„Egykori önmagamnak írok” - beszélgetés Szilágyi Márton irodalomtörténésszel

– Az első kérdéssel kicsit távolabbról indítanék. Klasszikus magyar irodalomtörténeti előadásokon és szemináriumokon mostanában gyakran hangoznak el olyan kijelentések, hogy a 18–19. század irodalmában sok minden nem úgy van, ahogy korábban képzeltük, hisz ezeket Szilágyi Márton új kutatásai megcáfolták (például Csokonai nem volt annyira szegény, Arany János nem úgy képzelte a kötetstruktúrát stb.). Igen ám, de azzal is gyakran szembesülünk, hogy a hallgatóink sokszor már azokat a közhelyeket sem ismerik, amelyeket a Tanár úr cáfol. Megváltozott-e a befogadói közeg azóta, hogy ön elindult a pályán? Kinek írt akkor, kinek ír most?
– Bizonyosan van változás ahhoz az időszakhoz képest, amikor irodalomtörténészként elkezdtem a pályát. Azidőtájt, a 20. század 90-es éveiben egy forrongó, a kánon átrendezésének és átírásának a lázában égő periódusban találta magát az ember, ha irodalommal akart foglalkozni, az egyik legfontosabb feladat az elméleti naprakészség volt (már ahogy annak idején ezt elképzeltük – ezt azért már nagyon mókás felidézni utólag). Nem is volt becsülete annak, aki irodalomtörténész akart lenni, pláne filológiával vagy textológiával is foglalkozni kívánt. Az ilyeneknek legföljebb egy szánakozó félmosoly jutott, vagy a szokásos „pozitivista” jelző.
Úgy éreztem annak idején, hogy egy megoldás van: kritikusként be kell bizonyítanom, hogy értek én a kortárs irodalomhoz is, nem idegenek tőlem az elméleti belátások sem, s ha ily módon irodalomértelmezőként sikerül valamiféle elismertséget szereznem, akkor már tán azt is elnézik nekem, ha a 18. vagy 19. századi irodalom érdekel. Így is lett. 1995-ben így jelenhetett meg egy könyvem a kortárs irodalomról (s benne az erdélyi irodalomról is) szóló kritikákból, a JAK-füzetek sorozatában. Egyébként ebből a kritikusi tevékenységből sokat tanultam, a későbbiekben is hasznát láttam, bár aztán fokozatosan felhagytam a rendszeres kritikai működéssel. Kellett az idő másra. De az, hogy vállalnom kellett a saját értékítéleteimet, nem védett valamiféle irodalomtörténeti kánon langyos ólmelege, a kritikai véleményemért kizárólag a saját szövegem retorikai meggyőzőereje szavatolhatott, nyilván fogékonnyá tett arra, hogy ne fogadjam el a közhelyeket. Nem vagyok született játékrontó, aki örömét leli abban, ha szétrombolja mindazt, amit tudni vélünk, de úgy alakult, hogy kezdettől beleakadtam egy csomó olyan kijelentésbe és megrögzött vélekedésbe, amelyet kénytelen voltam átrajzolni. Vagy éppen érvénytelennek nyilvánítani. Arra is hamar rájöttem azonban, hogy ez a rombolás nem sokat ér, ha csak opponál bizonyos állításokat: ezek után föl is kell építeni valamiféle meggyőző konstrukciót, amely az előző helyére állítható. Ezért is törekedtem arra, hogy monografikus formában fejtsem ki bizonyos irodalomtörténeti problémákról a véleményem: akár Kármánról és az Urániáról, akár Csokonairól, vagy éppen legújabban Aranyról volt szó, már ez a szándék vezetett. Annál is inkább, mert – igaza van – a jelenkori olvasók egy része (az egyetemisták) már azokat a közhelyeket sem ismerik, amelyeket cáfolni akar az ember. Tehát nem a közhelyeket kell nekik megtanítani először, hanem az azok helyébe állítható, újabb konstrukciót kell minél meggyőzőbben felmutatni.
