Digitális irodalmi geodézia, avagy a Bodor-életmű belső referencialitása

Egy írói életmű feltérképezése előtt állva a kutató elkerülhetetlenül szembesül a szövegkorpusz sűrűségéből és gazdagságából fakadó kihívásokkal, pontosabban azzal, hogy egyáltalán milyen szempontrendszer szerint lehet egységes értelmezési keretbe helyezni egy életművet? Jelen tanulmány a szövegközi kapcsolatok kifelé mutató irányaival szemben Bodor Ádám prózavilágának belső felépítésére összpontosít, feltételezve, hogy a szövegközöttiség jelensége nem a külső referenciákban, hanem az életmű belső összefüggéseiben, a teljes életművet átható motívumok, terek, karakterek, valamint az ismétlődő szövegszegmentumok egymást értelmező párbeszédében érhető tetten. E belső hálózat feltérképezésére a digitális bölcsészet módszertana teremt lehetőséget, hiszen kvantitatív szövegelemzést végezve, szisztematikusan feltárhatók azok az ismétlődő szövegrészek, amelyek kapcsolódási pontokat jelölnek a novellák, novellaláncolatok között.

A szövegek kompozíciós kérdései kapcsán a Bodor-olvasó számára ismerős lehet az ismétlés kategóriája. Funkció és működésmód tekintetében sokféle módon jelenik meg az életműben, az átírt és újraközölt rövidprózáktól, a Sinistra körzet keretes szerkezetén és a karakterek állandósult jelzőin át („Béla Bundasian, a fogadott fiam”, „az útkaparó Andrej”, vagy Bebe Tescovina „messzire világító berkenyeszínű haja”),¹ egészen a Verhovina madaraiból ismert Delfina homlokáig, melynek leírása többször megismétlődik, de sosem ugyanúgy történik: „Homlokán, mint a havasi rózsa bimbói, pattanások virítottak”, „Homlokán a szenvedély bíbor pattanásai virítottak.”, „homlokáról pedig a ragály csillagai”, „az asszony homlokán a féktelen szerelem havasi rózsáit bámulta”. Mi állítható az alkotói világ egészéről, amennyiben a szó szerinti és a módosított ismétlések dinamikáját figyeljük meg? Úgy tűnik, az életmű alakulásán keresztül az ismétléshez való viszonyulás története is felfejthető.

Azon túl, hogy általánosan minden megnyilatkozás, pontosabban a nyelv inherens része az ismétlés, nem mindegyik formája hordoz poétikai tétet. Bodor prózáját olvasva feltűnőek azok a szövegszegmentumok, amelyek egy művön belül mintegy narrátori kényszerként hatnak, mint a fentebb is említett állandósult jelzős szerkezetek. Olvasóként viszont nehezebben azonosíthatók azok az esetek, amikor a szövegegyezés az egyes művek között valósul meg, mintegy felerősítve az életmű belső referencialitását. A szakirodalom említi a rövidprózák közötti tematikus, motivikus kapcsolatokat,² valamint a rövidprózák szövegszintű nyomait is a Sinistra körzetben,³ a jelenség részletes feltárása azonban továbbra is a kutatás adóssága, így dolgozatom fókuszába e szövegszintű nyomok feltérképezését állítom, azzal a megszorítással, hogy bár elvégeztem az ismétlődő szövegszegmentumok gépi azonosítását, a jelenség működését egyetlen példán keresztül fogom szemléltetni.

Meglátásom szerint a gépi, távoli olvasás (distant reading) módszertana kínálja azt a kulcsot, amellyel akár a teljes életműben szisztematikusan vizsgálhatóvá válik az ismétlődés jelensége.⁴ Abból az előfeltevésből indulok ki, hogy a gépi olvasásra alkalmassá tett szövegeken végzett kvantitatív elemzéssel nemcsak detektálhatók a szabad szemmel nehezen érzékelhető mintázatok, nyelvi struktúrák, hanem objektív mutatók is társíthatók az elemzésekhez. Ily módon egyrészt feltárásra kerülnek a szöveghelyek közötti kapcsolódások, másrészt számadatok alapján mérhetővé is válik egy-egy életmű esetében a belső dialogicitás mértéke.

