Emília

(részlet a Nők című regényből)

I.

Hogy Émilie Vignon miért maradt szűz egészen addig az estéig, amikor megismerte Irimia C. Irimiát, nem tudnám megmondani. Restségből talán vagy a képzelőerő hiánya miatt.

Minden körülmény e kései leányság ellen szólt, a barátnők példája, a városrész szabados erkölcsei, a saját örömtelen, keserves élete. Mikor megismertem őt, húsz év körüli, nehézkes, merev lány volt, elmosódó tekintettel, csontos arccal. Olykor azt kérdeztem önmagamtól, vajon milyen lehetett ő valaha régen, gyermekkorában, ám minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam elképzelni.

Valójában szelíd teremtés volt és bár csúnya, mégis néha egy olyan rezignált arckifejezést öltött, amely tetszett nekem. Még ma, oly sok idő után sem vagyok képes egy nem is tudom, milyen baráti szomorúság nélkül gondolni rá, és a szándék, hogy leírjam a történetét, megvigasztal kissé az elvesztéséért. Ő nem értené ezt az érzést, csak pislogna apró szemeivel, és megérezve, hogy mégiscsak róla van szó, mosolyogna azzal az örökös, távoli, torz mosolyával.

Emlékszem arra az estére, amikor megismertem őt. Január volt, én az idő tájt próbáltam bevarrni titkolt lelki bánatom sebét, amellyel az Alpokból, egy tó partjáról tértem vissza mintegy három hónapja, az ott töltött nyári szünidő után. Pihenni mentem oda kimerítő kollégiumi vizsgák után, és egy szőke lány máig teljesen be nem forradt emlékével jöttem haza, aki indok nélkül szeretett engem, és ugyanúgy tűnt is el, magyarázat nélkül. Igyekeztem magamhoz térni és legényemberként folytatni viszonylagos sikereimet, azon a januári napon egy fürge lányra, Madóra várva, akivel nemrég egy metróállomáson elegyedtem szóba, és aki még habozott elfogadni a szerelmemet. (Csak később tudtam meg, hogy az ő kerületében minden komoly kapcsolat feltétele legalább három előzetes találkozás. Jóérzésű illemszabály ez, amit tiszteletben kellett tartanom.) Azon a vasárnapon esett, és hiába kerestünk egy helyet, ahol letelepedhetnénk. A bal-musette-nek nevezett tánchelyiségben egyetlen szabad asztal sem volt, a moziban nem adtak jegyet. Elkeseredve mászkáltunk az esőben, néha meg-megállva egy erkély menedéke alatt, én már bosszúsan ettől a túlságosan erényes kalandtól, karomon a hidegtől reszkető Madóval. Jóval később, amikor belátta végre, hogy sehol nem talál üres helyet, és látva, hogy az eső is rázendít, a lány elhatározta magát.

– Gyerünk Émilie-hez.

Megértettem, hogy feladja ellenállását, nem is kértem hát felvilágosítást.

Émilie Vignon lakásában akkor jártam először. Manzárdszoba volt, egy vasút felé néző, piszkos és megdőlt házban, valahol a Porte St. Qeen közelében. Fentről szabályos időközönként a helyi érdekű vonat füttye hangzott fel, ablaknyitáskor pedig az utcáról beáramlott a külváros tompa zaja. Nem vettem rendesen szemügyre a lakás tulajdonosnőjét, csak annyira emlékszem, hogy amikor beléptünk, az egyik homályos sarokban felállt egy női árnyék, majd Mado barátságos vállveregetése után szótlanul kisurrant.

Nincs itt helye és nem is lenne érdekes Madóról beszélnem. Elégséges annyit mondanom, hogy odaadó és szerető pajtás volt. Azon a napon kétórányi esőben kóborlásért kellett bosszút állnia, és ezt meg is tette. Meztelenül és szenvedélyesen.

Csak miután lecsillapítottam Madó első érzéki nekibuzdulását, akkor vettem elborzadva észre, hogy az a női árnyék, akiről azt hittem, kiment a helyiségből, mindvégig ott ült a sötét sarokban, egy alacsony széken. Nem szenvedhetem az effajta alávalóságot, ezért már-már nekifogtam keményen leteremteni a mellettem fekvő, betört csikóként hempergő lányt, de ő elkomorulásomat megértve hanyagul így szólt:

– Á, semmi gond, csak Émilie.