S hogy kinek írok? Sem a pályám kezdetén, sem jelenleg nem érzem, hogy lenne egy kész olvasóközönség, amelyiket meg kellene céloznom. Mondhatnám azt is, hogy ha van egyáltalán közönsége annak, amit csinálok, akkor azt csak maguk az irodalomtörténeti tanulmányok teremthetik meg. De persze nem tudom, képesek-e erre. Éppen ezért kezdettől arra törekszem, hogy igyekszem magam elé képzelni egykori önmagamat gimnazista és egyetemista koromból, s megpróbálok ennek az érdeklődő, hiperkritikus, s persze kissé suta és nyilván sznob fiatalembernek írni olyan gondolatmeneteket, amelyeket ő annak idején hajlandó lett volna kézbe venni és méltányolni. Szóval magamnak írok. Pontosabban egykori önmagamnak. A jelenlegi, mindig aktuális ismereteim szerint.

– Ez az irodalomtörténészi hozzáállás iskolát teremtett, főleg a Tanár úr által vezetett doktori képzésre gondolok. Személy szerint mindig csodáltam azokat az ún. korábbi nagy öregeket, akik olyan világosan látták, mi a feladat és ki az alkalmas ember a feladat elvégzésére. A Tanár úr előtt milyen elképzelések vannak, amikor a doktoranduszainak témát javasol? Mi az a feladat, amit ma egy doktori iskolának el kell végeznie?
– Mások munkáját irányítani s fiatalabb kollégáknak témákat és célokat adni, külön feladat. Ebbe csak fokozatosan lehet beletanulni: én most is csak tanulom mindezt. És zavarban is vagyok, ha ennek a hátteréről kell beszélnem, mert számos elemét nem a tudatosság, az előre eltervezett szándék határozza meg, hanem inkább a figyelem és az empátia. Én is mindig csodáltam azokat az egykori tanáraimat, akik képesek voltak igazi mesterként működni, és afféle beavatási szertartás után kihozták a melléjük szegődő tanoncból a maximumot. Én most sem tudom, hogyan kell ezt csinálni. Ezért – jobb híján – arra próbálok figyelni, hogy ha valaki éppen engem választ ki arra, hogy irodalomtörténeti témával elmélyültebben foglalkozzon, milyen témaválasztás körvonalazódik benne, a felkészültsége alapján mit képes megoldani. Ebből a helyzetből kiindulva próbálom meg őt rávenni arra, hogy sikerüljön egy olyan területre ráakadnia, amely komolyabb eredményt ígér. De mindig csak ötleteket mondok és lehetőségeket próbálok fölmutatni: ha ugyanis valakinek nincs kedve egy témához, s én azt mégis ráerőltetem, abból semmi jó és távlatos eredmény nem születik. Ez egy hosszú egyeztetés, viszont ha ezen átestünk, akkor utána legalább bizonyos tényezőket már nem kell újra megvitatnunk, hanem közösen elfogadott alapelvnek tekinthetjük: például azt, hogy a témát nem én választottam, hanem a jelölt, s a szűkebb kutatási terület fontossága is axiómának számíthat. Megítélésem szerint a jó téma csak olyan lehet, amely önmagában is megoldható és lekerekíthető (tehát kijön belőle egy megírható szakdolgozat, disszertáció vagy könyv – mikor mi a feladat), s ugyanakkor viszont természetes módon tovább is lehet lépni belőle egy másik témára.
Arra is megpróbálom rávenni a doktoranduszokat, hogy legalább egy százéves időtartamban legyenek képesek témát választani, ne csupán egy szűkebb terület szakértőinek a szerepére készüljenek föl. Van, aki ezt megérti, s van, aki erre nem képes: ez már a tanári munka természetéhez tartozik. Nem mindig a mi vágyaink irányítják egy-egy munka elkészültét, hiszen ez egy tervezhetetlen s éppen ezért izgalmas folyamat. De a legjobb tanítványaimról nem is merném azt mondani, hogy tőlem tanultak bármit is. Nekem legföljebb az a büszkeségem: közreműködhettem abban, hogy megtalálhatták a saját útjukat. Ebben a folyamatban részt venni: ez a legnagyobb élménye lehet egy tanárnak.
