Dante. 700 év távlatából

Gy. Szabó Béla: Betűk a Jupiteren
Mi győzhetne meg zaklatott és körülményes mindennapjainkban arról, hogy egy középkori költő verseit olvassuk? Hogyan tudná egy letűnt kor embere felkelteni az érdeklődésünket, kíváncsiságunkat? Miért érdekelne minket néhány, a pislákoló mécses fényénél pergamenre rótt gondolat, amelyeket a saját városa által száműzött és a távollétében tűzhalálra ítélt költő írt? Az ítélet mindössze két sor, ám a bujdosó továbbra is ártatlansága és tehetsége mellett kardoskodik. Meglehet, már nem értünk egyet állásfoglalásaival (és tévednénk, ha így tennénk), de nem hagyhatjuk figyelmen kívül az érzelmeit, amelyeket azóta is megél és átérez minden emberi lény, igaz, talán nem ugyanzzal az intenzitással.
Az aljasság iránt érzett undor oly keserű, melynél „a halál sem sokkal rosszabb” (Pokol I., 7.).1
A mindenkori hatalommal való visszaélés fenyegetése okozta félelem, amely elöl a közember nem menekülhet, bánattal tölt el bennünket: „És mint ki lesné kocka nyereményét,/ha jő a pillanat, mely vakra forgat,/búsan átkozza játékos merényét:/olyanná tőn engem e nyugtalan vad,/mely újra elűzött a magasságtól/ama vidékre, ahol a nap hallgat” (Pokol I., 55–60.).
Szerénységünk tudata alázattal tölti meg a lelket, de egyszersmind félelemmel is, az ismeretlen kalandokkal, kihívásokkal szemben: „nem vagyok Aeneas, se Pál, se lélek,/kit én vagy bárki méltónak tekintene./Azért, ha mégis ilyen útra térek,/félek, hogy balga lennék, balga bátor” (Pokol II., 32–35.).
Az első követelmény, mielőtt bármiféle fontos kezdeményezéshez látnánk, az, hogy lerázzuk magunkról a gyávaságot, amely magasabb szellemi gátat emel bennünk, mint azok az akadályok, amelyeknek az út során majd nekiütközünk: „…lelkedben téged gyávaság ragadt meg,/melynek az embert meg-megcsapja szárnya,/hogy tisztes szándokától visszaretten, mint félős bestiát ijeszti álma” (Pokol II., 45–48.).
Életünk útján tudnunk kell használni a megvetés fegyverét, hogy segítségével elutasítsuk mindazokat a gerinctelenségeket, amelyek csak az időnket rabolják: „Hogy hát ez úrrá ne legyen szívedben,/elmondom, mit hallottam, ami rábírt,/ hogy megsajnáltalak és idejöttem” (Pokol III., 49–51.).
Az erőnket felülmúló megpróbáltatásoktól való rettegés önkívületi állapotba taszíthat: „Hogy bevégzé, a sötét földek ormán/rengés futott át, hogy a borzalomtul/még most is izzadságban fürdik orcám./Szellő ered a könnyes partokon túl/s a szellő vörös villámot cikázott,/s elestem, mint kit ájulás igázott” (Pokol III., 130–136.).
A fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor magas szellemi értéket képviselő, de hitetlenségükért szükségszerűen megbüntetett embereket látunk, tanulságul szolgálhat: „Szava szivemet szorítva kinozta,/látva kivált, hogy hány nagy kincsü szellem/lebeg e Tornácban reményefosztva” (Pokol IV., 43–45.).
Mindazok kegyetlen bűnhődése, akik vakon szerettek, s mi több, vérfertőző módon, áthágva társadalmi szabályokat és keresztényi értékrendet, részvétet ébreszt a lelkünkben: „És hallva sorban, hogy nevezi meg/költőm a régi daliákat, nőket,/érzém, szememben részvétkönny remeg” (Pokol V., 70–72.).
