Egy rendhagyó népszínház története

Béatrice Picon-Vallin: Théâtre du Soleil. Ariane Mnouchkine Napszínházának első fél évszázada. L’Harmattan, Budapest, 2025. Ford. Rideg Zsófia.

Bátor, eredeti és erőteljes színházi világot tár elénk kiegyensúlyozott módon Béatrice Picon-Vallin könyve. Azt is mondhatnánk, nem cáfolja a Théâtre du Soleil-hez köthető esetleges – olykor meghökkentő – előzetes ismereteinket, és nem beszél felfoghatatlan csodákról. Dicséri a tehetséget, a bátorságot, és hangsúlyozza a rendíthetetlen szorgalmat, a kitartó munkát.

Ha valaki mostanig nem hallott volna róla, annak is kiderül, hogy egy nagyon izgalmas és egészséges történet a Théâtre du Soleil-é. Izgalmas, mert egy maréknyi lelkes ember szembe mert menni a hagyományokkal, amikor még bőven a rendezők és többnyire az állandó társulatokkal rendelkező intézmények uralták a színház világát. Egészséges, mert hihetetlen erőt és kitartást mutat több évtized után is ez a független színház.

Az idén hatvanegy éves Théâtre du Soleil-t Ariane Mnouchkine 1964. május 29-én alapította. A színház hat éven át vándorolt különböző befogadóterek közt, míg 1970-ben megtalálták végleges helyüket a Párizs mellett vincennes-i erdőben, egy elhagyott lőszerraktárban.

Érdemes már az elején leszögezni, hogy ugyan ennek a napjainkban már színháztörténeti jelentőségű jelenségnek a hátterében vitathatatlanul Ariane Mnouchkine áll, de amint ő maga is lépten-nyomon hangsúlyozza és változatlanul hangsúlyozza, ez egy közösségi munka eredménye. Olyan munkáé, amelyből a társulat összes tagja mindig keményen kivette a részét.

Egy eléggé terjedelmes prológusból ismerhetjük meg, honnan indult a Théâtre du Soleil alapításának az ötlete, mi jellemezte az úgynevezett tanulóéveket, és melyik volt az a pillanat, amikor Ariane Mnouchkine pontot tett az első hat év végére, és a társulat profilja gyökeres változáson ment át. Egyetlen vonal kivételével: a keleti hagyományoknak, a zenének és táncnak az ötvözete képezi a mai napig az előadások gerincét. Olyannyira így van, hogy 2024-ben, fennállásának hatvanadik évfordulójára egy szamul nori produkciót hívtak meg, amely táncon és ütős hangszereken alapuló dél-koreai előadást jelent. Mindez azonban nem kizáró jellegű. Például tíz évvel korábban, az ötvenedik évfordulóra Shakespeare Macbeth című tragédiáját vitték színre.

Visszatérve a saját székhely nélküli időszakra, szintén a prológusból tudhatjuk meg, hogy volt ugyan Shakespeare-, Gorkij- vagy akár Arnold Wesker-bemutatójuk is, amelyekben mind érvényesültek a közös ötletek és improvizációk, de mégis nagyjából hagyományos, mondhatni klasszikus módon vitték azokat színre. Közben pedig egyre jobban érlelődött és egyre inkább formát öltött ­Mnouchkine-ben az eredeti terv, hogy népszínházat szeretne működtetni, nem az akkoriban Franciaországban uralkodó itáliai típusú színházat.

Ennek alapköve lett az új székhelyen bemutatott 1789 című előadás, amely már magában foglalta és érvényesíteni tudta a népszínház alapelveit: sikerült eljuttatnia a színházi élményt a szélesebb társadalmi rétegekhez, vagyis a kevésbé tehetős közönséghez; közérthető volt; hozzáférhető – az akkori párizsi színházjegyek árának töredékéért lehetett bejutni erre az előadásra; a szórakoztatás mellett közösségformáló szerepet is vállalt. Fejezetről fejezetre haladva, a kötetből kiderül, ezek az elvek és gyakorlati tényezők ma is éppoly érvényesek, mint a kezdetekkor. Amikor otthon játszanak, a színháznak kialakult állandó közönsége van, amely a kezdés előtt akár egy órával is hamarabb ott van már, mert annyira vonzó a hangulat; a jegyárak megfizethetők; a közönséggel interaktív a kapcsolat – egyetlen példa: ma is maga Ariane Mnouchkine üdvözli a nézőket és ellenőrzi a jegyeket a bejáratnál; a hosszabb előadások szünetében nagyon olcsón ételt szolgálnak fel a nézőknek a társulat tagjai. Ismételten, teljességgel érvényesül a népszínház műfajának alapelve: a színház ne váljon kizárólag a kiváltságosok műfajává.

Az 1970-es éveket a színház életében a valamilyen módon a történelemhez köthető témák uralták, mint például az 1789 folytatásaként is felfogható 1793, Az aranykor, a Moliére. Az 1980-as évek első felében a Shakespeare-drámák újraértelmezésével tudott a Théâtre du Soleil ismét kiemelkedő sorozatot felmutatni, majd az 1990-es években az antik görög tragédiákkal.

A Béatrice Picon-Vallin könyvében részletesen tárgyalt és a mellékletekben alaposan adatolt különböző időszakok előadásainak sok közös pontja van, melyekből most csak egyet emelnék ki, ez azonban nagyon jellemző a Théâtre du Soleil-re. Minden előadásban sok a nagyon pontosan megkoreografált mozgás, és amikor zene is van, a tánc feltétlenül színesíteni fogja a látványt. Bár azóta újabb előadások is kerültek színpadra, jó példa a fent említettekre a kortárs világba helyezett Macbeth, ahol a színpadon levő 45 színész egyszerre mozgott, táncolt a várost, tengerpartot, báltermet idéző díszletváltások közepette.

Nagy vállalkozás volt a szerző részéről ennek a könyvnek a megírása. Rengeteg adatot kellett összegyűjtenie, amelyek részben a különböző fejezetekben találhatók meg, és szigorúbban strukturálva a Függelékben. A könyv nagy erénye a gazdag fényképes dokumentáció, amely erőteljesen hozzásegíti az olvasót, hogy bár az oldalak böngészésének az időtartamára belépjen a maga módján egyedi színház világába.

‍