Black Hole Sun

Bíró Zsuzsánna: Cukor

A szememben. Túl kék a szemem, mint Kurt Cobainnek, az íriszembe lesz szerelmes mindenki, nem belém. Az eső most állt el, a nap úgy süt ki a felhő alól, mintha maga alatt lenne, álruhában, senki sem ismerné fel, arcokat rejt, hazudik a kígyóknak, nyár van, és mintha mégsem az égen sütne, hanem valahol bennem, a szégyenem belsejében. A plafonon mintha Jézus arcát formázná ki egy régi beázás nyomán ottfelejtett folt, ahogy hanyatt fekve bámulok, szívom a spanglit. Percekkel ezelőtt még azon gondolkodtam, hogy minek induljak el, ha úgyis esik, és a foltnak fohászkodtam. Nem lenne kedved lejönni onnan, és elmosni az esőt. Csoda betöltve, és azon veszem észre magam, hogy még mindig ugyanazon gondolkodom, pedig az eső már csak a saját nyoma, ahogy a tetején lévő cseppek még lecsorognak a csatornáról a bádogereszre. Még fekszem egy kicsit, és indulok ki a szőlőbe.

Az ég egyik fele mintha halott lenne a fekete alatt, egy viharfelhő, de közben buggyanó hőség és nyárbűz. Negyven percembe telik, míg kivonszolom magam a város szélére, a szőlőbe, Ricsiék szőlőjébe. Egyenesen a présházba megyek lehűlni, kiveszek a vizesvedérből egy üveg sört, leülök, a hőség miatt ez még ugyanaz a lendület, amelyikkel otthonról elindultam, spórolok. Csak most veszem észre, hogy még mindig be vagyok tépve, csak most veszem észre, hogy kellene köszönjek, mert emberek vannak körülöttem, akiket eddig is láttam, de a meleg kiszívta belőlem az érdeklődést minden iránt, ami nem hideg présház, hideg lépcső, hideg sör.

– Csak hívj, a fagyin keresztül, és újra hallom majd, ahogy sikítasz – mondom úgy mindenkinek, és megemelem az üveget.

– Szevasz. Fagyit nem vettünk, bocs. – mosolyog Ricsi, nekem meg nincs kedvem magyarázkodni. Folytatja, eddig is ő beszélt, jövök rá, sokat és folyamatosan, de a többiek vagy szintén be vannak tépve, vagy túl józanok, vagy nemrég értek ide, és még ők is a hőséget csepegtetik ki magukból. – De komolyan, én nem olvastam még ilyet, hogy egy városnak az egyik részében, negyedében, ha úgy tetszik, ne lakjanak, hanem csak szőlőültetvények legyenek, és az utcákban csak présházak, mint itt. Mint egy kis lakatlan szőlősfalu a városban. A faterem azt mondja, hogy ez a ház itt háromszáz éves, és már akkor is mulatni jártak ide ki reggelig, csak akkor a zenét a cigánybanda húzta. Ugyanazt csináljuk háromszáz éve, egyedülálló módon Európában.

– Itt van egy terem fából, ami beszél? – néz Ricsire Bobi elkerekedett szemmel, de az emberekből még mindig szivárog a meleg, senki nem reagál egy rossz délutáni poénra.

– Ilyen szar bort nem csinálnak sehol, mint itt nálunk, ez is elég egyedülálló Európában – de csak egy ingerült pillantást kapok ezért a beszólásért. Eljönnél, hogy elmosd az esőt.

Minden ilyen háromszáz éves egyedülálló présházban van egy, egyetlen egy elzüllött szoba, senki nem érti, hogy mire való, mert ezekben a házakban sohasem laktak, lehet, hogy tényleg a részeg fetrengések miatt építették már akkor is. Árvaszagú, hideg, halott szoba, egy-egy büdösen régi ággyal, székkel, asztallal, ahova előbb-utóbb emberek érkeznek, mikor már besötétedett, villany nincs, és egymás testének esnek halkan, de lényegretörően. Ebből most semmi sem lesz, mondja Ricsi, mert ők raktárnak használják. Körülbelül mostanra jött helyre, szinte egyszerre, mindenki, a nap is mostanra bukott le, és mindenki szó nélkül tódult be a raktárszobába, hogy jó előre feltérképezze, mit lehet vele kezdeni.

