Nád – amit elfed és amit nem

Csak ott tudom elkezdeni ezt az elmélkedést, ahol Kollár Árpád kezdi el legújabb verseskötetét. Éspedig itt: a számos olyan történelmi abszurditás között, amelyeket a végtelenségig lehet el- és megmagyarázni. Valahol a lista élén van a magyar történelem egyik legnagyobb paradoxona: mármint, hogy históriájának legismertebb „épülete” egy külföldi, közelebbről franciaországi, pontosabban versailles-i kastély. A Nagy-Trianon nevű. Ez nem irónia, hanem emlékezettechnikai tény: a nemzeti trauma egy térbeli félreértésben rögzül, miközben maga a tapasztalat kicsúszik a jelölés alól. Kollár Árpád Nád című kötete ebből az abszurditásból indul ki – de nem reagál rá direkt módon. Inkább elvonja róla a figyelmet, és közben pontosan mutat rá arra, hogyan működik ez ma.

Kollár kötetének címe feltűnően semleges. Nád. Szinte álcím. Olyan szó, amely nem irányítja az olvasást, nincs tétje, értelmezési útmutatóként sem működik. A valódi program az alcímbe csúszik: A szülőföld körberajzolása. Ez a döntés nem esztétikai szerénység: valójában tudatos késleltetés. A kötet nem akar azonnal jelszóvá válni a címe révén. Inkább időt kér, miközben anyagot ígér. Aki gyors megfejtést keres, elakad a nádnál; aki belép, annak számolnia kell azzal, hogy a körberajzolás nem sietős témalezárás, sokkal inkább hosszan tartó mozdulatok sorozata.

A Nád nem a megszokott kaptafán dikicselt tematikus verseskötet – magam anyagelvű gondolkodásnak nevezném. A táj itt (ebben?) nem metaforává válik: közeggé lényegül. Holtág, gyökérzet, iszap, pengedrót, invazív növények népesítik be a verseket, sőt, mintegy kitüremkedve a sorok közül, a versek közvetlen környezetét is – igen, kedves Olvasóm, a verssorokat betűzve észre sem veszed, hogy hátad mögött susog a nád, fejed felett elhúz a gém, lábad előtt pedig béka brekeg. A közeg ezen elemei nem pusztán „jelentenek valamit”, hanem ellenállnak, ahogy a maguk módján tudnak: eltakarják, megszűrik a történelmet – de legalábbis igyekeznek valami hasonlót cselekedni. A szövegek következetesen lemondanak a szimbolikus túlértelmezésről, és ezzel egy másik pontosságot – már-már költészeti anomáliát – érnek el: a kötet (és a nyelve) nem emel fel, sőt: lent tart, a talajszinten működő tapasztalatnál.

Ez különösen világos a Trianonról szóló indító szövegben, amely lemond az értelmezésről, csupán (eh, dehogy!) leltároz. Felsorolás, ismétlés, hétköznapi és brutális elemek egymás mellé helyezése: nem a trauma újraélése történik (úm. poszttraumás stressz szindróma), nem is emlékezés (transzgenerációs romantika), hanem jelen idejű reflexek működtetése. A trauma itt nem esemény, sokkal inkább beidegződés, nem történelmi múlt, hanem működésmód. A vers nem kérdez rá Trianon jelentésére, csak lazán (lazábban) megmutatja, hogyan lép működésbe egy-egy mondatban, mozdulatban, egy-egy nyelvi automatizmusban.

„Trianon az, hogy Szegeden elolvasod a magyar író interjúját, de nem érdekel, mert nem akarod. / Trianon az, hogy másnap Szabadkán az édesanyád hetvenedik születésnapján eszedbe jut, hogy Trianon egy kastély, semmi más, és az ajkadba harapsz. / Trianon az egy medúzacsípés a tengerparton a nyolcvanas évek végén. / Trianon az, amikor Zobnaticán, a Törley kastély parkjában fejbe rúgnak az osztálykiránduláson, hogy beszélj szerbül. (...) / Trianon az, hogy Szabadkán légvonalban öt kilométerre élsz a határtól, Szegeden háromra. (...)/ Trianon az, hogy az édesanyád, Sabo Iren Magyarországon nem az édesanyád. / Trianon az, amikor a szülőfölded nem a hazád. / Trianon az, amikor a hazád a szülőfölded” (7.).

