Beszélgetés H. Szabó Gyulával, a Kriterion Kiadó igazgatójával

Van jövője a kulturális hídverésnek

– Idén 45 éves a Kriterion Könyvkiadó. Bukarestben a Balassi Intézet szervezésében konferenciát is rendeztek ennek apropóján. A kiadó jelenlegi igazgatójaként, az egykori, a bukaresti szerkesztőség tagjaként mit gondol, mi az elmúlt 45 év legfontosabb tanulsága?

– Nemigen szoktunk róla beszélni, pedig lényeges, hogy a kiadó székhelye Bukarestben volt. Nem mintha annyira szerettük volna a várost, hanem egyrészt azért, mert Bukarestben pezsgő kulturális élet volt a hetvenes években, a legkiválóbb szakemberekkel dolgozhattunk együtt, az egyetemek és egyéb kulturális intézmények munkatársaival. Kéznél voltak a magyar és német szerzőinket leszámítva a „kisebb” nemzetiségek tollforgatói, akik nemcsak szerzők voltak, de gondozók, szerkesztők, szaklektorok, akik aztán a maguk rendjén mozgásba lendítették, segítették a vidéken (Bánságban, Nagylakon, Dobrudzsában stb.) élő szerzőket. A vidéki kiadókkal, szerkesztőségekkel szemben előnynek számított, hogy minden vitás kérdést rögtön a csúcsvezetőséggel, a döntéshozókkal lehetett megtárgyalni. Mert másként vitatkozott, érvelt Domokos Géza egy központi bizottsági első titkárral, s az eredménye is más volt ezeknek a tárgyalásoknak, mint Kolozsváron vagy a többi vidéki városban, ahol a megyei aktivisták valamelyikével vitatkozott a helyi alárendeltségű kiadóban dolgozó kolléga. Domokos Géza nagyon jó vitapartner volt, sokkal közelebb tudott menni a falhoz. És persze az sem elhanyagolandó kérdés, hogy Domokos mint a párt Központi Bizottságának póttagja olyan pozícióval rendelkezett, amelynek előnyeit folyamatosan ki is használta. De egy másik, nehezebben feltérképezhető vetülete is volt annak, hogy milyen előnyök származtak a bukaresti központból: nem voltunk benne a különféle belmagyar, belnémet stb. marakodásokban. Fontos személyes tapasztalat volt az is, hogy a számunkra létfontosságú dolgokat másképp is meg lehet közelíteni, hiszen teljesen más dimenzióban láthattuk így saját magunkat. Az előny ugyanakkor hátrány is volt, hiszen messze voltunk a közönségünktől, ezt a hiányt azonban a mi esetünkben pótolta a kolozsvári szerkesztőség. (Nem hiába akarták időről időre felszámolni.)

– A hatvanas évek bukaresti/romániai pezsgésébe illeszkedett a kiadói átszervezés is?

– Persze. Az 1969 decemberében közzétett Minisztertanácsi Határozat a két-három mammutkiadóból összesen 17 új entitást hozott létre, ennyi kiadó tartozott a művelődési minisztérium Kiadói Főigazgatóságának alárendeltségébe. Eze­ken kívül tovább működtek a más minisztériumok alá tartozó szakkiadók (az orvosi, a katonai, az akadémiai stb.). Az akkori viszonyokhoz képest ez előrelépésnek számított, hiszen a kiadók szakosodtak és többnyire írók, kiadói szakemberek lettek az igazgatók. Ekkor jött létre egy telivér nemzetiségi kiadó, amelynek az ereje (és különlegessége) abban állt, hogy nemzetiségi (magyar) igazgatója és német főszerkesztője volt, tehát nem a nemzetiségek kultúráját kevésbé vagy sehogy ismerő román vezető viszonyult értetlenül a kisebbségi kultúrák kérdéseihez (és döntött kizárólag a felső elvárások szerint), hanem a legerősebb nemzetiség képviselője, Domokos Géza volt az igazgatója, aki nemcsak alaposan ismerte a saját kultúráját, de erős empátiával figyelt oda a többiekre is, hiszen maga is megtanulta már azt a nagyon egyszerű leckét: amit ő szeretne, nyilván másnak is jó lenne, és megfordítva.