Északi szoba, nyirkos és jólesően hideg, valami dadogó rendetlenségben. Lopd el a forró szelet, fáradt barát, akarom mondani, de minek, vagyis kinek. Tapétadarabok, deszkák, szakadt ruhák, festékek, létra, oldószer, játékok, mindenféle dobozok, ecsetek, szerszámok, orosz bicikli, zsákok. A tetőgerendán denevérek lógnak, egyelőre még alszanak.

– Ricsi, neked honnan volt legód meg gördeszkád meg ennyi fasza játékod, baszod?

– Bátyámék hozták Németből.

– Uite, ce am găsit! – vigyorog Marius, egy kopott, félig kinyomott ragasztóstubust mutat nagy vigyorogva, és már viszi is.

– A becsületes emberek ideje lejárt – sóhajt Ricsi, én meg most már nem nyelem le a választ:

– A kígyóké meg mintha néha már túl régóta – ahogy rámnéz, azt hiszem, hogy engem Mariusszal sorol egy csoportba.

Alig maradt füvem, néhány kis zöld göröngy, csak Johannak szólok, sétáljunk hátra a szőlő végébe, szívjunk egy jointot. A cipőmben, fekete Converse, járó alvás, a fiatalságom, amiért imádkozom. Már majdnem sötét van, csak a telefon fényénél tudom megsodorni. Hideg holdfénye van a képernyőnek, a zöld gumókról apró thc-kristályok csillantják vissza.

– Meghalt Chris Cornell – lököm be.

– Meg, bassza meg. Már csak Eddie Vedder maradt. Kurt, ezerkilencszázkilencvennégy. Layne Staley kétezerkettő. Chris Cornell kétezertizenhét. Még hogy a grunge csak egy divat volt – itt Johann elhallgatott egy fél percre, míg nála volt a cigi. – Szerintem Eddie halhatatlan.

– A menny elküldte a poklot. – És a naspolyafa koronájába fújom a füstöt.

– Senki sem énekel úgy, mint te, többé – vigyorog vissza Johann.

– Kérlek, gyere, mosd el az esőt.

Egy merőben más filmbe térünk vissza. Elsőre nem tűnik fel a sunyi őrület, ami mindenhol kicsírázott azalatt a húsz perc alatt, amíg elvoltunk, aztán minden kis húskupacból kidugja a fejét, ahogy próbálom felmérni, melyik kupachoz is csatlakozzunk. Bontok egy sört, beállok a tűz köré csavart körbe, nézem a pirosan rotyogó gulyást. Valami nincs rendben vele, hirtelen nem jövök rá, hogy a színe, a textúrája, vagy mi lehet a baj. Megfogom a fakanalat és keverek egyet rajta, de a körben állók már rázkódnak a röhögéstől. A fakanálnak az aszfaltszürkére főtt húst kellene kifordítania. Zöldségeket forgat, murkot, krumplit, petrezselymet, de apró fogakat is, két ijedt állkapcsot, meg valami fekete esőkabátra hasonlító rongyot, de mégsem, mert karmok vannak a végén. Ezek az állatok belefőzték a denevéreket a bográcsosba.

Marius meg Huni már túl vannak a ragasztáson. Két döglött madár, két színes nájlonzacskó mellettük a földön, kitartóan és átszellemülten bámulják a fehérre meszelt falat. Előbb arra gondolok, hogy letelepszem melléjük, és megkeresem az élet, pontosabban a halál értelmét a fal göcsörtjeiben, de eszemben sincs oldószerekhez folyamodni, tisztán meg csúfolódás lenne. Ervin a padon ül, magában, mosolyog, egy büdös petróleumlámpa, én meg összezavarodott, betépett éjjelilepke, szóval... Ervinnek, jóságos mosolya és szűk szemrése szerint, sikerült elsőnek bebasznia.