S még valami: az is morális kérdés, hogy valaki, akit a helyzet arra kényszerít, hogy tanár legyen, miképpen tartja karban magát folyamatosan, s őrzi meg saját szellemi nyitottságát mindehhez. Én legalábbis soha nem arra törekedtem, hogy saját magam (és saját témáim) reprodukálását érjem el, hanem önálló gondolkodású, s lehetőleg nálam felkészültebb és jobb szakemberek kerüljenek ki mellőlem. Ehhez pedig kell egy folyamatos gondolkodás azon, hogy mely témák és mely megközelítések kívánnak új figyelmet és új szakembereket. Ebből fakad az is, hogy magam is meglehetősen sok témába ártottam, ártom bele magam (a 18. századtól egészen a 19. század végéig, sőt a kortárs irodalomig), mert így láthatom igazán, mire is lehetne rábeszélni valakit, ha mocorog benne egy ötlet, de még nem találja meg annak a helyét. Vagyis tanárnak lenni és saját kutatásokkal foglalkozni: ez nem egymás ellen ható folyamat, hanem egymást segítő két tevékenység. S igazából még egy kicsit sem merek azon gondolkozni, hogy ebből a felfogásból kijött-e már valami, van-e bármiféle tudományszervezési, irányítási eredménye annak, amit és ahogyan csinálok: ha tűnődnék ezen, nem tudnám csinálni. Majd egyszer, utólag, később megítélhető lesz mindaz, amit én egy doktoriskola élén tettem. Lehet, hogy nem is csinálom jól. Csak igyekszem helytállni. Ha már ez a feladat jutott nekem.
– Elég sok feladat jutott a Tanár úrnak, ez már az előző két kérdésből is kiderült. Korábbi interjúkban sok szó esett a forrásfeltáró- és értelmező munkájáról. Én viszont a jövőről kérdeznék. Milyen egyéni megvalósulások várhatók az elkövetkező években, és melyek azok a projektek, amelyeken akár a doktoranduszaival vagy konzorciumban dolgoznak (itt elsősorban az MTA–DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoportra gondolok), mit profitálhat ezekből a szakmai és mit a szélesebb értelemben vett közönség?
– Hosszú idő óta részt veszek az említett konzorcium munkájában, amelyet Debre­czeni Attila professzor vezet, s ez a munka mindig nagy örömmel töltött el, mert úgy éreztem, fontos és érdekes dolgok készülnek el. S ebben talán nekem is van (volt) némi részem. Említeném például a Kazinczy kritikai kiadást, amely jelenleg már kilenc megjelent kötettel dicsekedhet: annak idején teljesen reménytelennek tűnt, hogy ezt el lehet indítani, s nagyjából egy évtized alatt sikerült idáig eljutni. Amit most hasonlóképpen nagy reménységgel várok, az a Magyar Levelezés Portál beindulása: ez egy olyan elektronikus felület kialakítását jelenti, amelybe fel lehet tölteni a már elkészült s jelenleg is készülő 18–19. századi írói levelezések anyagát, s lehetővé válik egységes kezelésük és keresésük. Ez persze nem kizárólag informatikai feladat, hanem komoly filológiai, textológiai előkészületet is igényel – szakmai haszna viszont egyelőre igen nehezen becsülhető föl.