– A Hét is Bukarestben indult…

– Azidőtájt indul be a román televízió magyar nyelvű adása is, beindul a magyar szak az egyetemen, önállósul a Művelődés, a Könyvtári Szemle, önálló arculatot kap a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház. És még folytathatnám a sort, miként erősödik meg a magyar jelenlét Bukarestben. Az már egy másik dimenziója a kérdésnek, amelyet hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egészen az ötvenes évek elejéig Kolozsvár kizárólagos szellemi központja volt Erdélynek, főleg magyar vonatkozásban. A sztálini ihletésű Magyar Autonóm Tartomány egy másik pólust, Marosvásárhelyt erősítette meg. Ezzel önmagában nem is lett volna baj, csak ebben benne rejlett az a lehetőség is, hogy a két város magyarságát egymásnak ugrassza a hatalom. (Azt hiszem, erről sokat mesélhetnének a közelmúlt történetének kutatói.) Ezt követően, valószínűleg szintén szándékos lépésként, felerősítették Bukarest magyar kulturális szerepét is: a nyitás mellett, gondolta az akkori bukaresti vezetőség, legyenek csak szem előtt a nemzetiségi elvtársak, az sem baj, ha távol az éltető közegüktől. A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére kiépült tehát egy harmadik pólus úgy, hogy a másik kettő is megmaradt. Domokos Géza érdeme az, hogy ebből a helyzetből előnyt tudott kovácsolni, ki tudta használni a lehetőségeket: a 70-es években megerősödő bukaresti magyar értelmiség szellemi erejét. Azt, hogy sokkal közelebb kerültek a nemzetiségi kérdések a döntéshozókhoz.

– A bukaresti és a kolozsvári szerkesztőség tagjainak névsora igencsak impozáns…

– Ez is Domokos Géza érdeme, nagyra tartotta a szakmai alaposságot és elkötelezettséget. A Kriterion létrehozásával egy addig szétforgácsolt, erős szakembergárda (történészek, néprajzosok, nyelvészek) jutott végre egyre bővülő publikációs lehetőséghez. S itt lesz nagyon fontos szerepe a kolozsvári szerkesztőségnek, ők ismerték leginkább az alkotói közösségeket, szépírókat és szakembereket egyaránt. A szépirodalom mellett, amit mindenki ki szokott hangsúlyozni, ha a Kriterionról beszél, a tudományos jellegű munkák sokasága, a tudományos műhelyek működtetése is a Kriterion műhely hozadéka. Hogy egy példát is mondjak: Dr. Kós Károly pontos, precíz ember volt, aki sokáig többnyire a fióknak dolgozott. Ahogy egy munkát befejezett, betette a fiókba, jöhetett a következő. Ezért lehetett a hetvenes években rendre kiadni Dr. Kós néprajzi tanulmányait, hiszen készen voltak már gyakorlatilag. De más nem volt ennyire rendszerető típus, annak viszont kellett a kiadói ösztönzés, a megrendelés, a figyelem. S ebben Domokos Géza ugyancsak utolérhetetlen volt: embereket hívott fel, biztatott, az „egójukat simogatta”. Kialakult egy olyan bizalom a kiadóval szemben, amely munkára ösztönzött szépírókat és szakembereket egyaránt.

Persze a kérdés a belső munkatársakra vonatkozott. Domokos a régi kiadótól átvett, „megörökölt” szakemberek mellé igyekezett fiatalokat szerződtetni, akiket aztán az idősebbek nagy türelemmel és szeretettel tanítgattak. Volt mire… Persze könnyű volt jó szakembereket találni Kolozsvárra, bár a fizetés igen alacsony volt, a nyugodt, barátságos légkör, a vezetők részéről megnyilvánuló bizalom és a „szélvédett” szerkesztőségi asztal sok mindenért kárpótolta a szerkesztőség munkatársait. Nehezebb volt Bukarestbe embereket találni, hiszen a kiadó nem tudott lakást biztosítani, márpedig fedél nélkül, kicsi fizetéssel nem volt könnyű… igaz, fiatalok voltunk.

– A hetvenes éveket tartják egyértelműen a Kriterion fénykorának. Mi változott meg a nyolcvanas évek elején?

