.svg)
Jegyzet a Citrusliget Tarothoz
Marilyn Manson ezredfordulós albuma, a Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) egy kiérleltebb anyag az előzőekhez viszonyítva. Az Antichrist Superstar imidzsépítő ipari metálja és a David Bowie-ra rájátszó Mechanical Animals kozmikus glam rockja után a HW egy mind zeneileg, mind szövegileg visszafogottabb, mégis sokkal sötétebb album lett. Hatott rá a Columbine iskolai mészárlás, ahol az egyik merénylő egy Manson-pólót hordott, és sokat merített John F. Kennedy meggyilkolásából. Ez utóbbi főmotívummá vált az album dalszövegeiben, amelyek a fogyasztói társadalmat, a celeb- és mártírkultuszt kritizálják – míg az elsőnél közhelyes megoldásokkal él, az utóbbi kettőnél kifejezetten bátor és ötletes. Rendszeresen egymásba írja, remixeli Krisztus, Kennedy, John Lennon és Keresztelő Szent János alakját. A néha szinte gótikus, halállal és különböző konnotációival telített, lassabb indusztriális zenékre épülő dalszövegek rejtetten építenek a Tarot-szimbolikára.
Bár az album mellé készült egy, a nagy arkánumok némelyikét újraértelmező képsorozat, ez egy marginálisabb motívumrendszer maradt, így célszerűnek tartottam erre fókuszálni a központi témák helyett. Fontosnak tartottam azt is, hogy a dalokban megszólaló Manson-alteregó, Adam helyett egy új beszélőt, beszélői pozíciót alkossak meg.
Életem első print közlésének a Helikon Pavilon 420 rovata adott helyet, az ott megjelent egyik versem mottóját a HW Death Song c. számának dalszövegéből kölcsönöztem. Most a HW-hoz írok egy versciklust a Pavilon Groove-ba. Nem akarok írni arról, mekkora, milyen hatása volt rám a Marilyn Manson-diszkográfiának. Ennél több, de ennyi elég.
A Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) című album ide kattintva meghallgatható.
Citrusliget Tarot
Marilyn Manson Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) című albumához.
A versek torzított formában idézeteket tartalmaznak az album dalszövegeiből.
I.
Nézd átszúrt kezeimet, szivárognak
belőle nedveim! Nézd, ahogy a katonák
tekintete, mint egy oroszlán szája, kattanva
összezárul. Le kellett másznom a fáról,
hogy visszajussak rá, nézd, uram,
milyen perverz játékot űztek
húsommal a következmények.
Nézd a szögeket, az ecetes rongyot,
kövön a vért. Váltogass makró és
nagytotál között, míg el nem szédülsz,
amíg már nem látsz a jövőbe, ahol
golyók rajzanak és az ég lőttseb-színű.
Vigyázz, uram, mert csalok.
II.
Évek óta nem láttam ezt a vidéket.
Nyílt egy új étterem a völgyben,
wokbár koktélokkal, és megmoccant
mellkasomban egy összegyűrt darázsfészek.
Melleim megduzzadtak, bimbóim fájni
kezdtek, és féltem, igazán féltem.
Mint a zsákkal letakart fejű hadifoglyoknak,
akik átélik a másodpercet a durranás
és a golyó becsapódása között, kifeszült
az idő, és mint egy szövettani metszetet,
szemügyre vehettem a környéket.
Megérzéseim ismét pontosak voltak:
ahogy a serpenyőben sűrűsödik
szójaszósz és barnacukor, úgy koncentrálódott
méhemben kikerülhetetlen borzalommá
a tagadás. A fogalmiság párája felszállt
a villák közül, és magamhoz tértem a klinikán.
A tiszta lapok felületén hegek.
III.
A tiszta lap hazugság, legalábbis tévedés,
az ösztönök kicselezhetetlenek.
Soká tartott minderre rájönni.
A legváratlanabb pillanatokban – kórházi
plafonokat bámulva, egy hátsókert októberi
izzásában cigarettázva – tört elő belőlem.
Mintha nem szenvedtem volna eleget,
mintha nem szívtak volna ki belőlem kétszer is
egy-egy körömkosznyi sejtcsomót. Jó eltávolodni.