Megközelítésemben a kvantitatív elemzést (distant reading) szoros olvasással (close reading) egészítem ki, hiszen az algoritmus által kinyert adatok poétikai jelentősége csak a szöveghelyek kontextuális elemzésével, valamint a szövegrészek közötti összefüggések vizsgálata által valósítható meg. Ezt a kettőst fókuszt a szövegbányászat (text mining) és a természetesnyelv-feldolgozás (NLP, Natural Language Prosessing) eszköztárával keretezem. A szövegbányászat azon számítógépes eljárások összességét jelenti, amelyek lehetővé teszik, hogy a strukturálatlan irodalmi szövegekből (például a digitálisan elérhető könyvekből, cikkekből) elemezhető, strukturált adatokat vonjunk ki. Ennek előfeltételeként végeztem el a digitális korpusz NLP-alapú előkészítését és tisztítását; e fázis jelentőségét az adja, hogy a szövegek filológiai pontosságú kezelése nélkül a kinyert adatok is torzulnának, hiteltelenné téve a későbbi interpretációt. Éppen ezért a felvázolt módszer egyik legfontosabb lépése a digitális szövegkorpusz létrehozása és az adatok tisztítása. Bodor Ádám életműve esetében a teljességre törekedtem, ezért minden szépirodalmi alkotás bekerült a szövegállományba. A cím alapján azonosítható újraközlések közül az első megjelenést tekintettem mérvadónak, valamint az összes, az Utunk folyóiratban (1965–1982 között) megjelent tárca is a szövegkorpusz részét képezi. A szöveg-előkészítés során a korpuszt tömeges tisztításnak vetettem alá: eltávolítottam a címeket, a szerzői és bibliográfiai adatokat, valamint a felesleges szóközöket. A szöveget teljes egészében kisbetűsítettem, hogy a kis- és nagybetűs változatok (pl. „Sehol” – „sehol”) ne számítsanak külön egységnek. A bekezdéshatárokat külön jelöltem, ám a keresőalgoritmus ezeken átnyúlva futott. Ez tette lehetővé azon ismétlődések detektálását is, amelyek az egyik változatban egy tömbben, a másikban viszont – egy törés miatt – két külön bekezdésben szerepeltek. A végleges korpusz 242 művet (1965–2019) és 349 390 tokent⁵ tartalmaz; ekkora adatmennyiség manuális elemzése már nem kivitelezhető.

A korpusz gépi elemzését egy saját fejlesztésű algoritmussal végeztem, melynek alapvetően az volt a feladata, hogy a több mint két egymást követő szóból álló, ismétlődő szövegrészeket azonosítsa, és a forrásmű megjelölésével listázza ki egy táblázatba. Az algoritmussal tehát lehetséges volt azonosítani azokat az identikus szövegrészeket, amelyek a korpuszban több helyen is előfordulnak, függetlenül attól, hogy a forrásmű tárca, elbeszélés vagy regény. A program eredményként külön oszlopokba rendezte az ismétlődő szövegrészletet, az előfordulások számát, a szövegrészlet hosszát és azon művek címét, amelyekben a szövegrészlet előfordult. Ez a több mint 8000 sort tartalmazó adatbázis képezi a további elemzés alapját. A címek együttes előfordulási gyakorisága (co-occurrence) alapján azonosítottam azokat az összekapcsolódó elbeszéléseket, amelyek a szakirodalomban korábban csak elvétve vagy esetlegesen kerültek összekapcsolásra. Ilyen szoros, szövegszintű rokonság mutatható ki például a következő művek között: Fél tizenegy (Utunk, 1969), Majd máskor (Plusz-mínusz egy nap, 1974); Felhők (Utunk, 1977), Behavazott lábnyomok (Megérkezés északra, 1978); Oroszlánok búcsúztatása (Az utolsó szénégetők. Tárcák 1978–1981, 2010), Érzékeny búcsú (A Zangezur hegység, 1981); Egy kertész (Az utolsó szénégetők. Tárcák 1978–1981, 2010), Az ősz kezdete (A Zangezur hegység, 1981); Reggeltől délig (Utunk, 1979), Tanúvallomás (A Zangezur hegység, 1981); A magány látszata (Utunk, 1979), Krétaszag (A Zangezur hegység, 1981), valamint A krétaszag eredete (Az Eufrátesz Babilonnál, 1985); Az ön volt férje (Utunk, 1981); A fekete doboz (Az Eufrátesz Babilonnál, 1985); Olajlerakat (A Zangezur hegység, 1981), Egy unalmas olajlerakat (Az Eufrátesz Babilonnál, 1985); Mindent elölről (A Zangezur hegység, 1981), A költözés gyönyörűségei (Az Eufrátesz Babilonnál, 1985); Egy szemtanú (Utunk, 1980), B R megdicsőülése (A Zangezur hegység, 1981), Harminc vagy negyven kés (Utunk, 1982), Gyergyó éghajlata (Az Eufrátesz Babilonnál, 1985).

