„elterelik a folyót, ami egykor voltál”

Giulia Caminito Tünetek című regénye 2026-ban jelent meg magyar fordításban. Amint a kiadó egyik beharangozó posztjában felbukkant előttem, úgy éreztem, dolgom van vele. És mint kiderült, valóban.

A Tünetek pontosan az, ami róla a fülszövegében olvasható. Csak nyomasztóbban, szorongáskeltőbben. Nehéz olvasmány, én-határokat feszegető és nagyon aktuális. Caminito ugyanis egyéni élettörténetet emel premier plánba, egy harmincéves fiatal férfi mindennapjait és kapálózásait, törekvéseit és elbukásait. És ha nagyon szeretnénk, szemellenzősen hihetjük, hogy a kötetben tematizált problémák valóban egyéniek. Olyanok, amelyek megesnek ezzel-­azzal, körülmények meg egyéni döntések következménye az, ha valaki mélyrepülésben találja magát. Ami miatt azonban valóban szorongató és határfeszegető regényt tart kezében az olvasó, az pont ennek az ellenkezője. Caminito ugyanis az arcunkba kiáltja, hogy baj van, nagy baj, olyan, amelyre nem húzhatjuk rá a fentebb felsorolt áldozathibáztató, önfelmentő véleményeket, örvendezve, hogy mi ellenben felfele ívelünk. Olyan baj, amely, sok más társához hasonlóan, sokáig lappang, mérgez, hosszantartóan pusztít.

Több ez a kötet puszta panaszkodásnál vagy a fiatal felnőttek normatív kríziseit taglaló írásnál. A jelen és a múlt idősíkjai között ugyanis töréspontok, traumák sejlenek fel, egy gyerekkorban megtört ember felnőttkori széthullása: „arra, ami maradt belőle, mert inkább csak egy elrepült rovar áttetsző hártyájának látja, valami nyomnak” (Harminc év, 61.). A megdolgozatlan gyász, mérhetetlen magány és pszichoszomatikus tünetek tematizálója is, olyanoké, amelyeket senki sem ért, senki sem hisz: „(…) mindenki ismeri és érzékeli a saját testét, és különben sem számít a vérkép, a fehér- meg vörösvérsejtszám, és nem számít az ultrahang sem, a jéghideg zselé a bőrön, én be akarok látni, látni akarom a beleim, a szöveteim kanyarulatát, szűkületeit, zsákutcáit, ahol a leggonoszabb remetepókok fészkelnek” (Ne aggódj, én itt vagyok, 52.). Kapálózás az egészségügyi rendszer diszfunkcióival szemben, egy megszokott, bekövesedett szerelemkapcsolat üresjárataiban való bóklászás. Mindeközben az idősebb generáció irreális elvárásainak nyomása és a kapitalista rendszer zsarnokoskodása adja a kereteket. Ebben a világban csak szomatizálni lehet. És nem csak a túlérzékenyeknek.

A kötet nem keveset vállal, ez már a felütésben nyilvánvalóvá válik: „A fájdalom olyan, mint egy kemény héjú tojás, úgy érzed, lenyelted, és siklik lefelé – torok, nyelőcső, gyomor –, megtalálja a helyét, ott befészkeli magát, nem érdekli, mi történik éppen, ő mindig hallatni akarja a hangját; (…). A fájdalom ott van, és egyre csak nyom, aztán göb lesz belőle, kis csomó, kemény, érzed a bőröd alatt, míg meg nem reped a héj, és ki nem jön belőle valami” (A vessző, 9.). Ezzel a fájdalomdefinícióval vezetődünk be mi, olvasók, a Tünetek világába, amely tele van ismert, de leginkább számomra ismeretlen ritka, halálos betegségekkel, a pusztulás számtalan forgatókönyvével. Már a kötet elején befészkelheti magát gyomrunkba a szorongás, amely a maga sokféleségével hullámokat vet majd bennünk az olvasás folyamán. Oldalról oldalra ölt egyre jobban körvonalazható alakot Loris, a kötet főszereplője, és vele együtt nő hatalmasra mindaz a szorongáscsomag, amelyet cipel. Olvasatomban különösen plasztikus megoldás az, ahogy a szorongás, túlnőve a gazdatesten (és gazdalelken), saját testet kap, projektálódik egy alakváltó kislány, Katasztrófa formájában. Katasztrófa nem hagyja magára Lorist, a legnehezebb lélekállapotokban ölt testet, de nem a megtartó, túlélést segítő jelenlét ő, hanem inkább mindig valami végzetes eljövetelére figyelmeztet.

