Dolgozó nők történetei

Szécsi Noémi 2024-es nőtörténeti könyve, a Régen minden lánynak jutott férj a dualizmus kori Magyarországra kalauzolja el az olvasót. Az írónő a korszakban és a témában egyaránt otthonosan mozog, hiszen 2015-ös, Géra Eleonórával közös A budapesti úrinő magánélete, illetve 2019-es Lányok, asszonyok aranykönyve című művelődéstörténeti írásai szintén a századfordulós Magyarország nőinek mindennapjaival foglalkoznak. A Régen minden lánynak jutott férj újdonsága az előző két könyvhöz képest abban áll, hogy a teljes magyar társadalom nőire koncentrál, a már jól ismert „budapesti úrinő” életútján kívül számtalan szokványos és megdöbbentő, budapesti és vidéki, főnemesi és egyszerű dolgozói életpálya elevenedik meg benne.

Felépítését tekintve a könyv az átlagos nő életútját követi végig: a születést, a kisgyermekkort, a nevelődést, a házasságkötést, a háztartásban vagy a munkaerőpiacon való helytállást, majd a válást vagy a megözvegyülést. Jó érzékkel keverednek benne az általános, társadalomtörténeti leírások és az egy-egy konkrét személy élettörténetét elmesélő részek, az olvasó tehát amellett, hogy lehetőséget kap egy átfogó kép kialakítására a „hosszú tizenkilencedik század” nőinek életkörülményeiről, konkrét személyek életútját, gyakran még belső világát, értékrendjét, gondolatait is megismerheti.

Az a tény ugyanis, hogy valaki lánynak született a dualizmus kori Magyarországon, szinte végérvényesen meghatározta teljes életének alakulását. A lánygyerek születése (a császári palotától a földműves kunyhójáig) mindenhol ambivalens érzéseket keltő esemény volt: lehetett örülni annak, hogy gyarapodott a család (főleg akkor, ha az anya is túlélte a szülést, gyermekágyas időszakot), de mivel a fiúk gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt „hasznosabbak” voltak a családnak (hiszen tanulhattak, szakmájuk lehetett, felnőve ők tartották el a családot, ők örökölték a birtokot, a nemesek esetében pedig általuk lett biztosítva a név és a cím megmaradása), a lányok világrajövetelét gyakran csalódás kísérte. Kosztolányiné Harmos Ilona így idézi fel saját születésének a családban bizonyára gyakran emlegetett történetét: „Amikor megszülettem, s papa megtudta, hogy lánynak születtem, ezt mondta: A fene egye meg. Ezt papa – később rájöttem – csak azért mondta így, mert nem tudott tökéletesen magyarul. A tótságból származott, leginkább németül beszélt, s valószínűleg csak annyit akart mondani, hogy ejnye, vagy az áldóját, vagy a teremtésit, csak valami indulatszót akart mondani.” Csupán a könyvben bemutatott nők között bőven akadnak olyanok, akiket családjuk hasonló csalódásnak hangot adva üdvözölt a világban, elképzelhető tehát, hogy a korban hány kislány életét határozta meg a kihívás: mivel nem született eleve „hasznosnak” (azaz fiúnak), hasznossága folyamatos bizonyításra szorult (a háztartásban való részvételével, az alacsonyabb társadalmi rétegek esetében saját hozományának megkeresésével, erkölcsi feddhetetlenségével, előnyös házasságával, ez előtt, alatt és után munkájával, esetleg elöregedő szülei ápolásával).