– Öcsém, mennyit prenyóztunk a kilencvenes években – nosztalgikusan, együttérző szemmel gyönyörködik Huniékban. – Jézusom.

– Meghalt Chris Cornell – mondom.

– Heroin.

– Nyugtató.

– Seattle. Ki kellett volna szökni oda. Milyen beteg zenét csináltunk volna ott! Vittük volna magunkkal az anyagot. De ezek a csávók milyen zenét csináltak volna, ha ezt szívják. Odamentem volna hozzájuk, hé, ezt próbáljátok ki. Heroin? Heroin, bazdmeg?! Avval még ragasztani sem lehet!

Kezd a fejem fölött összeérni az éjszaka, és annyira lelassul minden, mintha a csillagok forgását is látnám. De annyira meg nem gyors, hogy ne unnám magam. Ricsi előhozta a grillsütőt, a szenet legyezgeti, és mintha még mindig ugyanazt a dolgot mondaná, amit a megérkezésemkor.

– Ez is csak egy a több tízezer kisváros között, ami egy akármilyen országhatár közelében fekszik. Érted. Ez egy típus. Érted.

Vagy hazamegyek, vagy belevetem magam ebbe a beteg filmbe. Otthagyom Ervint, bemegyek a raktárszobácskába, és még ugyanazzal a lendülettel, mert pontosan emlékeztem a dobozra, kiveszem a Barbie-babát egy bogárhátú modellje alól, vissza a grillsütőhöz, gondosan, lassan ráhúzom a nyársra a babát, és felteszem sülni. Ricsi csak akkor hagyja abba ijedten az előadást, mikor a sistergő baba már elkezd műanyagcseppeket ereszteni a parázsra, pontosan ugyanazoknak a fizikai törvényeknek engedelmeskedve, mintha egy darab bőrös hús lenne, és a zsírját csepegtetné. De a szag nem ugyanaz. Valószínűleg a szag az, ami odafordította Johann és Ervin fejét, mert egyszerre kiáltanak fel, a felismerés örömével:

– Black Hole Sun!

Bobi, Péter, Jancsi és Laurenţiu a másik tűz körül, a bográcsos körül ülnek, és egy-egy műanyag tányérból békésen bográcsost kanalazgatnak műanyag kanállal. Ennyire nem lehetnek hülyék, de azért megnézem magamnak, a Barbie-poént átpasszolom a többieknek. Odamegyek. És tényleg. Laurenţiu épp egy denevércsontot szopogat, kiveszi a szájából, még van rajta néhány cafat hús. Idenyújtja, és elkezd hablatyolni valami némethez nagyon hasonló nyelven, alighanem svábul. Nem tudtam, hogy beszél svábul. A többiek röhögnek. Beszólnak, de nem értem, mit mondanak. Jancsi és Bobi biztosan nem beszélnek svábul, de mégis mind a négyen ugyanazt az idegen hablatyot mondják, amiből a felét még ki is értem, mert németül van. Négy sülthülye kigyúrt alfahím a tűz körül, háromszázéves szavakat eregetnek a június eleji, kielégítetlen éjszakába, én meg azon gondolkodom, hogy mi a franctól hallucinálnék, mikor csak füveztem és söröztem. Jancsi belehányik a tűzbe, aztán fülig érő vigyorral hadar valamit, miközben rám mutogat.

Be vagyok parázva. Egész éjszaka csak sört iszom, nem merek semmibe sem belemenni, keringek semmitmondóbbnál semmitmondóbb beszélgetések között, mint egy veszett méhecske, aki nagyon meg akarja találni a biztonságot és bizonyosságot jelentő nektárt egy Joan Miró festette mezőn, de mindegyik virág tök üres. Végre pirkad.

