Csendtől a polifóniáig

A különböző világok közötti átjárás magában hordozza a káosz kockázatát. A Megyeháza Galéria M³ című kiállítása kapcsán azonban kétszer is megtapasztaltam, hogy ez a feszültség nemcsak a zavar, hanem a teremtés forrása is lehet. Először úgy léptem be a térbe, mint egy véletlenül odatévedő látogató – olyasvalaki, akit nem várnak. Teljesen egyedül lehettem a kiállítótérben, annyi időt töltve ott, amennyire szükségem volt ahhoz, hogy szinte tudományos érdeklődéssel figyelhessem meg a gondolataim változását. Második alkalommal egy tárlatvezetésen vettem részt, átlépve az egyéni értelmezés csendjéből egy közös térbe, ahol a különböző szólamok összecsengésével vált újraértelmezhetővé a kiállítás.

A kiállítás címe összesűríti mindazt, amit a térbe lépve látni lehet. A három művész – Daczó Enikő, Nemes András Csaba és Vajna László Károly – alkotásai összhangot árasztanak: nem megosztják a látványt, hanem hatványozzák azt. Kíváncsian olvastam az életrajzi ismertetőket, de ezek nem adtak támpontot az alkotók világának értelmezéséhez. Az aranyfonalat a labirintushoz a második látogatás során kaptam kézhez: ekkor tudtam meg, hogy az alkotók a Bálványosi Alkotótáborban ismerkedtek meg – ez a kapcsolat szolgáltatta a kiállítás apropóját.

Daczó Enikő nagy méretű, Az éter hírnöke című festménye az első alkotás, amely tükrözi és meg is alapozza a kiállítás szakrális jellegét. A cím sejteti, hogy a kézdivásárhelyi származású vizuális művész munkái, bár többnyire figurálisak ezúttal, nem pusztán a látható világ dimenziójában mozognak. Korábbi műveiben – legyen szó installációról vagy performanszról – egyértelműen megmutatkozik, hogy forma és anyag mindig a koncepció szolgálatában állnak, nem igazodnak a műfaji keretekhez. Épp ezért válik izgalmassá a hagyományos táblaképfestészet mint új irány az alkotó munkásságában. A kiállított festmények – két korábbi mű kivételével – egy sorozat részei. A fekete, néhol zöldbe hajló háttérből szinte kidomborodnak az aranyfüsttel „megfestett” alakok és formák. Zsigeri a gondolat, hogy egy mitikus világ alakító erőit és az azokat birtokló lényeket láthatjuk a vásznon. A kollektív tudatunk is azt súgja, hogy ami aranyba van foglalva, arra oda kell figyelni, ősi bölcsességet hordoz. Az alkotó sem formáival, sem címeivel nem jelöli ki a mítosz eredetét. A Szent hibrid című kép kapcsán keresztény asszociációk indulnak el, miközben az antropomorf állatok (vagy zoomorf emberek?) totemisztikus világot idéznek.

A kiállítás összképét – amelyet alapvetően a falakon függő festmények uralnak – játékosan töri meg Nemes András Csaba kolozsvári szobrászművész néhány kisplasztikája. A tárlatvezetés során derül ki, hogy bár fémhatásúak, a szobrok többsége agyag és műgyanta ötvözésével készült. De nemcsak az anyag, a formák is az érzékek megtévesztésére törekednek. A mozdulat csúcspontján megfagyott figurák vékony, felfelé törekvő formáikkal épp annyit akarnak kiszakítani a térből, amennyivel még értelmezhetőek maradnak. A Szélmalomharc című alkotás arra emlékeztet, hogy nem ritkán magunk választjuk ki, mi ellen harcolunk – kardunk élére tűzve önmagunk teremtette problémákat. A tárlatvezetés során az Atlas szobor előtt állva merül fel a kérdés: Tartja-e még a Földet az óriás, és mi lesz velünk, ha összecsuklik a teher alatt? Bár a fizikai térben emberi alakokként jelennek meg az alkotások, hatásuk inkább érzelmi síkon, valahol a mellkas tájékán érződik.

A színeket Vajna László Károly kézdivásárhelyi festőművész alkotásai vezetik be a kiállítótérbe. A kiállítás vizuális egységét az teremti meg, hogy mindkét festő munkái sötét háttérből kibomló központi formákat jelenítenek meg. Első látogatásomkor nem égtek a lámpák, csak az ablakon beszűrődő fény világította meg a teret – az is egy vastag felhőrétegen átszűrve. Megtehettem volna, hogy felkapcsolom a villanyt, de valahogy komfortos volt a szürkés félhomály. Vajna László Károly színei másként uralják a kompozíciót, mint Daczó Enikő aranyai – mégis hasonló módon sugároznak erőt és gazdagságot. Bár első pillantásra absztraktnak tűnnek, fluid formáikban ott rejlik a valósággá alakulás dinamikája is – például a Felejtés vagy a Madarak című képek esetében. Ezt a folyamatot az alkotói kéz utólagos karcolásai is erősítik, miközben a mű a teremtés és a rombolás határán egyensúlyoz.

A kortárs művészeti kiállítás, mint kulturális aktus, jellemzően egy szűkebb társadalmi réteget szólít meg. A látogatószám nem válhat elsődleges értékmérővé – a tömegek bevonzása önmagában nem lehet cél. Ugyanakkor a közönség érdeklődésének hiánya az intézmények legitimitását veszélyeztetheti. Célravezetőbb olyan részvételi formák kialakítása, amelyek nem profitorientáltak, hanem közös kulturális tapasztalatot generálnak – például alkotói vagy kurátori vezetéssel kísért események révén, ahol a befogadás dialógussá válik. A hétköznapin túlihoz több ösvény is vezet. Ezt lehetett érezni az M³ kiállításon és a hozzá kapcsolódó interaktív beszélgetésen is. A kiállítótérben egy rövid időre renddé alakult a világ káosza.

Daczó Enikő, Nemes András Csaba, Vajna László Károly: M³, Megyeháza Galéria, Csíkszereda, 2025.

‍