Az összes kapcsolódási pont bemutatása és értelmezése szétfeszítené e tanulmány kereteit, ezért egyetlen reprezentatív szálon vezetem végig az elemzést, egy módosuló tájelemen, képen keresztül. A Bodor-életmű belső összefüggésrendszerét vizsgálva különösen tanulságosak azok az esetek, amelyek az identikus ismétlések azonosításán túl elvezettek a nem identikus, transzformált ismétlésekig. Az alábbi szövegrészletek közötti összefüggés annak a dinamikáját példázza tehát, hogy a rövidprózákban állandó képpé merevedett tájelemek, a többször előhívott képek hogyan alakulnak át egy regény szövetében, ez esetben Az érsek látogatásában.

Az Éjszaka a Tarnicán és a Régi képeslap közötti szoros kapcsolódás az identikus átvételt szemlélteti, hiszen a drótkötélpálya maradványainak, a piritrögök és a csillék egykori útvonalának leírása szinte szóról szóra vándorol át egyik szövegből a másikba: „A tó hegyesebbik végében ledőlve vastag, korhadozó oszlopok, szerte a zsombékos, kövér fűben rozsdás vasak, csavarok és anyák, görbére merevedett acélhuzalok hevertek. Másik végétől vagy huszonöt lépésnyire […], félig kőből, félig fából épített omladozó bódé állott. […] Gerendáin hézagosan és szelesen zsindelylapok kopogtak. […] Keskeny csíkon, a csillék egykori útvonala alatt még mindig nem termett meg a havasi gyom. Kiömlött érctől volt rozsdás a föld, s még távolabb is a fűben, apró őszi virágok között, jókora piritrögök hevertek.” (Éjszaka a Tarnicán, 1974)

„Korhadt gerendák hevertek a ház előtti keskeny lapályon, ahogy Balinkó egyikhez hozzáért, mintha egy köteg ceruza lett volna, egy zizzenéssel elomlott a fűben. Mellette karvastagságú csavarok, rozsdás anyák, görbére merevedett acélhuzalok. Keskeny sávban a csillék egykori útvonala alatt még mindig nem termett meg a havasi gyom, kiömlött érctől volt rozsdás a föld, s még távolabb is, kicsi sárga és rózsaszínű virágok mellett jókora piritrögök hevertek. Egy nagyon régi drótkötélpálya maradványa volt ez a pár rozsdás csavar, ez a kőzetté vált ház a kerepelő zsindelylapokkal.” (Régi képeslap, 1978)

A számítógépes elemzés kimenetében a kiemelt részek, tehát az identikus szövegrészek kerültek kimutatásra. Amennyiben a teljes kontextust vizsgáljuk, érdemes megfigyelni az egyezéseket és azokat az eltéréseket is, amelyek a későbbiekben válnak fontossá. A felsorolt identikus tájelemek hitelesítik a bodori univerzumot, az állandóságot jelentik, függetlenül attól, hogy épp melyik elbeszélésben szerepelnek. A helyszínek a tárgyi világ elemeiként, egyrészt mintha kívül esnének az időn – bármikor, több szövegben is előbukkanhatnak –, másrészt viszont a tárgyi világ szétesésének a metaforái: a korhadó oszlopok, a rozsda, az egykori csillék nyomai az elkerülhetetlen enyészet jelei, s ebben a felszámolódásban épphogy az időbeliség kerül fókuszba. Nyelvi szinten is tetten érhető ez a feszültség az állandó, ismétlődő elemek és a változó szövegrészek dinamikájában.