Nagyjából abban a pillanatban történhetett, mikor felbukott a nap. Én csak később vettem észre, tízen-tizenöten már percek óta a keleti eget bámulták. Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona. Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott. Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös sárkány, hét feje volt és tíz szarva, s mindegyik fején korona. Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre szórta. Ekkor a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül, elnyelje gyermekét. Fiút szült, fiúgyermeket, aki majd vaspálcával kormányozza mind a nemzeteket. Gyermekét elragadták, és az Isten trónja elé tették. Az asszony a pusztába menekült, ahol az Isten helyet készített számára, hogy ott éljen ezerkétszázhatvan napig. De még mielőtt a sárkány negyedik feje elrágta volna a köldökzsinórt, az asszony körül hangfalak tízezrei jelentek meg, és mind sárga virágba borultak. De még mielőtt a hangfalak kivirágoztak volna, mikor még az elnyelendő gyermek a szülőcsatornában küszködött, az asszony beszélt, de már nem emlékszem, hogy pontosan miről. Mintha hét angyalról és négy lovasról beszélt volna, mintha egy állatról beszélt volna, aminek két szarva volt, mint a báránynak, de úgy énekelt, mint Chris Cornell, és mintha a szelektív kukákról és a napenergiáról is beszélt volna, a laodiceai egyházról, a kipufogógázokról és a profitról. Mintha.

Fogalmam sincs, mennyi ideig tarthatott, de fél óránál nem tovább. Nem szólunk egymáshoz. Nem nézünk egymásra. Szégyelljük magunkat. Szégyelljük magunkat. Ricsi hányni kezd. Ő szólal meg először, maga elé, a hányásának, halkan, de hallom, mert mellette állok:

– Ez, ez tipikus. Határmente. Mindig ilyen helyen történik. Mindig – aztán befejezi a hányást.

A Szőlő út sarkán van ez a hely, mintha Márquez találta volna ki. Alapvetően egy utolsó késdobáló kocsma, Gólya a neve. Cementpadló, mellmagasságig érő öntöttvas asztalok, húgyszag. Éjjel-nappali. De van konyhája. Nálunk a kocsmákban nincs konyha, a kocsmában iszunk, otthon eszünk, olyan kocsmákról, ahol enni is lehet, csak regényekben olvastunk. Kivéve a Gólyát. Vasárnap reggel hétkor rendelünk tíz miccset, mustárral, kenyérrel. A Gólyát Márquez találta ki. Ketten dolgoznak felváltva, a tulajok, egy ötvenes pasas meg egy ötvenes nő, férj és feleség, őszülő béna bajusz, kopaszodó fej sok hajjal oldalt, ing és kötött pulóver, izzadtságszag, dauerolt vörös haj, sok festék, cigarettarekedt hang, vörös körömlakk.

– Vihar volt az éjjel? – kérdi, miközben leteszi elénk a miccseket. Nézünk rá. Nem tudom, mit válaszoljak. A többiek se, gondolom, mert mindenki kitartja a kínos csendet. Megesszük a miccset, iszunk egy utolsó sört. Egyenként, percnyi szüneteket tartva indulnak haza a többiek, Bobi marad csak az asztalnál, mikor mi is elköszönünk, hazafelé Johannal elszívjuk az utolsó morzsákat, aztán ő két utcával hamarabb balra fordul, miközben a szép ruhába öltözött emberek, katolikusok, reformátusok és ortodoxok kisebb-nagyobb fürtökben valamelyik templom felé igyekeznek, és igyekszenek elrejteni a csodálkozást vagy a megbotránkozást, mikor ránk pillantanak, és ettől úgy néznek ki, mintha hányingerük lenne.

Fischer Botond költő, prózaíró, 1982-ben született Nagykárolyban. Legutóbbi kötete: Alsógolgota (Kriterion, Kolozsvár, 2013).