Egy kétirányú könyvről

Kohout Zoltán: Férfiak a völgyben. A meglepetés. Napkút, Budapest, 2025.

Nem kimondottan egyedi, de érdekesen megszerkesztett kötet a Kohout Zoltáné, amely két regényt tartalmaz – fejtől és lábtól. Vagyis bármelyik végén fel lehet ütni a könyvet, itt is, ott is egy-egy regény kezdődik, amelyből az egyik igen rövid, a másik pedig ötször olyan hosszú. A szerkesztés ilyetén volta nem véletlen, a két történet csakugyan ennyire elüt egymástól.

A rövidebb, A meglepetés egy – Albert Camus A félreértés drámájában (is) fellelhető gyilkosságmotívum mintájára épülő – krimi. A lélektani elemekkel megtűzdelt történet érdekesen van megírva. Csehországnak Isten háta mögötti helyén, (legalábbis látszólag) olyan korban, amikor fizetni zacskóban hordozott arannyal is lehet, ahol viszont a nyomozó a filmekből ismert módszerekkel dolgozik, a viszonylag szűk térben és néhány óra alatt lezajló események lekötik az olvasó figyelmét. Bár ilyesmire nincs feltétlenül szükség a bűnügyi történetben, a szerző még a végére is tartogat egy csavart. Sőt, ha figyelmesen követjük az eseményeket, a teljes történetben ez az egyetlen igazi nagy csavar: a leleplezésre váró, majd azonosított szereplő, bűnelkövető bő hatvan év utáni újbóli felbukkanása.

A másik történet a Férfiak a vögyben címet viseli. Ez öt részre és további fejezetekre osztott egyféle családregény a keresgélés, megtisztulás és a spiritualitás motívumaival kiegészítve. A fő kérdés, hogy a családba legalább négy generációval korábban betörő és apai vonalon „öröklődő” rontástól – élhetetlenség, a szép és kivitelezhető terveknek megmagyarázhatatlan felrúgása, önbecsapás, egyféle mazochista életmód, és az ezekből következő búskomorságra való hajlam – van-e esély megszabadulni. A mesélő hol belép a történetbe, hol pedig kívülállóként írja le az eseményeket. A különböző generációkat képviselők folyamatosan felbukkannak a cselekmény során, ami tulajdonképpen hasznos, mert irányjelzőként működnek a kusza családfa még kuszább sorsának követésében.

A történetmesélés maga nem egységes. Időnként szikár, máskor ömlengős, aztán már-már émelyítő, olykor meg olyan tiszta vonalat próbál követni, amely összhangban áll a spiritualitás irányába való terelgetés szándékával. A könyv fülszövegéből kiviláglik, hogy a szerző tulajdonképpen saját történetét meséli el. Ilyen szempontból nem lényeges, hogy magukban a megjelenített eseményekben mennyi a valóság és mennyi a fikció. Ha nem is csupán erről szól a regény, de jelentős szempont a kötet olvasásakor az, hogy az író saját pokoljárását, évtizedekig tartó bolyongásait, útkeresését, találkozásait veti papírra. A végére pedig mind nagyobb és nagyobb teret nyer az alagútvégi fénynek bizonyuló spiritualitás kérdése.

‍