A könyv ennek a bizonyításnak a lehetséges alternatíváit villantja fel. Ereje nem abban áll, hogy „lázadó lányokat” mutat be, akik tudatosan igyekeztek lerombolni a köréjük épült korlátokat (bár természetesen ilyenek is megjelennek benne, például Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő), sokkal inkább abban, hogy olyan átlagos nők életére fókuszál, akik gyakran nem is önszántukból vagy bizonyítási vágyuk hatására kerültek be a munkaerőpiacra, ezzel együtt pedig a férfiak világába. Rendszerint objektív, anyagi körülmények kényszerítették őket erre: megözvegyültek, elárvultak (és legidősebbként az ő feladatuk lett a testvéreik eltartása is), a férjük keresete nem volt elég a család fenntartására, vagy egyszerűen csak nem találtak (még) férjet. A munkaerőpiacot a férfiak elképzelései uralták, nőként nehéz volt biztos álláshoz jutni, hiszen a mára már „nőiesnek” tekintett szakmákra is alkalmasabbnak tartották a férfiakat. Jó példa erre az a fejezet, ami a budapesti óvónők gyakori „megőrülésének” korabeli problémájáról tudósít: „A Budapest józsefvárosi kisdedóvó egylet január 11-én tartott választmányának tárgya volt a Mária uczai kisdedóvónői állomás betöltése helyettesítés által, miután az intézet eddigi vezetőnője, Kokkes Emma megőrült. Miután a nőknek kisdedóvó intézetekben való alkalmazása óta lefolyt rövid idő alatt már ez a 6. vagy 7. eset, hogy óvónő megtébolyodott, az esetet valamelyik hírneves orvossal közölni fogjuk annak megállapítása végett, hogy mennyiben a pálya az oka a megőrülésnek?” A mai olvasó számára (amellett, hogy már önmagában a „vezetőnő” szükségtelenül nőiesített megfogalmazás is szemforgatásra adhat okot) egyértelmű, hogy a jelentés központi kérdése nem az, hogy hogyan lehetne könnyebbé tenni az akár 50-100 gyerekre egyedül vigyázó óvónők számára a mindennapokat, sokkal inkább az, hogy a (pszichésen is) „gyengébbik nem” tagjai alkalmasak-e egyáltalán a munkára. Izgalmas és fontos ellenpélda ebből a szempontból Dapsy Gizella szeghalmi óvónő története is, aki elhunyt édesapja állását és ezzel együtt szolgálati lakását mindössze 18 évesen „örökölte meg”, a korabeli sajtó szóhasználatával élve (a teljes igazsághoz hozzátartozik az, hogy megpályázta az állást, a bírálóbizottság pedig – még ha édesapja iránti kegyeletből is, de – bizalmat szavazott neki, ezután pedig az évekig húzódó fellebbezési folyamatok során is bizonyította rátermettségét). Gizella nemcsak a szeghalmi gyerekeket tanította évtizedeken keresztül, de közben családfenntartóként saját testvéreiről is ő gondoskodott, óvónői fizetéséből, már-már pénzügyi bravúrként, végül mindegyiküket sikerült kitaníttatnia. Bár a köztudatba leginkább az Ady családhoz fűződő viszonya, illetve (Nil álnéven folytatott) írói karrierje miatt került be, Dapsy Gizella élettörténete jól példázza azoknak a nőknek a sorsát, akiket külső körülmények kényszerítettek rá a munkaerőpiacon való helytállásra (más fiatal nők is végeztek tanítóképzőt, például Móra Ferenc felesége, Walleshausen Ilonka, de nagy részük még azelőtt férjhez ment, hogy diplomáját ténylegesen használta volna).