Minden ilyen munkának ugyanis az az értelme, hogy más kérdéseket tudunk feltenni általa, s másféle válaszokat kaphatunk. Amihez például több közöm van, mert az én munkahelyemen, az ELTE Bölcsészkarán készül, az a Verseghy- és a Batsányi-levelezés (ezen Doncsecz Etelka kolléganőm dolgozik, aki néhány éve nálunk szerzett doktori fokozatot). Ez egy rendkívül izgalmas anyag, ezres nagyságrendű levelezések – bizonyosan másképpen tudjuk majd megítélni a feldolgozása és kiadása után a korszak irodalmi és kulturális folyamatait. S hadd említsek még egy munkát: két doktoranduszunk (Boldog-Bernád István és Mészáros Gábor) a 19. század mára jórészt elfelejtett, de egykorúan jól ismert költő-politikusa, Beöthy Zsigmond kiadatlan, kéziratban maradt önéletírásának a publikálásán dolgozik – a tervezett kötet pedig magába foglalja még Beöthy reformkori publicisztikai munkásságát, fellelhető levelezését s egy drámáját is. Ezt a témát annak idején én találtam, de úgy gondoltam, nem biztos, hogy nekem kell feltárnom és megoldanom. Igen komoly pedagógiai és szakmai fejlődést tehet lehetővé, ha egy szakmai felkészülés részeként valaki olyan vág ebbe bele, akinek egy értelmes (mert távlatos) s még feltáratlan lehetőségeket rejtő munka az első komoly megbízatása lehet. István és Gábor alkalmas a munkára – én pedig majd a kötet lektora leszek.
Azt hiszem, nekem már inkább az a szerepem, hogy ezt az orientáló, ötletadó feladatot lássam el: öröm az is, ha azt látom, hogy születnek fontos szövegfeltárások, szövegkiadások, és segíteni tudok abban, hogy fiatal kollégák belenőjenek az ilyen típusú munkákba. Nem magamnak őrzöm és tartom tehát a témákat, hanem addig igyekszem keresgélni, míg nem találok valakit, aki fel tudja dolgozni. S aztán neki próbálok segíteni. Ebből is sokat lehet tanulni, mert persze nem úgy vágunk bele a munkába, hogy én eleve tudom, mire lyukadunk ki: ez számomra is egy tanulási folyamat.
– Röviden mégis visszakérdeznék, mi az, amit maga a Tanár úr szeretne még mindenképpen elvégezni? Nem azért, mintha nem lenne elég mindaz, amit az Uránia folyóirat kapcsán, a Csokonai-, Kazinczy-, Arany-életműben feltárt, a számos elméleti jellegű írás, amely radikálisan megváltoztatta a mai irodalomtörténészek látásmódját, hanem talán pont ezek miatt: maradt-e olyan megválaszolatlan kérdés, ami nem hagyja nyugodni önt?
– Mindig vannak kérdéseim és látok olyan problémákat, amelyeket szeretnék megérteni. Amúgy is olyan ember vagyok, aki szeret elszámolni mindazzal, ami feladatul jutott neki. S még sok mindennel nem végeztem. Be kell fejeznem az Arany kritikai kiadás első kötetét (ez a költői életmű első harmadát tartalmazza, nagyjából 1851-ig). Nekem jutott az a megtisztelő, de fájdalmas munka is, hogy befejezzem a Petőfi kritikai kiadás utolsó darabját, az 1848–1849-es verstermést tartalmazó kötetet: ezt Kerényi Ferenc majdnem elvégezte, de hirtelen halála megakadályozta abban, hogy tényleg lezárja a kéziratot. Ez talán a legnehezebb feladat: másnak a félbehagyott munkáját befejezni. De ha én nem csinálom meg, akkor ez hiányozni fog. Rám maradt egy másik befejezendő munka is: Láng József, aki nemcsak az Argumentum Kiadó vezetője volt, hanem kiváló irodalomtörténész, összeszedte az egykor népszerű, mára elfeledett költő-szerkesztő, Tóth Kálmán levelezését, még évtizedekkel ezelőtt, s azt ajánlotta nekem, nézzem át az anyagot, bővítsem ki jelen tudásunk szerint és adjuk ki közösen. Ő is meghalt váratlanul, így rajtam van a teher, hogy ezt is befejezzem. De nemcsak szövegkiadások várnak rám. Úgy vélem, a következő nagy feladat az lehetne, hogy Vörösmartyról írott eddigi tanulmányaim alapján vagy egy tanulmánykötetet, vagy egy lazább, szabadabb monográfiát kéne írnom róla – az utóbbi időben olyannyira kevés szakirodalmi erőfeszítés történt Vörösmarty körül, tisztelet a kis számú, de értékes kivételeknek, hogy az már nehezen tartható, hiszen mégiscsak az egyik legfontosabb magyar költőről van szó… S talán elkezdem összeszedni azokat a kisebb-nagyobb szövegértelmező tanulmányaimat is, amelyek köré már nem szándékozom nagyobb ívű gondolatmenetet kiépíteni.
