Busó-kompót Figura módra

Január végén mutatta be a Figura Stúdió Színház Székely Csaba Bányavirágát, Faragó Zénó rendezésében. A falusi élet kilátástalanságát láttató darab a Székelyföldön játszódik (a dráma nyelvezetéből tudjuk ezt), de bárhol máshol érvényesen tud megszólalni. Alkoholizmus, megrekedtség, „menni vagy maradni” – az előadás e témákat is boncolgatja. Elterjed a hír, hogy az egykori bányászfaluba érkezik egy magyarországi tévés stáb, hogy bemutassák a helyi hagyományőrző kultúrát és megkeressék az okát annak: miért ilyen kiugróan magas az öngyilkosságok száma ebben a községben. Igen hamar világossá válik, hogy a helyiek hagyományőrzése nem több a székely ruhánál és a pálinkafőzésnél. Életüket a bánya bezárta óta kilátástalanság és elmagányosodás jellemzi. A történet végén, amikor kamera elé áll a főszereplőnk, mégis úgy nyilatkozik, mintha valóban Tündérország lenne a lakhelye. Mi, nézők cinkosokként hallgatunk, pedig végignéztük a szereplők mindennapos földi pokoljárását egy olyan világban, ahol csak a humor tud némi felüdülést hozni az ember életébe. Ahogy Móricz Zsigmond Hét krajcár című novellájában írja: „Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.”

A történet középpontjában egy testvérpár áll: Ilonka (Pascu Tamara) és Iván (Barti Lehel-András). Beteg édesapjukat ápolják. A többi szereplő (Mihály, a doktor [Fodor Alain Leonard], a szomszéd házaspár: Irma [Máthé Annamária] és Illés [Moșu Norbert]) közvetlen környezetükből kerül ki. A dráma egyetlen helyszínen játszódik – Ivánék házában. Faragó Zénó rendezésében egy jelenet erejéig azonban feltűnik egy másik helyszín is. Ez azért is lényeges, mert az előadásban a dráma mellékszereplői a főszereplőkkel azonos hangsúlyt kapnak.

Az előadás három síkon zajlik: az első a szöveghű réteg, a második sík az, amelyben az előadás a megírt szöveghez képest újat tud mutatni a közönségnek, a harmadik pedig a koncepcionális réteg, amely szimbólumokkal és látványelemekkel dolgozik elsősorban.

Faragó Zénó kísérletet tett arra, hogy a Bányavirág földközeli világát kiszínezze, ezzel teremtette meg a fent említett két új síkot. Megtűzdelte szimbólumokkal, sajátos képi világot és valamiféle misztikumot csempészett az előadásba. Rendezői ötletek tömkelegét láttuk, a nagy számok törvénye alapján volt, ami remekül célba is ért.

Ilyen volt Illés szomszéd tragédiája. Az alapvetően kotnyeles és idegesítő szomszéd ebben az esetben szerethető csodabogár, abszolút pozitív karakter lett, akit környezete nem tud értékelni, ellentétben velünk, nézőkkel. Ilyen volt továbbá az, ahogyan az előadásban ikonikusan felbukkanó kompótot szimbólummá emelték. Illés szomszéd felesége, Irma, szerelmes főszereplőnkbe, Ivánba, aki gondoskodása zálogául mérhetetlen mennyiségű kompótot cipel Ivánék háztartásába. A kompótot mindenki utálja. S olybá tűnik, hogy a gondoskodással sem tudnak mit kezdeni a karakterek. Így vált számomra az előadás legkiemelkedőbb pillanatává az a jelenet, amelyben Iván nyakon önti Irmát a hozott kompóttal. Szívszaggató ábrázolása volt ez a totális megaláztatásnak. Ez az eddig egyetlen reményekkel teli, cselekvő szereplőt lerántja a közösség szintjére, ahol nincs semmi. Azért is fontos momentuma ez az előadásnak, mert nem voltam arról meggyőződve eddig a pontig, hogy a női karakterek megfelelő átgondoltsággal ábrázoltatnak-e. Iván testvére, Ilonka például kezdetben ebben az értelmezésben igen felszínesnek tűnt, hiszen úgy jelent meg, mint influenszer. Zavart, hogy nagyon keveset tudunk meg róla, vagyis az, hogy ennyire elsőkörösen mutatják be. Szerencsére a karakter története kibomlik a néző előtt az események előrehaladtával, s kiderül, hogy felszínessége csupán túlkompenzálás. Két hasonló lelki metamorfózist láthattunk: a testvérpár édesapját ápoló doktor monológja az előadás végén mélyről, őszintén szólal meg. Illetve a zárójelenetben Iván monológja is keserédes, a látottak után megérteti velünk és emberivé teszi a zilált, sokszor kegyetlenül agresszív karaktert. Általánosan is elmondható, hogy a színészi munka legfőbb jellemzője a dualitás volt. Kettősség a harsánykodás és a realista játékmód, kettősség a sokszor hasfájásig nevettető humor és a kijózanító tragikus pillanatok váltakozásában.