Olyan végtelenül közömbösen ejtette ki e szavakat, mintha csak a macskáról, a székről vagy az asztalról beszélt volna. Másfelől viszont a sarokbeli női árnyék semmilyen életjelt nem adott, így aztán – noha számomra elfogadhatatlan gondolat lefeküdni egy nővel egy másik előtt – én sem törődtem vele tovább, és illendő módon viszonoztam ifjú barátnőm lendületét.

Azóta néhány alkalommal találkoztam ezzel az Émilie Vignonnal. Mado küldözgette hozzám, és a szegény lány hosszú kilométereket tett meg, hogy átadjon nekem egy szerelmi levélkét. Még ma is látom őt, a Trousseau kórház egyik csarnokában, ahol akkoriban belgyógyász gyakornok voltam, amint kifakult bársonykalapjával, abban a színtelen, hosszú felöltőben az elhozott borítékot forgatja ujjai közt, nem tudván, hogyan nyújtsa át nekem. Kínszenvedés volt számára minden mozdulat, és nem hinném, hogy valaha is elfelejtem azt a kínos órát, amit az ügyeleti szobában töltöttem vele, ahova ebédelni hívtam meg, abban a hiszemben, hogy örömöt szerzek neki. Nem tudott mihez kezdeni a kezeivel, hova rejteni őket, és miközben látszólag nyugodt volt, valójában mélyen szenvedett.

Azt hiszem, az életét ez a két kéz mérgezte meg, amelyeket úgy hordozott, mintha ösztönösen feleslegesnek érezné őket. Mintha csak testétől idegenek, fából faragottak, túlzottan súlyosak lettek volna. Miközben néztem, nekem is olyan benyomásom támadt, hogy azok a kezek ránehezülnek és meggörnyesztik őt. Mintha csak állandó teher nyomta volna, és magamtól kérdezem, vajon Émilie végül is nem a fáradtságba halt volna bele, ha – amint látni fogjuk – egy baleset nem végez vele korábban.

Valahányszor zavart, szomorú vagy dühös volt, láttam, ahogy Émilie végighúzza kezeit a ruhája mellett, mintha azt keresné, hová dughatná vagy támaszthatná őket. Azóta sokszor eszembe ötlött, hogy ha Émilie ruháin lettek volna zsebek, az élete feleannyival egyszerűbb lett volna.

A merevségében volt valami fájdalmas, ez tartott vissza attól, hogy nevessek rajta. Testének egyetlen hajlítása a ferde járásának volt köszönhető. Émilie igazából nem volt sánta, akarom mondani, nem volt testi fogyatékos, ám megszokásból jobban nehezedett a bal lábára, mint a másikra; ez a beidegződés munka közben alakult ki nála. Egy nagyáruház alagsorában dolgozott, a csomagolóosztályon, és csak annyi volt a feladata, hogy az adagnyi cérnát letekerje egy pedálos gépezet segítségével. Néhány éve mindennap ezt a munkát végezte, napi nyolc óra hosszat, és bal lába hozzászokott a pedál szabályos ritmusához. Képtelen volt leszokni róla.

Nem szolgálok több részlettel Émilie külsejéről. Mondtam már, hogy csúnya volt, és ennyi elég. Hiszen úgysem értenék meg, mennyi érzelem vegyült a csúnyaságába. Számomra kedves volt, és a barátnői, akik mindenféle barbár megbízatással gyötörték őt, soha nem felejtik el engedelmes tekintetét.

Olyan tapintatos volt, mint egy vakond. Ha feleslegesnek érezte magát, csendben otthagyta az embert, nem beszélt, nem kérdezősködött. Mikor magunkkal vittük őt a városba, valamelyik utcabálba, önként maradt hátra vigyázni a ruháinkra. És ha valamelyik barátnőjének kísérőre volt szüksége egy szerelmi kiruccanáshoz, Émilie mindig elment vele, és a legérzékibb jelenetekhez asszisztált. Nem tudom, barátnői készakarva művelték-e vele ezt a csúnya dolgot, hogy kiborítsák őt. Nem tudom, hogy maga Émilie szenvedett-e a látottaktól. Csak azt tudom, hogy egykedvű maradt, csendben, eltűnve, közömbös szemekkel nézve, hogy mi történik.