– Meg lehet nézni, miket publikált a kiadó kb. ’83-ig: volt egy olyan hatesztendős periódus, amikor nem volt cenzúra. Ami nem azt jelentette, hogy nem olvastak az elvtársak, hanem hogy utóolvastak. Ez nagyon jó lélektani ötlet volt, mert a vezetők még jobban megijedtek. ’77-ben szüntették meg a sajtóigazgatóságot, azzal, hogy a kiadóvezetők, főszerkesztők már elég érettek politikailag, ideológiailag, hogy meg tudják ítélni, mi a jó és mi a helytelen. Nem csoda, ha a vezetők egy idő után visszasírták a drága jó (felelősséget vállaló) cenzúrát. Abban bizonyosak lehettek, hogy utólag elolvassák a könyveket (főleg, ha jóindulatú figyelmeztetés érkezik, teszem azt, a Központi Bizottság Propaganda Osztályára), s ha már megjelent a könyv, nem lehetett rajta változtatni, csak bezúzni, ergo mindenki jobban vigyázott a bőrére. A Kriterionnál a szerkesztők előzetesen megbeszélték a kényesnek tűnő részeket, mit lehet vállalni, mit hogyan lehet majd kivédeni. Domokos Géza nem ijedt be, nem szaladt senkihez támaszért. Igaz, a kiadói tanács is ekkor működött a legjobban. Érveket kapott tőlük, mit hogyan lehet kivédeni. Ebben az időszakban jelenhetett meg a Wesselényi-emlékirat két kötete, a moldvai csángókról szóló könyv, és még sorolhatnám, ezek a (elő)cenzúra idejében nem jelenhettek volna meg. Számomra emlékezetes példa: egy aradi szerző, Károly Sándor tollából 1979-ben megjelent egy kétkötetes emlékirat (Mosolygó esztendők • Kalandos évek). Az első kötet ’62-ben jelent meg, jól látszik rajta a korszak, amelyben született. A második kötetbe a szerző úgymond „belehalt”, kéziratban maradt. Ezt ásta elő valahonnan Szekernyés János. Igazából nem is a második kötet tartalma az izgalmas, hanem az egyik mozzanata az önéletírásnak: az aradi Kossuth-szobor lebontását meséli el. Hosszú oldalakon keresztül ironizál az aradi rendőrségi és szigurancás urakon, hogy milyen okokat találnak a lebontására, milyen magyarázatokat ötöltek ki a szobrot elfújó aradi szélvészről. S mindez benne maradt egy olyan korszakban, ahol tabutémának számított Erdély megszállásának minden részlete. Persze konzultáltunk erről a szerkesztőségen belül. Szerencsénkre nem jelentettek fel… vagy akkor még nem volt szükség skandalumra. (Kíváncsi volnék, van-e erre utalás Domokos Géza megfigyelési dossziéiban.)

A másik tényező szintén Domokos Gézához köthető: nélküle nem lett volna az a jó munkahangulat sem, ami jellemezte a szerkesztőséget. Minden egyes találkozásunkkor meg tudta teremteni a bizalom és a jó kollegialitás légkörét, nagyon erős személyi varázsa volt. Nem utasítgatott, hanem arra figyelt, milyen a vitapartner érvrendszere, s azon a nyelven próbálta meggyőzni. Derűs, barátságos ember volt, ami rengeteget számított akkor, hiszen tudtuk, annyi a feladatunk, hogy a munkánkat jól elvégezzük, s ha gond akadt, akkor mindig ott volt Domokos Géza, akihez lehetett fordulni. Sokat lehetett tőle tanulni.

Ugyanez a vitakészsége és a partnerre figyelése segítette ahhoz, hogy meg tudta győzni számtalan esetben vitapartnerét igazáról. S ha ez éppen egy központi bizottsági titkár volt vagy a minisztérium főkorifeusa, akkor nem egy esetben megmentett egy könyvet, egy szerzőt…

Mi változott meg? Mindössze annyi, hogy a minisztérium Irodalmi Fő­osz­tályát „megerősítették” néhány elvtárssal, akik korábban a cenzúrahivatalban dolgoztak, és kaptunk egy leiratot, miszerint a jegyzékben szereplő kéziratokat csak az után adhatjuk nyomdába, hogy az Irodalmi Főosztály láttamozta őket. A következő évben már a teljes terv rajta volt a jegyzékükön. Többen is voltak, a legemlékezetesebb és messze a „legmegbízhatóbb” egy Pezderka Sándor nevű férfi volt. (Gondolom, több szekusdossziéban szerepelhet a neve.) A terveket több rendben átdolgoztatták, s ami valóban új volt a nap alatt, címeket is „javasoltak”, látván, hogy nem vagyunk elég éleselméjűek a dolgozói óhajok megfejtésében. Mi ezeket a könyveket egyszerűen csak D-sorozatnak neveztük, mivel az ötlet a párt propagandaosztályát vezető Mihai Dulea elvtárstól származott. Aki figyelmesen elolvassa a katalógusainkat, az pontosan ki tudja szúrni őket. És ez csak egy vonulata a minket ért változásoknak, ami jól kiolvasható a megjelent könyvek jegyzékéből. Eltűntek a történelmi, a néprajzi tárgyú munkák, a szépirodalmiak gyakran csonkultak, érzékenyen csökkent a címek száma is. Elbizonytalanodott szerző, kiadó egyaránt.

– Mai kiadói léptékkel nézve igencsak impozáns nemcsak az évi címek (150–170 cím), hanem a példányszámok (százezres példányszámokban megjelent kötetek) tekintetében a Kriterion mustrája...

