Emília

részlet a Nők (Femei) című regényből

II.

Nem mondhatnám, hogy megörültem, amikor összefutottam Irimiával a Saint-Michel hídon, azon a július tizennegyedikei napon. Halomnyi régi folyóiratot lapozgattam egy antikváriusnál a rakparton, és ez olyan élvezet számomra, amit senkivel sem osztok meg.

– Hé, Valerie!… (Oly régóta ismertük egymást, ő mégse volt képes soha rendesen kiejteni a nevemet, gyanús lévén neki a Valeriu Ștefan név, míg a „Valerie” meghitten és falusiasan hangzott a fülének).

Irimia lecövekelt előttem, és a hallgatásából megértettem, hogy magától nem fog odébbállni.

– Hogy vagy, Irimia?

– Lám csak, nézelődök.

Tényleg nézelődött. Nézte, hogy folyik el a víz a híd alatt, és nagy szemei meg se rebbentek.

Magammal vittem sétálni, felfelé a rakparton. Jól ismert, reszelős hangján elmesélte, hogy júniusban tette le a záróvizsgát Bukarestben a jogi karon, hogy Párizsban szándékozott ledoktorálni, amihez ösztöndíjat szerzett, és körülbelül egy hete jött el az országból. Őszig, mikorra elkezdődnek az előadások, meg akart tanulni franciául.

– Mert tudod ám, most még nem megy nekem. Egyáltalán nem.

Nehézkesen beszélt, befejezetlen töredékmondatokban, és valóságos diadal volt számára minden gondolat, amit végig kimondott. Erről jutott eszembe, hogyan szenvedett az iskolában, amikor a történelemtanár előtt kellett felelnie: mintha minden szót kalapáccsal tört volna ki egy oszlopsorból, ami egyébként az elméjében bizonyára egész és világos volt.

Szegény Irimia! A véletlenek micsoda tréfája sodorta őt, a Jalomica megyei parasztfiút a Lazăr gimnázium mondén fiúosztályába? Milyen téves számítás térítette el a földműves sorstól, amelybe beleszületett, és gyötörte őt olyan dolgokkal, amelyekhez nem értett? Első gimnazista korunktól fogva osztálytársak voltunk, és elég időm volt megismerni őt: olyannyira magas és testes volt, széles vállakkal és hatalmas lábakkal, hogy alig fért el a padban. Hányszor megesett, hogy miután a maga módján visszamondta az előzőleg üggyel-bajjal megtanult leckét, és a tanár unottan helyére küldte: „Irimia C. Irimia, menj a helyedre”, én azt mondtam magamban, hogy talán egy napon Irimia szófogadóan a fogashoz megy, szépen felveszi a kabátját, és azt mondja majd, megszokott lassúságával, hogy az ő helye nem itt van.

De hát nem. Nem volt ő a lázadó fajtából való. Engedelmesen visszament a padba, összefonta mellén a karjait, és csendben maradva figyelt tovább. Óriásnak beillő, rugalmatlan termetéhez képest szűk volt ott a hely, ezért tűnt esetlennek. Irimia behódolásában egy háziasított állat mélabúját véltem felfedezni, aki tűr és felejt, de azért valahol a lélek legmélyebb redőiben őrzi egy másfajta élet ízét, egy másmilyen látóhatár hívását. Talán tévedtem. Ámde nem tudtam másképp felfogni ennek a nagyra nőtt fiúnak a szelíd mosolyát, aki úgy mosolygott zavarában, mintha egy folytatólagos hibáért kérné a bocsánatot.

Irimiával kapcsolatban két pontos emléket őrzök, amelyek semmilyen kapcsolatban nincsenek, de részletesen bevésődtek az elmémbe.

Az iskolaudvaron történt. A kapunál egy posztókabátos, átalvetős öreg parasztember nézett át a rácson, de nem mert bejönni. Megkérdeztem, kit keres.

– Nohát, a húgom legénykéjét.

– Hogy hívják?

– Nohát, Irimiának hívják.

Megkerestem Irimia C. Irimiát, jóllehet az egész gimnáziumban még más fiúk is akadhattak, akiket így hívtak. Nem tudom, mi súgta meg nekem, hogy az öregember a kapunál őt kereste. Talán a kissé ijedt, kék szemei, amelyek ugyanolyanok voltak, mint a fiúéi. Valóban ő volt. Lassan, csodálkozás nélkül ment a kapuhoz, levette fejéről a sapkát (azzal a több évszázados mozdulattal, amellyel az ősei vették le süvegüket századok során át), és lehajolt, hogy megcsókolja az öreg kezét, egy fekete, csontos, nyúzott kezet. Nem nevettem. Volt valami megrázó ennek az óriásnak a meghajlásában, ahogy az előtte álló öregapó fölé magasodott. Bennem, aki álhagyományok és áltörvények világában nőttem fel, egyfajta örökkévalóság érzését ébresztette fel a mód, ahogy az osztálytársam, Irimia C. Irimia ott az utcán a szemem láttára kezet csókolt öregember rokonának.

