Egy Bolyai nyomokra lel a hóban

‍                                 „semmiből egy”

                                             Bolyai

Ebből a városból, ebből az árokból valaha is

kijutni lehetetlen. Csak a szél, csak a szél rán-

cigálja az elmét, ami már régóta odakünn van,

űrbéli hidegekben gyakorolja magát, hogy el, nem,

el-nem-fogadottság zagyva tényei felett, arcba

csapódó hódara felett, értelmetlenbe hajló

párhuzamosok felett is haladjon, fel-le, ahogy

őszből ittmaradott falevél tud csak fel-le cikázni,

a hódara-hajnal s hódara-éj közepette a várfalakon

túl, embereken túl, ahol már minden a semmi világát

hozza magával, idézi a vant, ami semmi lehetne,

feltorladó jégtáblák moccanatlan iramatait.

Tervek tábori konyháját dönti a szél fel, hiteket dönget,

fákra viharzik a semmi megint, amit én, csakis én

tapogattam, mint a zenész hegedűhúrt, hogyha megérint –

úgy tapogattam, húrok, egymás melletti húrok vonalát.

Miért is? Hogy a hangok össze-érjenek ott túl,

mintha az összhang létre-derülne, létre-derülhetne…

Botor álom ez is. Mindent, amit nekik élőszóval, gyors

kijelentés szárnyai által mondok, vagy földi igéket

mennyei ívpapírok peremére hajítva, azt letagadják.

Más-szavaikból máshol épül, másolt alakú a valóság,

tartják mégis igaznak, míg én hódaraként szóródva

messze viharzok, hogy leljen rám, ő, aki nyomtalan

éjbe világít, túl már hétközi szóknak korcsult üdvtanain.