Bibliofil

Ma is bejött. Szokás szerint gyors léptekkel végigrobogott az egész bolton, és már le is ült. Az egyik ablak melletti széket választotta ki, szokása szerint. A gyerekkönyvek mellé telepedett le mindig. Alin rögtön hátra is szólt Alinának, a mindenkori fintorral: megjött a könyvbolond öregünk. Eltelt egy óra, aztán kettő, és még mindig ott ült azon a széken, kezében egy Caragialéval. Olcsó kiadás, háziolvasmány sorozat. Őszes bajusza úgy mozgott, mintha minden szót egyenként meg kellene rágjon, mint egy-egy falat rágós ételt.

A közelében mentem el – egy kliens babáknak keresett pop-up könyveket –, és hallottam, ahogy suttogva és mégis hangosan mormolja a szavakat. Éreztem, hogy erősen füstszagú a ruhája, egy kisebb rafiatáska hevert a lábánál, gyanús tartalommal.

Ahogy visszamentem a pulthoz, hallottam, hogy Alina kiált valamit. A következő pillanatban már ott voltunk mind a hárman az öreg mellett, a földön térdelve. Mozdulatlanul feküdt, kezében szorongatva az olcsó Caragialét.

Voltak ilyenek nekem is. Megvolt a Polirom kiadónak ez a sorozata. Igen, a legjobb sorozata. A legjobb szerzőket ők adják ki. Most mennyi időm lenne, hogy elolvassam ezeket a jó szerzőket! De hát nem lehet olvasni ezeket a szerzőket. Most sok időm van, de nincs egyebem. Nincs. Ez van, be kell mennem, mert nincs tulajdonképpen semmim. Bemegyek, és megpróbálkozok valami egyszerűbbel. Valami olyannal kell, amit könnyen és egyszerűen el lehet olvasni. Amióta nem találtam meg a szemüvegem, nehezen megy az olvasás. Nehezen megy, könnyű kell. Valami könnyű olvasmány kellene. Valami háziolvasmány kellene. Lássuk ezt: egy mese. Valami mese lesz ez itt. Mi ez? Tinerețe fără bătrânețe și viață fără de moarte. Aha, ez egy jó és könnyen olvasható mese. Ispirescu – ezt betéve tudom már. Ha így van, hogy már jól tudom, hogy mi van benne, akkor inkább legyen más. Inkább legyen ez: „fogta a két vigyorgó gidófejet, kirakta az ablakba olyanformán, mintha kacagnának; hogy még nagyobb legyen a kecske riadalma, a falakat bemázolta vérrel, és elment dolgára”.

Még olvasok egy kicsit. Csak egy kicsit. Lássuk, mire emlékszem. Lássuk, mi jót találok, talán nem emlékszem mindenre, amit átvettünk az iskolában.

Szerda valahogy hosszú nap volt. Minden hülyeség megtörtént, ami csak elképzelhető, úgy tűnt, az összes problémás, hektikás ember betér ma a boltba, ha másért nem, azért, hogy jól felhúzzon. Már készültünk zárni, amikor megjelent. Csak ez hiányzott még mára – futott át az agyamon –, csak ez, hogy a könyvbolondunk benyisson.

Végigcammogott a bolton, és lehuppant a szokásos helyére, a gyerekkönyvek közelébe. Alina észrevette, de csak egy rövid pillantást vetett arrafelé, és azonnal vissza is tért a munkához, elmélyülten tépdeste a lejárt akciónkat hirdető matricákat a könyvekről.

Miután elintéztem, amit még kellett zárás előtt, eljátszottam, hogy fontos tennivalóm van a gyerekkönyveknél. Persze csak arra voltam kíváncsi, hogy mit olvas. Könnyen rájöttem: Shakespeare szonettjei, olcsó, Vintage kiadás. Mit akarhat ezzel? A rímek. Hallatszott, ahogy próbálgatja. Fonetikusan olvasott, eléggé halandzsanyelvnek hallatszott, ha engem kérdezel, de a rímek, azok nagyjából megvoltak. Kis idő múlva egy puffanás. Ott állt az egész csapat, fölé hajolva. A földön hevert, a Shakespeare beesve egy szék alá.

Ez, ez jó lesz. Jó lesz, valami halálfej, vagy mi van rajta, de ez érdekesnek tűnik. Érdekesnek tűnik, vajon milyen érdekes nyelven írhatták? Lássuk, milyen nyelven van! Lehet, hogy valami érthető nyelven van, de én semmit sem értek belőle:

No longer mourn for me when I am dead

Than you shall hear the surly sullen bell…

Nem értem, biztosan szép, még rímel is szépen, de nem értem.

Próbáljuk meg ezt. Lássuk, mi ez, amit megpróbálunk: Țiganiada. Hogy aszonygya Cigányiáda. Jó lesz ez a cigányos. Lássuk, jó lesz:

Muză, lui Omir care-odinioară

Cântași a Broaștelor Bătălie…

Hm, ez is rímel. Ez is rímel, az is rímel, de térjünk vissza az előzőhöz. Vissza. Jaj!

Ismét megjött – rontott be a raktárba Alina. Tudtam, kiről van szó: a könyvbolondunkról.

– Mit csinál?

– A szokásos, csak most csorog a nyála.

– Annyira élvezi?

– Nem, annyira szenved.

– Komoly?

– A keze jobban remeg, mint a bajsza.

– Kérdezted, hogy jól van-e?

– Igen, de semmi válasz.

– Nem kellene kidobni?

– Nem ártott senkinek.

– Magának és nekünk.

Lássuk ezt a könyvet. No lássuk. No, akkor ez lesz. Jaj!

Bejött. Leült. A füstszag betöltötte a boltot. A hatalmas rafiatáskát kint hagyta az utcán. Ahogy leült, a cipője mellett megjelent egy gyanús, sötét folt. Alina és Alin nem szólt semmit, csak intettek valamit egymásnak, és furcsa pofákat vágtak. A pultnál volt egy pillanat, amikor mindhárman csak álldogáltunk és gondolkodtunk, milyen tennivalót kereshetnénk magunknak. Akkor Alina tett egy megjegyzést: – Nem tesz jót az öregnek az olvasás. – Elcsodálkoztam és megkérdeztem:

– Ugyan miért?

Alin válaszolt Alina helyett:

– Ugyan, Georgiana – mondta nekem furcsa arccal –, epilepsziás. Ha olvas, a betűk futkosni kezdenek a szeme előtt. Addig ingereli így magát, amíg rosszul lesz, elájul. Mindig ez történik.

Ott álltunk, majd ott térdeltünk és néztük, ahogy mozdulatlanul fekszik, nem lélegzik. Görcsösen szorító kezében egy könyv, egy Trakl-összes.

Már egy éve, hogy az eset megtörtént. Azóta volt egy s más, de a boltot még nem kellett bezárni. Ma is nyitottunk, bár tudjuk, a vállalkozás napjai meg vannak számlálva. Véletlenül, a sok baj és gond között eszembe jutott a könyvbolondunk. Semmit sem tudunk róla igazából, csak azt, hogy meghalt. Szemtanúi voltunk ennek. Alina emlékezett, hogy nem egy Trakl-összes volt a könyv (egy Lovecraft lehetett, mondja, nagy, fokos könyv, bibliofil kiadás), és nem a kezében volt, hanem a feje alatt.

‍