Ilyen életvitel mellett hogyan őrizte meg Émilie Vignon feleslegessé vált szüzességét, nehéz megérteni. Émilie nem volt szemérmes. Társadalmi konvenciók sem tarthatták vissza, hiszen az ő világában szűzlánynak maradni tizenöt éven túl bukással ért fel.

Azt hiszem, számára a szerelmeskedés inkább fizikai, mint erkölcsi nehézséget jelentett. Ha nem tartanék attól, hogy a kifejezés félreérthető, azt mondanám, hogy számára a szerelmeskedés egyensúlyi kérdéssé vált. Ami neki lehetetlennek tűnt a szerelemben, az a súlypont megváltoztatása volt. Függőleges lényként élni, és aztán vízszintes helyzetbe átmenni, hitem szerint ez kínozhatta őt érzéki álmaiban, ha ugyan volt része ilyenekben valaha. Azt hiszem, számára ebben a hanyatt esésben testesült meg a maga teljességében a szerelem misztériuma, és hogy ez az erejét felülmúló tényállás határozta meg az egész életét.

Kérném az olvasó bocsánatát ezen szégyentelen részletek miatt, ámde őszintén szólva, az olvasóval nem igazán törődök, sokkal inkább Émilie Vignonnal. Az életét azért mesélem el, mert elsősorban ennek a lánynak a lelkét szeretném valamennyire megérteni, aki mellett talán túl figyelmetlenül mentem el egykor.

Azt mondom tehát, hogy csakis ez a testi merevség gátolta meg Émilie-t abban, hogy jó szeretővé váljon. Ki tudja, máskülönben mennyire magától értetődően ragyogtak volna a szerelemtől hamuszürke szemei. De hát hogyan szeressen valaki, akinek olyan teste van, mint az övé, olyan nagydarab, tagolatlan, rugalmatlan? Mado hosszú combjaira gondolok, arra, ahogy kicsiny, tekeredő teste esténként a karjaim közt vonaglott, és megpróbálom elképzelni Émilie-t hasonló helyzetben. Nem, nem. A kép groteszknek tűnik. Ha mindannyian hajlamainknak és természetünknek megfelelő külsővel születnénk, akkor Émilie Vignonnak egy durván faragott asztal lábának kellett volna lennie. Ez lett volna az egyetlen dolog az életben, amit jól és könnyedén végez.

Nem is tudom, talán egy sajátságos anatómiával rendelkezett, és egy olyan magafajta kecsességgel, amit én nem voltam képes észrevenni. Testében rejtett kapcsolódások voltak. Amikor egyik vállát megemelte, akkor a másik térdét be kellett hajlítania. Az ember azt mondta volna, minden mozdulata megszakít bizonyos egyensúlyt, amit egy kiegészítő mozdulattal kell helyreállítani. Émilie egyik ujját sem tudta mozgatni a másik négytől függetlenül, egész tenyere egyszerre mozdult a csuklójából. Egy belgyógyász kollégám, aki látta néhányszor Émilie-t a kórházudvaron, amikor Mado küldte hozzám, mondta egyszer tréfából nekem:

– Furcsa! ennek a lánynak olyan a mozgása, mintha ficamodások sorozata volna.

Hajszálpontos észrevétel volt. Valahányszor Émilie tett egy mozdulatot, utána mindig egy eltörött csont ropogásának hangját vártam.

Attól tartok, nehogy ezek a részletek, így elmesélve, visszataszítónak mutassák be Émilie-t. Kár és vétek lenne. A lényéhez tartozott valamiféle engedelmesség, megállapodottság, úgy festett, mint egy háztartásbeli tárgy, amely már semmire sem szolgál, mégsem dobod el, mert megszoktad, és valahogy kedves a számodra. Én olyannak szerettem Émilie-t, amilyen volt, és bár ezt soha nem mondtam meg neki, mégis úgy tűnik, hogy megértette, és valamelyest hálás volt érte nekem. Ez a kevés öröm egyike lehetett egy olyan valaki életében, aki húszéves korára már sehonnan sem várhatott semmit. Úgy tűnt, az lesz a sorsa, hogy egyáltalán ne változzon a haláláig, és bizonyára így is történt volna, ha a véletlen nem sodorja útjába Irimia C. Irimiát.

Varga László fordítása
1963, Nagyvárad. Csíkszeredában él.

‍