Csak amit nagyon muszáj (Versek)

Csak amit nagyon muszáj

Például kivinni a szemetet.

Csak kimondottan és szigorúan

a legpontosabb kézmozdulattal a kukába dobni.

A többiek szemetével nem érintkezni,

fertőtleníteni.

A szobát is, az ajtót is, a kilincset is.

Bent főleg, de kint is. Túl sokat ne sikáljuk,

nehogy elkopjon az, ami még megmaradt.

Csak amit nagyon muszáj.

Mondjuk vezetőt választani,

de bölcsen és jót, mert ha nem, továbbra is

más szemetét kell hordani a szemétdombra.

És gyorsan válasszunk, mert fut az idő,

és mindig csak két hét áll rendelkezésünkre,

abban pedig bármikor felütheti a fejét

egy ropogós rendszerhiba.

Egy tüsszögés, egy köhintés, egy koppanás,

minden zaj sokkal erősebb,

de csak azt szabad meghallani, amit a dobhártya

is megbír. Mondom, csak amit tényleg muszáj.

Mellőzni a fölösleges szavakat,

a szájszag veszélyes és tele van frusztráló mellékmondatokkal.

De ha csendben maradsz, válogasd meg a gondolataidat is.

Spórolj, amíg fel nem köhögsz valami magad előtt is szégyellnivalót.

Állj meg, de közben vidd ki a szemetet.

Ülj le, de közben cseréld ki a villanykörtét.

Persze miután a legprecízebb kézmozdulattal

fertőtlenítetted és leellenőrizted,

hogy a csomagolás újrahasznosítható

és egyenesen az Európai Unióból érkezett.

De közben igyekezz, mert vár rád. Mi? Vár

rád vala. Mi vár rám? Elfelejt, vagyis felejtek.

El. Hogy elfelejtettem, mit akartam mondani

húsz gondolat között,

amiket megint elfelejtettem ötre csökkenteni,

hogy legalább hármat megjegyezzek:

egyet másoknak, egyet a vágyaimnak,

egyet pedig arra az esetre, ha megtalálnám a választ.

De mire is?

Sok, én kevés.

Félúton találkozok magammal,

érezni ízemet, szagomat.

hajtóvadászat

álmomban hajtóvadász vagyok

völgyemben rémült agancsosok

pupillám fölveszi lábnyomuk alakját

ők rügyeket gyűjtenek én trófeákat

üvegszemek szobám falán

nedves szőrhegyektől viszketek

csontfehér borzongás habzik a bőr alatt

a kihűlő hús látványától elmelegedek

ágyékom az éjjel összenő

minden csók egy utolsó lélegzet

mellkasom kivirágzott temető

testemből testükbe ébredek

‍

‍

gyermekként nem tudod

‍

a naplemente nem piroslámpa

az aszfaltmérgezés nem halálos

a szavakkal hazudni is lehet

széthullanak a szirmok

dideregni kezdesz az anyaölben

letaposod a csigát belerúgsz a macskába

egyesek mégis elszáradnak

ágyásban gaz beton alatt árvácska

mire jó a tavasz?

‍

‍

fogócska

egymás száján piócák a szeretők

–  a közös magány kortárs teher.

aknamezőn fogócskázunk, idegenek,

leszereljük egymásról a hiányzó alkatrészeket.

magamban bújócskázok,

túl nagy ez a roncstelep.

‍

‍

Plútók

‍

Az átjárhatatlanok saját szörnyeiket kiskutyává nevelik,

apakomplexusnak és megfelelési kényszernek nevezik,

bolyhos mindenevőkké tömik a szerethető korcsaikat.

A szabadság két etetés közti pihenőidő.

Az átjárhatatlanok különálló bolygók, Plútók.

A Nasa is megvonta tőlük a planetáriumi jogokat,

mégsem hagyták el a Naprendszert.

Rokonságot éreznek minden hullócsillaggal.

Az átjárhatatlanoknak egy idő után megnagyobbodik

a szemük és érdes lesz a nyelvük.

Nem tudod, menekülj, vagy közeledj hozzájuk.

Zsigerből ismerősek ők,

mellükön hordozzák ikermagányodat.

Az átjárhatatlanoknak a Föld csak egy küszöb,

elvesznek a szembogarak sokszorozódó horizontjában,

lábuk a megtalálási vágytól és a gravitációtól dagad.

Az átjárhatatlanok gyengék voltak védekezni és ütni,

gyengék voltak nem ütni és nem védekezni,

ezért meztelenek lettek.

Labirintust húztak fel maguk köré,

aminek már ők se találják kijáratát.

‍

‍

Vajda Boróka 1998-ban született Marosvásárhelyen, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, színművész szakon végzett. 2020-tól a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színésze. 2018 óta publikál verseket.

‍