Háztetők és minden, amit megbírnak

Nyilvános vitába kerülni a friss Nobel-díjas Krasznahorkai Lászlóval (mentség, hogy ez még jóval előtte történt), majd az ellenvéleményt külön ciklusban kötetkezdő versként kiadni több mint tíz év hallgatást követően olyan jelzésértékű tett, amit talán sokan elvárnának egy ennyire hosszú csend után. Mégsem szeretnék cinikus lenni: a Trianon az nem egy ház nem ideológiáktól terhes múltba révedés, nem nosztalgiaalakzatot használó kényelmes szerzői eljárás, és nem az eladhatóságot szem előtt tartó piaci stratégia. Sokkal inkább egy saját mindennapi Trianon-tapasztalat megrajzolására tett kísérleti megszólalásmód, ami tovább bővíthető, sorolható, tetézhető egyéni megélések mentén is. Talán ez a szerzői attitűd adja a legfontosabb olvasati lehetőségét a verseknek: a határhúzásra mint kifejezetten emberi aktusra történő rákérdezések, a demarkációs vonalak lehetőségeire-lehetetlenségeire, az ezzel járó értelemadó gesztusra való állandó reflektálások a szövegek centrumait képezik. És az állásfoglalás bármiféle igénye nélkül a „Trianon-kérdéshez” talán csak annyit: a két szerző álláspontja két teljesen más fogalmi mezővel rendelkező kifejezés irányából értelmezhető. Míg Krasznahorkai a szó politikai diskurzusok és nemzetépítő stratégiák kiüresített, lobogókra tűzhető jellegére reagált, addig Kollár a zsigerivé tett, hétköznapivá lényegült történelmi helyett emberléptékére mutat rá. Éppen ezért Trianon egyszerre „csak egy ház” Versailles-ban és „egy tál ciorba de burta Kolozsváron a Bulgakovban” (9.). Irodalomkritikusként a fontosabb szempont talán mégis esztétikai: vers-e egy hirtelen felindulásból (elkövetett) megírt listázó publicisztikai szöveg? Azzá válik-e akkor, ha egy webes hír- és véleményportál helyett egy könyv nyitószövegeként közli újra a szerző? Ezt a típusú medializáltságot pedig ha ellentétes irányban, a kötet egésze felől értékeljük újra, vajon mit árul el a teljes könyvről?

Kollár Árpád Nád című verseskötetében a szülőföld meghatározása politikai helyett poétikai jellegű: a vers kijelöl, újrakeretez, olykor valami helyett áll, máskor játék a nyelvvel, intertextusokkal, műfaji hagyományokkal. Ősi rigmusokat, még az emberi kultúra előtti időkből származó kántálást felelevenítő kapcsolódás a természethez (különösen akkor, ha a kultúrának a dichotomikus gondolkodás által formált, természettől élesen elkülönülő jelentésrétegét tekintjük). A vers mindeközben izoglossza is, ami a nyelven, szóhasználaton keresztül határozza meg és strukturálja a teret. És ilyen formátumban célszerű talán a transzilvanizmus eszméjét kiterjeszteni, újragondolni, hiszen ezek a lirikoprózai szövegek is arra mutatnak rá, hogy a mindenféle (kisebbségi) létet magába olvasztó természet és táj felől közelítve érdemes egy univerzálisabb keretbe foglalni. Így például a versbe szerveződő emlékképben a Nagyszéksós-tó partján véletlenül megpillantott vidra nemcsak a semmiből előbukkanó állat, de epifániaszerű élmény sűrítménye is: „szemből a zsilip betonpereme / rajzolta ki a színpadot, melynek közepén / a vidra teste fölfénylett: / gyönyörű volt” (15.).