Katasztrófa nemcsak a szorongás teste, hanem a magányé is, ugyanis – akárcsak egy gyerekkori képzeletbeli barát – kizárólag Loris számára látható, hallható. A kötet kísérőkérdése sokáig, hogy mindig jelen volt-e Katasztrófa? Hol végződnek a traumák, és hol kezdődik az én? Mi történik akkor, ha az elme hasít, hogy túléljen? Egyáltalán, mi szükséges a túléléshez?

A kötet olvasása közben láttam az 1996-ban megjelent Sleeperst, amely Lorenzo Carcaterra regényén alapszik. Fiúk, akiket felemészt a szegénység, mígnem az utcán „túlélve” olyan gyerekcsínyt követnek el, amely végzetesebb, mint tervezték. Az élet innentől lefele ível: javítóintézet, erőszak, feldolgozatlan traumák és elágazó, elvesztődő életutak. Ugyanabból az origóból totálisan más fordulatot vesz a film szereplőinek élete. Másak az eszközök, más a megküzdésmód. Ezt a mást, a coping-mechanizmusok különbözőségét és az ezekből elágazó egyéni életlehetőségeket problematizálja a könyv is. A retrospektív idősíkon ugyanis megjelenik előttünk egy kisfiú, akit különcnek tekintenek, mert sokat olvas, mert nem talál barátokat kortársai között, közben pedig különösen érzékeny a világra. Ez a kisfiú, Loris, szíve összes szeretetével és nyitottságával fogadja be kalandos életű nagytatája, Tempesta falusi környezetét, az állatokkal és növényekkel való együttélés szabályrendszerét. Nagytatája jelenlétében kiszabadulhat a különc és érthetetlen szerepből, megtapasztalhatja, hogy komolyan veszik és szeretik. Tempestával valósággá válik a világi koloncok és kötelezettségek, az elvárások nyomása alóli kiszabadulás és a külső kötöttségektől mentes „különc” élet. Olyan valóság ez, amely tele van Afrikából hozott tapasztalatokkal, életbölcsességekkel („mindig azt mondta, hogy nem az embereket kell meghallgatni, hanem a növényeket. A lóálarcos férfi, 141.), mesével, játékossággal, karácsonyfadíszek előkészítésének rituáléjával és egy erős férfiközösség erejével: „Tempesta sokszor úgy beszélt hozzá, mint egy felnőtthöz, és ez összezavarta. Ekkor a nagyapja forgatni kezdte, jól megtekerte a hinta kötelét (…)” (A lóálarcos férfi, 142.). Tempesta egy félelmektől mentes életre hívja Lorist: „Ígérd meg, Loris, hogy megpróbálsz a legkevésbé félni, hogy gondolsz majd a hosszú gyökerekre és azokra a dolgokra, amiket én láttam, és amiket Issza látott. Az olyan dolgokra, amiket muszáj látni” (uo., 142.), amely azonban a halálával teljesen szertefoszlott. A hirtelen krízis, amely Tempesta betegségében és váratlan halálában öltött testet, az elvesztődéstől és egyedül maradástól való félelem képében rágja be magát Loris életébe.

A jelen idővonalán haladva végigkövethetjük, amint Loris egészségügyi vizsgálatok sorát könyörgi ki orvosaitól, mert tüneteire nincs válasz, nincs enyhülés. Amellett, hogy a teste fölött igyekszik visszanyerni a kontrollt és kézben tartani egészségét, a regény egy másik aktor-jelenetet is felkínál. Loris hirtelen válik meg gyermekkori szobájának relikviáitól, ezáltal szimbolikusan vetve véget a melankolikus megőrzésnek, amely számára amúgy is belső működésmód, és amely élete különböző területeit áthatja. Ebben a rituáléban határolódik el sokáig maga után vonszolt kapcsolatától is, és dönt úgy, hogy kiköltözik albérletéből, amely egyik színtere volt a kapitalista és hierarchikus zsarnokoskodásnak. Így, bár a szüleihez való visszaköltözést regresszálásként is értelmezhetnénk, tudva a tényt, mennyire ellehetetleníti a fennálló rendszer az egyéni, önálló életkezdést, Loris esetében mindez inkább saját történetének alakítását jelenti. A visszaköltözése után azonban a teljes lefele ívelés következik, mígnem Loris már ágyából is alig tud kikelni.