– A kiadások számánál ne felejtse el, hogy ha a 70-es évek, a jó időszak kiadványainak számát nézzük, s összehasonlítjuk a mai számokkal, mármint a címek számát, akkor nincsen nagy különbség, sőt talán emelkedést tapasztalhatunk. Ha csak a Communitas pályázatát nézzük, több mint száz könyv kap támogatást évente. S ez csak az erdélyi magyar könyvkiadásra vonatkozó számsor, s nem mindenki pályázik a Communitashoz. Akkor a Dacia és a Creangă kiadóval együtt összesen három, évi 10 magyar címnél többet megjelentető kiadó volt, ma meg tíznél nagyobb a számuk. Nem mondom, hogy jobb könyveket is adnak ki… A nagy különbség a példányszámban mutatkozik. Ha akkoriban volt olyan könyvünk, amely 100 ezernél nagyobb példányszámot ért meg, manapság kevés az olyan könyv mifelénk, amelynek példányszáma meghaladja az 1000-et. Azt dőreség elvárni, hogy a kiadók egymással közös koncepcióban dolgozzanak, mindenkinek fontos a saját szuverenitása.

A Kriterion azért fedett le minden területet, mert le kellett fednie. Az Akadémia kiadójának nem volt érdeke kiadni az Erdélyi MagyarSzótörténeti Tárat, Domokos Gézát viszont érdekelte. Ezért szerzett rá pénzt, szakembert, aki megszerkesztette, és kiharcolta az első négy kötet megjelenését. (Ki se merem mondani, hogy 5000 példányban jelent meg az első kötet. És elfogyott.)

– A Kriterion számunkra magyar kiadóként maradt meg. Hogyan tekintenek a kiadóra a más nemzetiségűek, mi derült ki erről a bukaresti találkozón?

– A kiadó nyilván csak a magyarok emlékezetében maradt meg magyar kiadóként – de a többi nemzetiségnek is megvan a maga Kriterion-képe. Nagyon fontos a közel ezer német nyelvű könyv, hiszen ezek közvetítették a szász és sváb kultúra legfontosabb alkotásait, elindították és kiteljesítették jelentős német írók életművét, egyebet ne mondjak, mi közöltük először a Nobel-díjas Herta Müllert. Ugyanilyen fontosak a megfelelő közösségek számára a szerb, az ukrán kiadványaink. A bukaresti találkozón is elhangzott, hogy mennyire fontos volt az egyes kisebb nemzetiségek számára a kiadó, hiszen például szlovákul, tatár és török nyelven nem sok kiadvány látott Romániában addig napvilágot. Külön színfoltot jelentett a jiddis nyelvű kiadványok sora, hiszen egy izgalmas és egyáltalán nem lebecsülendő kultúra építőkövei voltak. Torokszorító élmény volt 1992-ben az utolsó jiddis nyelvű könyvet útjára bocsátani, hiszen nemcsak az olvasók mentek el (ki külföldre, ki a temetőbe), de a szerzők is elfogytak. És akkor még nem beszéltem a román nyelvű könyvekről, amelyek ezekből a kultúrákból közvetítettek jelentős értékeket a román olvasó felé. Nemcsak Jakó Zsigmond, Dr. Kós Károly kötetét adtuk ki román fordításban, de Honterus, Hans Obert munkáit is, vagy a 100 éves jiddis nyelvű színjátszás történetét bemutató könyvet. És még hosszan sorolhatnám, hogy érzékeltessem az olvasóval, nem hiába méltányolta munkánkat Románia elnöke tisztelte meg annak a sok-sok kiadói munkásnak és szerzőnek, fordítónak, grafikusnak a munkáját, akik immár 45 éve – váltakozó lehetőségek közepette – töretlenül hiszik, hogy igenis van jövője a kulturális hídverésnek^[1]. Nem kérdezze meg tőlem a költővel, hogy ment-e könyvek által előbbre a világ. Nem tudom. De azt igen, hogy könyvek nélkül az út nem előre vezet, hanem a szakadékba.

^[1] Klaus Johannis elnök a kiadót a kisebbségek nyelvének és kultúrájának ápolásában játszott meghatározó szerepéért a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki.

H. Szabó Gyula

1951. január 17-én született Kolozsváron. Szülővárosában végezte a középiskolát (1970), a Babeş–Bolyai Egyetemen orosz–magyar szakos tanári diplomát szerzett (1974). Három évig a Hargita megyei Siménfalván tanított. 1977-től a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője, a művészeti monográfiáinak, zene- és képzőművészeti kiadványainak gazdája Bukarestben. Írásait A Hét és a Művelődés közli. 1990. augusztus 1-től, Domokos Géza felterjesztésére, Andrei Pleșu akkor művelődési miniszter kinevezi a Kriterion Könyvkiadó élére. A Romániai Magyar Könyves Céh egyik alelnöke.