A körzővel és vonalzóval szerkesztett, topografikus beazonosíthatóságnak (és ezzel együtt a referenciális olvasatoknak teret engedő) falvakkal és városokkal szemben Kollár Árpád lírája képes felmutatni azt, hogy az emberen túli – ami köszöni szépen, jól megvan az önkényes társadalmi konstrukciók ráolvasása nélkül is – már önmagában számos izgalmas tranzitállapot lehetőségének a hordozója. A szövegekben minden hasad, reped, nekicsattan, pattan, a rés(z)ek ezeknek az állapotváltozásoknak a látható és tapintható jelzései. Ezért a lírai én tekintete, kiterjedt, mindent regisztráló és detektáló figyelme, ami világban való létét ontológiai szinten határozza meg, és a kontempláció belső ritmusaként a versek lüktetését is alakítja, minduntalan fennakad az így keletkező nyílásokon. Észreveszi a belső egyszerre transzparens és át nem eresztő felületként is nyelvileg működésbe hozott üveget, az érintetlen húrok szakadását, a kertben saját alakot öltő almafák mozgását. Egy ennyire koncentrált, már-már intim odafordulás számára a halál természetes, természeti állapot, olyan kezdetben félelmetesnek tűnő körforgás, de ezt a szorongást nem a sztoikus belenyugvás, hanem a nonhumántól eltanult (eltanulható) harmonikus részvételiség oldja fel. Mindezzel együtt sem feltétlenül tartom alanyi költészetnek a vajdasági író műveit: a jelzésértékűen felsejlő, betüremkedő kozmikus érzete egy tágabb perspektíva felé nyitja meg az emlékek–természet–test koordináta-rendszerében elhelyezett képeket.

A Kollár Árpád által művelt irodalom önleleplező módon a művészet természettől eltanult saját ciklikus-recikláló ökológiai rendszerét mutatja meg: az intertextuális utalások, a nyilvánvaló és kevésbé explicit áthallások a fel- és újrahasznosítások révén termékeny táptalajt biztosítanak a játéknak. A néha látszólag szenvtelen és szemérmes hang mégis kacér, hiszen valamiféle mély, gyökérszerű otthonosság köti a nádhoz, az ártérhez, a nádifarkashoz: „Két kerítés közt süppedős a föld, / megágyazok, nem rejt a rejtek, / a semmi szúrós pokróca fölött / hallgatok és magamat fejtem” (43.). Az élettelen vidra képe és az első gyermek újszülött fotója csakis hasonló léttapasztalat és asszociatív logika mentén kerülhet egymás mellé a telefon galériájában, mindkettő a dokumentáló és dokumentálható létezés horgonyzójaként. Az illékonyság és percnyiség állati képviselői így válhatnak az emberi önértés, az önreflexió alakzataivá, ez a sajátos megszólalásforma pedig bravúrosan kivitelezett képekben koncentrálódik: „A fájdalom, amit érzel, kicsi lányom, / olyan, mint a folt, amit a gerle föltépett teste / hagyott az ablakon (…) téped és visszatép, közelít az ablak” (31.). Külső és belső tájleírások rengeteg finomhangolás és lecsupaszított költői nyelv segítségével közelítenek egymáshoz, íródnak egymásra vagy éppen bomlanak ki a másikból. Részben emiatt a szétválaszthatatlanság miatt válik ez a könyv a holtág verseskötetévé: és nem trópusok és metaforák szintjén (bár én most kissé önkényes módon mégis így használom), hanem elemi tapasztalatként értve. Hiszen a kisebbségi lét és az abból következő többnyelvű, sokszor meghatározhatatlan identitás nem zárvány, sokkal inkább olyan ingoványos talaj, ami elvesztette egykori kapcsolatát az élővízzel, de éppen az új helyzetnek köszönhetően alakulhatott ki benne és körülötte egy, a maga szokszínűségében végtelenül izgalmas új ökoszisztéma.

A még óvodából ismert, mutogatható énekben, a Nád a házam teteje címűben, amire valamiért mindig sorban álláskor zendítettünk rá, unaloműzésként, a nád nem elég erős megtartani a cinegét (sőt, egyes változatokban a szintén nádból készült padló a vadgólya alatt is beszakad). A versbe fontos dolgokat pakolnak, a Keresztvíz szerint ez is olyan, mint a száraz vesszőkosár, a túróval, fűszerrel, homoki borral, kárásszal együtt – beszakad. Mégis, kell lennie elég erős versnek, ami nem nádból van, de a nádról szól. És még sok minden másról is, például az újrarajzolás lehetőségeiről.

Kollár Árpád: Nád. Kalligram, Budapest, 2025.

‍