Hasonló képekkel – és hasonló nyelvi működésmóddal – találkozunk A szeszgyár fűzfala, a Fagyosszentek és Az Eufrátesz Babilonnál című szövegek esetében is. A szeszgyár tűzfala egy kimerevített városképpel, egy képeslap leírásával indul, ezt 1952 nyarának apropóján a régi szeszgyár és környezetének leírása követi.

„Akkor még állt a régi szeszgyár, hatalmas, komor tűzfala értelmetlen szürke folt a kép közepén. A tűzfal egy zárt kőfallal körülvett udvarra nézett, amelynek kovácsoltvas pántokkal erősített kapuja évek óta zárva volt, de repedésein át látszott, ahogy a mindent elborító növényzet alatt szunnyad az elhagyott ipar. Az udvart valamikor jókora négyszögletes kőlapokkal burkolták, alakjukat most már csak sejteni lehetett a közöttük megtelepedett gyom zöld vonalaiból. A fal mentén tömött málnabokrok sorai emelkedtek, és körbenőttek, már majdnem elborítottak egy kis villamoskocsit. Egészen kicsi villamoskocsi állt ott, a legelsők közül való, ami a városban közlekedett. Valamikor sárga lehetett, de oldalát most tompa barnára mosta a rozsda lecsorgó leve. Közelről még az is látszott, síneken áll, de ezek a sínek már nem vezettek az udvarról sehova.” (A szeszgyár tűzfala, 1978)

Ez a szöveg eredetileg az Utunk folyóiratban látott napvilágot, a kiemelt szövegrészek pedig később szóról szóra beépülnek az 1980-ban megjelent Fagyosszentek című novellába. A leírás tehát leválik eredeti kontextusáról, és önálló, mozgatható szövegegységként vándorol az életművön belül. Majd a kép összesen két mondattá sűrűsödik az 1985-ben megjelent Az Eufrátesz Babilonnál című novellában:

„Az elhagyott szeszgyár falai között elvadult növényzet alatt repedeztek a kőlapok. Itt állt egy egészen kicsi villamos, a legelső lehetett, amelyik a városban közlekedett. Oldalát tompabarnára mosta a rozsda lecsorgó leve.” (Az Eufrátesz Babilonnál, 1985)

A belső referencialitás legizgalmasabb rétege azonban ott mutatkozik meg, ahol az ismétlés már nem az állandóságot, hanem a motívum transzformációját és lezárását szolgálja. Míg az 1970-es és ’80-as évek szövegeiben a villamos vagy a drótkötélpálya még pusztuló, de szilárd fizikai entitásként van jelen, Az érsek látogatása ezen elemek végleges elenyészését rögzíti. Az 1999-ben megjelent regénybe, mintegy archívumból előhívott, de transzformált képként kerül át a villamoskocsi, a kifeszített huzalok, a csavarok, a régi sínek, vágányok helye:

„A keskeny vágányú pályán, amelynek egyik végéből el lehetett látni a másikra, két kicsi barna villamoskocsi közlekedett. A hegyivadászok idején a városban nem volt áram, és ló sem, amit a kocsik elé foghattak volna, így aztán a vagonokat, miután egy darabig még ott árválkodtak a síneken, egyszerűen széthordták. Először a kifeszített huzalok tűntek el a levegőből, majd az áramszedők és így tovább, pár nap alatt a kocsikból egy csavar sem maradt. A vágányokat az első kiadós eső után belepte a sár, a hulladék, úgyhogy többé soha nem kerültek elő; a kátyúk mélyén barnállott még egy-egy rozsdás síndarab.

Én bukkantam egy harmadik villamoskocsira künn az égerek között a Paltin-berekben. Valami őrült lehetett, aki még annak idején odarejtette. Nem is látszott már ki belőle semmi, az avar teljesen elborította. Mintha csak kedvtelésből csinálta volna valaki száraz levelekből. Ezt akartam megmutatni egy kis kerülő árán a papnövendékeknek, akik még sosem láttak villamost, de mire a bizonyos hely közelébe értünk, a káprázat szertefoszlott. Már csak kevés vörös por csillogott a levegőben, a rozsda áttetsző füstje, ahogy a nap betűzött a lombokon át; avarkönnyű levéltöredékek lebegtek az ágak között. Tizenkilencen tartottunk arrafele, és a villamos, bizonyára a közeledő lábdobogástól, egyszerűen magába hullott. A kupacban, ami belőle maradt, az avar és a rozsda pikkelyei teljesen összekeveredtek.”