Ez már így is elég sok, de vannak nem tervezhető újabb feladatok, amelyeket majd egy-egy konferencia vagy egy váratlanul föllelt levéltári, kézirattári forrás fog előhívni. Nem törekszem rá ugyan szándékosan, de megfigyeltem: két egymást követő, elkészült tanulmányomnak a legritkább esetben ugyanaz a témája. Ha megírtam egy 18. százados értekezést, akkor nagy valószínűséggel egy 19. század végi lesz a következő. Vagy éppen egy 20. századot tárgyazó gondolatmenet. Én ebben a változatosságban nagyon jól ki tudom magam pihenni. S a végén ebből csak kikerekedik valami. Ez magyarázza azt, miképpen tudott egy Csokonairól szóló nagymonográfiával párhuzamosan elkészülni egy Kazinczy-kismonográfia és egy Arany-könyv körvonala is. Ez engem így szórakoztat. S addig tudok csak dolgozni, amíg ebben örömömet lelem.
– Végezetül egy személyesebb jellegű kérdés. A családi viszonyoknak köszönhetően több szálon is kötődik az irodalmi mezőhöz: néprajzosok, irodalmárok, színházi szakemberek, történészek veszik körül a Tanár urat a mindennapi életben. Ki szokott-e lépni ebből a körből, hogy valami radikálisan mást csináljon?
– Hadd pontosítsak, mert a kérdés többet sugall, mint ami a valóság: édesapám néprajzos, a feleségem történész, a húgom és a sógorom irodalomtörténész, a nagyobbik fiam pedig színházi rendező. Ez tehát a közeg, amelyben mozgok, s amelyben mindig nagyon sokat tanulok. S szégyenkezve vallom meg, hogy mást (radikálisan mást) nem is nagyon szoktam csinálni. Színházi előadásokat és filmeket szeretek nézni – de ezt is vissza tudom csatolni a saját szakmámhoz. S hát valóban nincs más időtöltésem. Figyelem a világot.


Szilágyi Márton irodalomtörténész, habilitált egyetemi tanár. 1965-ben született Gyulán. Középiskolai tanulmányait Szekszárdon és Budapesten végezte, majd 1985 és 1990 között az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem szakára járt. Alapítótagja volt a Magyar Történészhallgatók Egyesületének, valamint a Sic itur ad astra című történészfolyóiratnak. 1990-től folyamatosan az ELTE Bölcsészkarán dolgozott, előbb kutatóként, majd tanársegédként, 1997-től adjunktusként, 2001-től pedig docensként. Kandidátusi értekezését a Kármán József és Pajor Gáspár által szerkesztett Uránia folyóiratról írta, mely később könyv alakban is megjelent. A Csokonai-életúttal foglalkozó MTA-doktori értekezését 2011-ben védte meg, 2013-tól egyetemi tanár, a XVIII–XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék vezetője. Az irodalomtörténeti kutatások mellett foglalkozik a kortárs magyar irodalommal is. A 2017–2018-as tanévben a BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézetének vendégtanára.