Egy vajdasági majdnem-regényről

Gion Nándor: Mint a felszabadítók. Napkút, Budapest, 2025.

Gion Nándor életművének nagyközönség elé való tárását nagyon komolyan veszik azok, akik úgy gondolják, hogy személyében az egyik legfontosabb vajdasági írót lehet tisztelni. A szerző művei sorozatosan jelentek meg alkotóereje teljében, de most, halála után huszonnégy évvel is olvashatunk újból kiadott köteteiből. Ehhez az életművet frissen tartó gyűjteményhez tartozik a sorozat tizenkettedik darabja, a Napkút kiadónál 2025-ben megjelent Mint a felszabadítók című könyv is.

Gion Nándor Újvidéken kezdte írni a kötet novelláit, majd 1993 szeptemberében, Magyarországra való áttelepülése után új lakhelyén folytatta azokat. A kötetbe nem minden esetben kerültek a megszületésük sorrendjében az írások. Ez is mutatja a kiadvány tudatos szerkezetét, így fűződnek egymásba a rövidprózák, és válnak logikus láncolattá, majdnem regényszerű alkotássá.

A novellák eredetileg különböző folyóiratokban jelentek meg, mint például a Vigilia, Kortárs, Híd, Tiszatáj, Holmi, Forrás stb., és gyűjteményes nyomtatványokba, évkönyvekbe is bekerültek. Végül 1996-ban az Osirisnél adták ki egységes könyv formájában a mostanival megegyező címen. Az író halálát követően, 2011-ben jelent meg elbeszéléseinek gyűjteménye, Műfogsor az égből címmel, amely egyetlen kivétellel tartalmazza az itt tárgyalt kiadvány összes írását is.

Maga a kötet nagyon olvasmányos. Szinte látni, hogyan gurulnak a betűk az író tollából, írógépéből, és állnak össze jókedvűen szavakká, a szavak meg rögtön mondatokba csoportosulnak. Mert Gion Nándor történetei nem bírják a magányt, az egyedüllétet. Egyik mondat maga után vonja a következőt, szinte megfoghatatlan, hogyan épül fel a történet. Annál inkább nem vesszük észre, mert mi is belecsusszanunk, s mivel részévé válunk, már nem szemlélhetjük sem önmagunkat, sem az eseményeket kívülről.

Látszólag egyszerű történetek, amelyeknek mégis súlyuk van. Annyira plasztikus a megjelenítés, hogy érezzük a lüktetést; látjuk az asztalost; a fosztogatókká züllött csavargókat; a szép pincérnőt, majdhogynem kurtizánt; a hangszerjavítót; a jószívű kofát és számtalan más szereplőt. Ha pedig nem lenne ott mindig egy olyan valaki, mint például egy montenegrói mérnök, vagy a rendőr, aki csak szerbül tud, meg is feledkeznénk, hogy az egykori Jugoszláviában tartózkodunk. Azt hihetnénk, itthon vagyunk Erdélyben. Az pedig, hogy a történetekben valahol mindig felbukkan legalább egy nem magyar nemzetiségű is, a földrajzi-társadalmi realitás érzékeltetésén túl olyan tudatos írói döntés, mely értékként mutatja fel a hitelességet, színességet és elfogadást – a maga természetességében mindezt. Hiszen minden elszenvedett atrocitás ellenére épp oly megszokott, hogy a magyarok együtt élnek, dolgoznak, beszélgetnek a szerbekkel, horvátokkal vagy montenegróiakkal, mint itthon a több nemzetiség jelenléte.

‍