Loris karakterében hangossá válik a szorongás és az önbizalomvesztés relációja, mígnem a megfelelő segítség hiányában a szorongás teljesen felemészteni látszik a főhőst. Ezt az énelvesztődést és tárgyiasulást szépen leköveti a kötet metaforavilága is: „(…) ő maga is egy szög, amit bevernek, nincs lába, amivel elmenekülhetne, karja, amivel hadonászhatna, a feje lapos, és közönséges vasból van” (A lóálarcos férfi, 149.), és „nem tud szabadulni a szorongástól, ami soha nem szakad el a testétől. Attól szorong, hogy az, aki” (uo., 150.). Loris, a hozzátartozók és távoli ismerősök számára érthetetlenül süllyed bele egy számára végeláthatatlan negatív spirálba: „Hogy mi fog történni a képen látható kisfiúval, pontosan tudja, mégsem tehet semmit azért, hogy megmentse, akár önmagától, akár a fájdalomtól, mert így áll a helyzet: jönnek a rossz dolgok, és mindent letaposnak, elegyengetnek, elterelik a folyót, ami egykor voltál” (A Gyilkos, 198.).

Olvasatomban a kötet számos felkiáltójeles, nagy figyelmet igénylő mozzanattal, problémafelvetéssel operál, amelyek közül a fentiekben igyekeztem többet is körüljárni. Ezek mellett külön szót érdemel az a monológbetét, melyet sokak kiáltványaként is értelmezhetünk, álljon itt a maga egészében, megadva a lehetőséget az értésre, bevésődésre:

„Fiatalok vagyunk, és élni akarunk, fiatalok vagyunk, és nem akarunk rákot, nem akarjuk, hogy a székletünk állagával, a lágyéki nyirokcsomókkal, a herénken levő, gyanús kinövésekkel, a szabálytalan formájú anyajegyekkel, a makacs fejfájásokkal, a be nem gyógyuló sebekkel, az éjszakai izzadásokkal, a hőemelkedéssel, a lábunkon megjelenő zúzódásokkal, a megsárgult körmeinkkel, a hámló bőrünkkel, a napfény elleni védekezéssel, a vörös húsokkal, a gyomorvédelemmel, a csodatévő táplálékkiegészítőkkel meg a kelkáposztában lévő aminosavak agydaganat-megelőző hatásáról készült tanulmányokkal kelljen foglalkoznunk. Fiatalok vagyunk, és elvárjuk, hogy hagyjatok ott mindent, és törődjetek velünk, mindenkivel, aki fél, akit kigúnyoltok, akinek hazudoztok, akit kísérleti nyúlnak használtok a hulladékaitokhoz, a hullámaitokhoz és a mérges gázaitokhoz. Miért támadnak ránk a betegségek? Tudni akarjuk, miért és hogyan alakulnak ki bennünk a legádázabb ellenségeink” (Minden, amit tudni lehet a Maddie Johnson-ügyről, 282–283.).

Caminito regénye, bár fájdalomról, félelemről, halálos betegségekről és széthullani látszó életekről szól, tele van élettel, akarással és a felszólalás, a kiállás bátorságával. Kiállás azokért, akikről Loris a kiáltványában ír, a félőkért és fájókért és mindazokért, akik mi magunk vagyunk. A veszteségek, a teljesíthetetlen külső elvárások és a kapitalista darálógépek gyermekeiért, fiataljaiért. Ahhoz pedig, hogy a kötet elolvasása után is ki akarjunk még kelni az ágyból, hozzájárul a nyitott, jövőre koncentráló zárófejezet, amelyben a regény során talán először bukkan fel perspektivikusság és remény. Visszatérni a fájdalom és veszteség gyerekkori színhelyére az apa kíséretében, aki egész felnövekedésében inkább idegen, mintsem közeli támasz volt, reményt és lehetőséget kínál valami jobbra. Reményt arra, hogy megtalálhatjuk saját kertjeinket, kapaszkodóinkat, és ha elég mélyre ásunk, elkezdődhet a gyógyulás is.

‍

Giulia Caminito: Tünetek. Ford. Todero Anna, Park Könyvkiadó, Budapest, 2026.

‍