Az előadás harmadik síkja sok fejtörést okoz. Olyan dramaturgiai botlások ezek, melyeket nagyon könnyen ki lehet kerülni. Az egyik a mozgó színpad. A falak dobozszerűen működnek: nyithatóak, csukhatóak, ez jó lehetőség a drámában leírt bezárt élet illusztrálására. De ott van a szétnyíló színpad, mely minden néző számára könnyen értelmezhető jelentést hordoz magában. Ez a bánya, amely sok életet megnyomorított szereplőink falujában (ahogy ez a történetben kiderül). Ez a pokol, a konfliktusos, nehéz pillanatokban megnyílik a karakterek alatt, pedig nem volt szükséges még egyszer aláhúzni a mondanivalót. Ráadásul van még egy szimbólum az előadásban, amely szintén ugyanezt a célt szolgálja. A busó. Az előadás nyitójelenetében etnotechnóhoz hasonlatos zenére sétál be egy – nincs mit szépíteni, mert az – busó. Ismeretes néphagyományként mindenki számára egyértelmű a jelentése és a helye: Mohácson űzi el a telet. Nem rossz, csak csúf, annyira, hogy a gonosz elmenekül, így az ő segítségével jön el a tavasz, a termékenység. Mondtam magamban: érdekes, már csak azért is, mert Székelyföldön, ahol a dráma és az előadás is játszódik, nincs busó. Utólag azonban kiderült, hogy ez a busó nem segít senkinek, sőt az előadás egy kalap alá vonja az ördöggel, a gonosztevővel, aki irányítja, kísérti, beleviszi a rosszba a karaktereket. Ha nagyon akarom, viszont értelmezhetem úgy is, mint a „táposok” elméjében lakó téves és tájékozatlan prekoncepció a székelység hagyományőrzéséről (amely téma egyébként az előadás keretét adja). Erre utal Ilonka influenszerkedés közben felöltött népviselete is. Ez jó tükörtartás annak a popkulturális referenciával élve új könnyűzenei hullámnak, amely romantizálja és újraalkotja a népzenét.

Összességében az előadás olyan, mint a kompót – teszem hozzá, én szeretem a kompótot –, van benne minden: finomság, édesség, savanyúság, pár dolog, ami nehezebben emészthető, de sok gondoskodás és előkészület is. S ahogy telik az idő, az ízek egyre jobban összeérnek.

‍

Figura Stúdió Színház. Székely Csaba: Bányavirág. Rendező: Faragó Zénó. Szereplők: Barti Lehel-András, Pascu Tamara, Moșu Norbert-László, Máthé Annamária, Fodor Alain Leonard. Díszlet, zene: Ferenczi Zoltán, jelmez: Szőke Zsuzsi, dramaturg: Balázs Helga.

‍