A Régen minden lánynak jutott férj másik nagy erőssége az, hogy olyan társadalmi csoportok életével és karrierlehetőségeivel is foglalkozik, akiknek esetében nagyon nehéz írott dokumentumokhoz jutni, hiszen ezek a nők (ha tudtak is írni) nem vezettek naplót, és nem is leveleztek mindennapi életükről. Míg a nemesség, a polgárság és az értelmiségi réteg esetében rengeteg személyes dokumentum maradt fent (főleg levelek és naplók), a cselédekről meg az előbbiekkel való szoros együttélés miatt szintén bőven vannak feljegyzések, a munkásosztály lányai esetében elsősorban a hivatalos okiratokra (születési igazolvány, orvosi naplók) és újságcikkekre lehet támaszkodni a kutatási folyamat során. Szécsi Noémi ezen nehézségek ellenére több fejezetet is szentel a munkásnők életének, nemcsak a gyári munkásnők, de a varrólányok, a tisztviselőnők és az orvosnők helyzetével is foglalkozik. Ha a századfordulós Magyarország dolgozó nőire gondolunk, valószínűleg keveseknek jutnak eszébe a gyári munkások (őket inkább az államszocialista korszak tipikus alakjainak szokás tekinteni), tény azonban, hogy a 19. század végén, különösen a gyorsan iparosodó Budapesten, rengeteg gyári munkásnő élt és dolgozott, elsősorban a dohánygyártás számított „női munkának”. Jelenlétük átalakította a társadalmat, hiszen amellett, hogy egyik korábbi nőtípusba sem voltak besorolhatóak, új problémára világítottak rá (például arra, hogy nincs, aki vigyázzon a hét 6 napján dolgozó anyák gyerekeire, ez pedig a bölcsőde- és óvodarendszer fejlődését is elősegítette). A másik, eddig kevéssé kutatott téma az apácarendek zárt világa, ezeknek a korszakban rendkívül fontos szerepe volt az oktatásban, különösen a nőképzésben. Emellett (bár hajlamosak vagyunk inkább középkori „szakmának” tekinteni) a kolostori élet karrierlehetőséget és relatív önállóságot is biztosíthatott a nőknek, hiszen a vallásos tevékenységeken túl az apácák szerepet vállaltak az oktatásban és az egészségügyben is. A könyvben szó esik arról, hogy hogyan válhat az apácaság hivatássá, de az érem másik oldalát, a zárdakollégiumok korlátokkal teli világát is megmutatja Kaffka Margit feljegyzéseinek a segítségével.

Az, hogy a könyv kilép a „budapesti úrinők” világából, együtt jár azzal is, hogy marginalizált, a társadalom által szinte teljesen magukra hagyott közösségeket is bemutat. Foglalkozik a budapesti prostituáltak helyzetével, a leányanyák megítélésével a különböző társadalmi rétegekben, és a házasságon kívüli kapcsolatokból született gyerekek helyzetével is. Életének alakulása szempontjából ugyanis egyáltalán nem volt mindegy, hogy a magára hagyott gyermek születési bizonyítványában két törvényes szülő szerepel, vagy csak egy. Az árvaházakba kerülő, törvényes származású gyerekek élete sem volt könnyű, a leányanyák által dajkaságba adott vagy magára hagyott, lelencházba kerülő gyerekek esetében azonban az életben maradás esélyei drasztikusan rosszabbak voltak. Ez az erkölcsileg és adminisztratív szempontból egyaránt bonyolult helyzet éppen a századfordulón lett olyan súlyos, hogy az állami szervek és a különböző egyesületek elkezdjenek aktívan megoldást keresni rá.

Szécsi Noémi legújabb könyve tehát kilép az úri szalonok világából, olyan emberek sorsát villantja fel az olvasó előtt, akikből gyakran nem maradt több az utókorra, csak egy születési és egy elhalálozási dátum egy régi kartotékban. Igyekszik átfogó képet mutatni a századfordulós Magyarország nőinek életéről, rendhagyó módon elsősorban a szakmai és csak másodsorban a sokszor jobban dokumentált és izgalmasabbnak tűnő magánélet felől. Ezáltal segít jobban megérteni azt a világot is, amiben az olvasó él – hiszen a mai intézményrendszerek, ideológiák, az oktatási rendszer, sőt gyakran még az iskolai tananyag alapjai is a századfordulón alakultak ki, kialakulásukban pedig (közvetlenül és közvetve egyaránt) nagy szerepe volt a dolgozó nők térhódításának.

Szécsi Noémi: Régen minden lánynak jutott férj. Park Könyvkiadó, Budapest, 2024.

‍