A kötet egyik legnagyobb erénye, hogy nem választja szét a „nagy” történelmi kérdéseket és a mindennapi élet anyagát. Piaci jelenetek, többnyelvű motyogás, családi tárgyak, elásott ruhadarabok, hamis farmerek, pontosan megnevezett anyagok és hőfokok kerülnek egyazon síkra. Illusztrációk is lehetnek, ha az olvasónak megvan a kellő képi fantáziája. A nyelv nem kíván identitásjelvényként megjelenni, hanem sérülékeny izomként mutatkozik, amely túlterhelhető, elcsúsztatható, kifárasztható. Beszélni olykor kockázat, hallgatni viszont nem menedék – de akkor mi lehetséges? Ez: körberajzolni a szülőföldet. A kisebbet, a nagyobbat – a szűkebbet, a tágabbat.

Két-három évvel a kötet megjelenése előtt mindezt láthattam. A nád hajlongott a holtág partján, a stéget cölöpök tartották (tartják most is, gondolom) az iszapban. A versek nem könyvhelyzetben találtak rám – térben, tájban, időjárásban hangzottak el. Ez a tapasztalat nem (nemcsak) anekdotikus, hanem szerkezeti: a Nád, mint a kötetet egybe- és összefogó szó, nem utólagos trouvaille: lassú ülepedés eredménye. A kötet nem reagál valami(k)re – kialakult, és ez nagyon is megkülönbözteti a gyors, aktuális reflexekre épülő lírától.

A ciklusok visszatérő szerkezete ezt a lassúságot erősíti. Az ismétlés itt módszertani fogás, semmint díszítőelem: a felismerés nem egyszeri esemény, inkább újra és újra kínálkozó lehetőség. Ugyanakkor ez a módszer kockázatos. Nem minden felsorolás nyit új teret, nem minden visszatérés hoz új tétet. A kötet tudatosan vállalja ezt a túlterheltséget, és ezzel az olvasót is próbára teszi. Nem kínál komfortos olvasói pozíciót. Mondanám: szerencsére, köszönöm szépen.

Különösen erősek azok a szövegek, ahol a családtörténet és a kollektív emlékezet tárgyiasul. A történelem nem narratívává válik, hanem dologgá: ruhadarabbá, olvadásponttá, földbe ásott maradvánnyá. A morális kérdés a kimondás helyett beépül a részletek hideg pontosságába. Ítélkezés nincs, csak az anyag van megnevezve – az anyag, amely nem felejt.

A Nád nem kínál feloldást, ahogy nem ígér közösségi vigaszt sem. A köztesség poétikáját követi: nyelvileg, térben, emlékezetben. Informális helyzetekben még a köszönés nyelve is elcsúszik, a reflexek helyet cserélnek, mintha a beszéd már rég nem ott működne, ahol a térképek (már rég nem ott működik, ahol a térképek):

„ha kell a fehérje, ha hófehér a vidék, / testo, brašno, voda, ulje, šećer, mleko, / szavalta demens himnuszát, / ulje, šećer, mleko, testo, brašno, voda, / csérogta kétségbeesetten, tudni akarta, / mindent betett-e a kosárba, amit valaki fölírt neki – / aztán a kasszánál azt hittem meghibbantam, / tej, olaj, kënyér, tészta, kënyér, víz, liszt, / motyogta mintha, mögöttem, / tej, olaj, kënyér, tészta, kënyér, víz, liszt, / motyogta halkan, szinte visszanyelte a szavakat, / tej, olaj, kënyér, tészta, kënyér, víz, liszt, / azt hittem csak hallucinálok, fordít az agyam, / mint amikor egy hónapot Dubrovnikban voltam, / és hazaérve nem is tudtam, milyen nyelven beszélünk”.

A kötet nem akarja rendbe tenni ezt az elcsúszást. Visszaigazítani? Lefordítani? Minek? Legyen elég, hogy pontosan megmutatja, és aztán ott hagyja: kezdjünk vele, amit tudunk. Ha nem: tanuljunk meg kezdeni valamit vele.

Ezért a Nád nem Trianon-kötet a szó hagyományos értelmében. Inkább válasz arra a helyzetre, amelyben egy történelmi trauma kastélyként él tovább, miközben a valódi tapasztalat a nádasban, az iszapban, a nyelv automatikus mozdulataiban marad. A könyv vigasztalás helyett (vagy fölött) inkább terhel. Legismertebb épületünk kísértetére ködfinoman, de határozottan tekeri rá aktuális valóságunk rétegeit – és éppen emiatt válhat valamiféle (ugyan) elszigetelt, de irányt mutató irodalmi (és nemcsak) világítótoronnyá. A navigálás (értsd: tájékozódás) márpedig elengedhetetlen.

‍