A távolodás helyet ad a falaknak. A falakon belül
új viszonyrendszer, behatárolt, okos kiteljesedés:
felébred a család lehetősége. A falakon belül
levehetem az oxigénmaszkot. Egy halála tragédia,
milliók halála statisztika, valamiben Sztálinnak
is lehetett igaza, egy évben több tízmillió magzatot
abortálnak. Az űr császárnője vagyok.
IV.
Nézd, megkíméltem földedet
egy újabb uralkodótól, bizton állítom.
A wokbárból hazafelé négyszer akartam
férfi lenni, igazán férfi lenni.
Sötétedéssel, elhagyott utcákon,
homelessekkel teli tereken rendszeresen
elfog ez az érzés. Hogy ne csak az legyek,
hanem már annyi ideje az legyek, hogy végleg
beleunjak. Mert megunják előbb-utóbb
a bolyongást. Olyankor imádkoznak.
Hogy bár lenne egy távlatokat ásító sivatag,
dűnék végtelenje, ez a kert itt átkozott útvesztő,
tövisekkel teli sövények futnak a bíborlombú fák körül.
Nem látunk ki a levelek közül, és egyedül vagyunk,
halljuk mások lépteit, de nem tudjuk,
kik lehetnek. Kétségek ropognak talpunk
alatt, átnedvesedtek ruháink, fázunk, Uram.
Csak sejthetjük, merre lehet a kas, a kastély,
az Örök Vadászat Háza, de azt tudjuk, hogy
ez a mi utunk, dicső minden szenvedés,
már nem könnyezünk, már erőnk van,
döfni készek vagyunk, méltók belépni.
A szeretet rosszul preparált trófeái
vicsorítanak a falakon, alattuk réztáblán
kifogások kalligráfiái. Tűz ropog,
folyik az ital, ahogy vártuk,
megérte átvágni az átokföldön,
mind itt, duzzad a fészek, pulzál,
mi lesz most, mi lesz, Darázskirály?
V.
Szélesre taposták már ezt az utat,
aztán ahogy gerincként kibukkantak
a bakhátak, leöntötték aszfalttal, talajszintre
egyenlítettek. Az aszfaltot kikezdték az évek,
gyökerek, kerekek. Aztán megint leöntötték.
Ezen az úton gördült végig a fekete limuzin.
Annyi mártírról hallottam.
Minden út Rómába.
Róma halott isteneihez.
VI.
Amióta a völgyben élek, sokat gondolok
a keleti dombokra. A szőkére szívott mészhegyekre.
Az olajfák görcseire, a visító kabócákra,
a nagytotálokra és a szürke közelképekre,
és a dombokra, ahol kövekként gurult a
tekintet egészen a rettentően kék tengerig.
Ültettem egy narancsfát az ablakba.
Fénylenek a gyümölcsök, mint egy
elnök homloka, roncsolásra csábítanak.
Még a napi reggeli dzsúsz sem terem meg,
az organikus piacra járok. Negyvenes,
erős műszempillájú, szőke nő árul ott,
van egy citrusligete Dél-Kaliforniában,
onnan szállít hétvégente a férjével,
akinek rücskös és porózus az arca,
be akarom nyomni hüvelykujjal,
le akarom hámozni bőrét, hagynám
gusztustalanra száradni, és odaköltöznék feleségéhez
a ligetbe. Milyen konkrét szeretni.
VII.
Amikor a halál völgyének árnyékában járok,
a citrommagokra gondolok. Sosem ülök be
határozott céllal a kormány mögé. Diszkrét,
ötajtós. Nincs utasom, akit óvjak.
Nem is lesz. Ha mégis tudom, hova indulok,
a végcél előtt párszáz méterrel kiszállok,
gyaloglásra váltok, nem illik életembe
a lendület.
Néha bárki lennék, királynő, császár,
hogy tudjam, nem vagyok egyedül.
Nem terpeszkedne négy embernyi hely
a kocsimban.
Most pontosan tudom, hova gurulok
a sztrádán. Behajtok a ligetbe.
Ha a bergamotfák árnyékában járok, nem félek
a gonosztól, mert velem van a halál.
És a halál annyi minden lehet.
És annyi hamu van bennem.
A hamu termékeny, gyorsan nőnek belőle fák.
Endrey-Nagy Ágoston (2002, Mór) Málik Roland-díjas költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatszerkesztője. A Fiatal Írók Szövetségének tagja. Jelenleg első verseskötetén dolgozik.