Ebben a folyamatban válik központi kapcsolódási ponttá a beomlás, széthullás metaforikája, amely – amint ez most már látható – az egész életművön végigvonul. A Régi képeslapban megjelenő korhadt gerenda, amely Balinkó érintésére „egy zizzenéssel elomlott a fűben”, előképévé válik a regényben szereplő villamoskocsi sorsának. Azonban míg a korai novellában még fizikai érintkezés szükséges az anyagi szerkezet széthullásához, a regényben ez a folyamat radikalizálódik: a villamos már a „közeledő lábdobogástól” egyszerűen magába hull, és vörös rozsdaporként foszlik szét a levegőben. Ebben a kontextusban – nem meglepő módon – már nem a tárgyakat benövő erős, élő indák, hanem avar borítja a villamoskocsit. Ez a finom, mégis markáns elmozdulás szervesen illeszkedik Az érsek látogatása regényterébe, ahol az avar már nem elsősorban a természet körforgásának része, hanem a szeméthez hasonló, rétegződő hulladék, amely nem táplál, csak elfed. A korai novellákhoz képest a bodori világ egy olyan stádiumát jelzi, ahol a burjánzó, életerős növényzetet (esetenként málnabokrokat, őszi virágokat, gyomot) felváltja a halott növényi hulladék, az avar rozsdaporral kevert némasága.

Az algoritmus segítségével azonosított szövegegyezések – a drótkötélpálya maradványaitól, az elhagyott házon át, a szeszgyár udvarán felejtett villamosig – elvezettek az összekapcsolódó képek teljes életművön át történő módosulásához. Míg a rövidprózákban ezek az elemek a megfigyelés pontosságával rögzülnek, szövegközi vándorlásuk során módosul poétikai funkciójuk. Ami az 1970-es évek tárcáiban még egy pusztuló táj eleme, az az életmű kései szakaszában már a végső enyészet metaforájává válik.

Az ismétlődés jelensége Bodor Ádám prózájában nem az újraközlések kényszerűségét vagy a szerzői eszköztár szűkösségét jelzi, hanem egy szigorú és tudatos építkezés rendjét rögzíti. Ebből a perspektívából nézve felértékelődik a rövidprózák szerepe, hiszen ezek beépülése, újraírása és szüntelen újrafelhasználása mutatja meg, mely motívumok, képek jelenthetik az életmű poétikai fókuszát. Az érsek látogatása hulladékkal ellepett, olykor posztapokaliptikusnak nevezett világa – amennyiben a teljes szövegkorpusz mélyére ásunk – még magán hordozza egy romlásnak indult, de egykor élő világ nyomait.

Jegyzetek

¹            Bengi László, A szövegszegmentumok iterációja, mint az epikai világ megalkotása: Bodor Ádám: Sinistra körzet, Szép Literatúrai Ajándék 3, 1–2. sz. (1998): 113–29.

²            Selyem Zsuzsa, Álmomban röhejes ellenálló vagyok, Helikon, 2011/4., 1, 5–7.; Pozsvai Györgyi, Bodor Ádám, Kalligram, Pozsony, 1998, 37.

³            Vincze Ferenc, A Bodor-életmű poétikai szerkezetének topográfiája. A rövidpróza nyomai a Sinistra körzetben, Alföld 2023/11., 62–72.

⁴            Franco Moretti, Operationalizing: or, the function of measurement in modern literary theory, English Language and Literature 60. (2014/1.), 3–19.; Szemes Botond, Digitális irodalomtudomány, Kijárat Kiadó, 2024, 34–76.

⁵            A digitális bölcsészetben tokennek nevezünk minden különálló szövegegységet (szót, számot vagy írásjelet), amely gépi olvasással értelmezhető, és amely a kvantitív elemzés során megszámolható elemet képez.

‍