A dühös emberek szemtelen agresszivitása felébreszti a haragot, és erőszakos cselekedetekre sarkall: „Ekkor a csónakot megkapta kézzel,/de költőm visszalökve rárikoltott:/»Lódulj a többi ebhez! Mégse mész el?«” (Pokol VIII., 40–42.)A gyengéd hála, amelyet az idős tanító iránt érzünk, aki bevezetett minket a létezés rejtelmeibe, felderíti a megismerés útját: „Mert mindig a szivembe vésve hordtam/atyai képét ama nyájas szemmel,/amint tanított, fönn a régi korban,/hogy örökíti meg magát az ember, /s ezt illik, hogy nyelvem hirdesse sírva, /amíg rám borul a síri szender” (Pokol XV., 82–87.).
A legfőbb ördög, azaz Lucifer megjelenése olyan rettegést kelt, amely felülír minden más egzisztenciális traumát: „Hogy lettem ekkor megdermedve szótlan,/megírnom olvasó hiába kéred,/mert kevés lenne azt megírni szóban./Még nem halál, s már nem volt bennem élet;/értse, kiben van képzelet csirája,/hogy lelkem élet s halál közt mivé lett” (Pokol XXXIV., 22–27.).
A megbékélés örömét kapja ajándékba a bujdosó költő, amikor a reménység birodalmában egy jó baráttal, az ismert dalnokkal találkozik, aki kérésére éppen az ő versét idézi fel: „»A Szerelem, mely szólogat szivemben...«/kezdte, s úgy zengett drága dalolása, /hogy még visszhangzik édessége bennem./Mi ketten s az ő valamennyi társa/hallgatva, boldog füleink beteltek,/mintha nem volna gondunk semmi másra” (Purgatórium II., 112–117.).
A bűnbánat félénksége, szerényen és óvatosan vezeti azok lépéseit, akik elkerülték a kárhozatot: „Mint ha juhocskák aklukból kijöttek/egy, kettő, három… míg a többi reszket/s csak nézdeli a földet” (Purg. III., 79–81.).
Beatrice dühös szemrehányásait hallgatva, a bűnbánat könnypatakot fakaszt az utazó vétkes szemeiből: „…a fagy, mely szivemen ült, elszorítva, /vízzé és léggé szabadulván, omlott/szemen-szájon e szívnek olvadt titka” (Purg. XXX., 97–99.).
Ám a szerelem, melyet ugyanaz a Betarice tanúsít iránta a világ születésének eredője felé tartó, megváltó repülés során, képes egy új szellemiség alapjait letenni: „Nevetve, és oly arccal most, amelyben/Isten öröme látszott, kezdte Hölgyem,/ki előtt vágyát nem rejthette lelkem” (Paradicsom XXVII., 103–105.).
Az égi birodalom alakjának és összetételének alapos vizsgálata után, mellyel képtelen betelni, a legtökéletesebb szellemi ámulat tárul a költő szeme elé: „én, aki földről égbe, és silány/időből értem örökkévalóba,/s az igaz néphez – Firenze után,/mily kábulattól voltam elfogódva” (Paradicsom XXXI., 37–40.).
Az isteni misztérium felfedezése a kinyilatkoztatás révén a megismerés legfelsőbb állomásához vezeti a költőt, de egyszersmind elvágja szavai erejét és véget vet a költeménynek: „…mig villám fénye tárta szememet fel/és égő vágya ekként teljesüle./Csüggedtem volna, lankadt képzelettel/le folyton gyors kerékként forgatott/vágyat és célt bennem a Szeretet, mely/mozgat napot és minden csillagot” (Paradicsom XXXIII., 140–145.).
Íme néhány érv abból az emelkedett esztétikai „csokorból”, amelyet a régmúltban a mécses fényénél Dante Alighieri felépített, és amelyek kiválóan igazolják, miért olvashatjuk ma is elismeréssel és csodálattal 700 esztendős művét.

Márton Evelin fordítása

(Eredeti megjelenés: Luceafărul de dimineață, Bukarest, 2021/5., május, 6. o.)
Jegyzet1 Dante Alighieri: Isteni színjáték, ford. Babits Mihály