Második emlékem Irimiáról teljesen jelentéktelen, nem tudom, egyáltalán szükséges-e elmondanom. Ez is az iskolában, francia irodalom óra alatt történt. A tanár odatette őt, hogy olvasson fel hangosan egy bekezdést Racine-tól. Különös, hogy habár egy apróságról van szó, a mai napig nem felejtettem el annak az olvasmánynak a pontos helyét. Nos, az Andromakhé első felvonásának negyedik jelenete volt:

Songez-y bien;il faut désormais que mon coeur

S’il n’aime avec transport, haïsse avec fureur.¹

Nehéz elmondani, mi lett ezekből a sorokból Irimia szájában. Valamiféle bolgár nyelvjárás, egy, a fogak között szétmállott, magánhangzók nélküli dialektus, őrlődve, szétszaggatva, tűzkövek között összezúzva. Az osztályban óriási jókedv támadt, én magam is nagyon jól mulattam. Nyugodtan, keskeny homlokával, kissé kiálló, durva arccsontokkal, húsevőre jellemző kőkemény állkapoccsal, hatalmas kezeivel a könyv élét görcsösen szorítva, Irimia C. Irimia tovább olvasta Jean Racine művét.

Egy padtársam, akit személy szerint nem szenvedhetek, bár azóta nagyon ismertté vált, és hetente közöl cikksorozatot egy nagy reakciós hírlapban, rátermett és entellektüel legény (elismerem mindezt, nehogy még azt higgye, valamennyire is irigykedem rá, én, aki nem vittem sokra, mint ő, és nem foglalkozom irodalommal), szóval egy padtársam azt súgta nekem Irimiát nézve:

– Ez egy tuskó.

Nem. Irimia csak egy parasztlegény volt a Bărăganról. Ott, a mi körünkben, francia verssorokat olvasva, nevetségesnek tűnt számomra. De elképzeltem őt egy júliusi estén, hét óra tájt, egy hosszú munkanap végén, amint visszatér a faluba, mezítláb, a búzamező szélén, a napnyugta fényében, és akkor azt mondtam magamban, hogy közülünk, eszes úrifiúk közül egész életünkben senki, de senki, semmilyen körülmények között sem birtokol majd bár egy szemernyit is abból az egyszerű nagyságból, ami akkor az Irimiáé volt.

Érzéketlen vagyok arra, amit „a föld hívásának” neveznek, és gúnyt űzök az effajta irodalomból. Örülök viszont, amikor egy szép állatot látok, olyat, amelyik a saját helyén nőtt fel. És előfordul néha, hogy szenvedek tőle, ha a cirkuszban egy masnikkal és csengőkkel felcicomázott juhászkutyát látok szolgálni, tudván, az ő sorsa az lett volna, hogy egy magaslaton küzdjön meg a farkasokkal, a fehér csillagok és az Úristen színe előtt.

Ezért hát úgy hiszem, emberségesen viselkedtem Irimiával, és ha néhányszor megtörtént velem, hogy kinevettem őt, ez csak a restség vagy a gyávaság miatt volt: nehezemre esett, hogy ne azt tegyem, amit a többiek. Ezen túlmenően, őszinte és igaz barátsággal viseltettem iránta.

III.

Azon a július tizennegyedikei napon azonban mégiscsak terhemre volt. Szépen esteledett, a Vincennes felől ereszkedő fehér sétahajók zászlócskái lobogtak végig a Szajnán, bal kezem irányából a Notre Dame kéklett az alkonyatban. Irimia befejezte a történetét, én is feltettem már az összes lehetséges kérdést, mindketten hallgattunk, és ő jött tovább velem, megállt és újra elindult, amikor én. Szerettem volna egymagam elveszni abban az ünnepi sokadalomban, futni, amerre akarok, megállni, amikor kedvem tartja. Nem lehet. Irimia bakancsai ott csattogtak mellettem.

Aggódni kezdtem. Találkám volt Madóval este tízkor a Latin Negyedben, és nem találtam kibúvót, hogyan rázhatnám le Irimiát. Itt most elmondom, nem azért, hogy igazoljam magam, hanem hogy pontosan tisztázzam, milyen szerepem volt, akaratom ellenére, a nemsokára bekövetkező szerencsétlenségben: én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy eltávolítsam őt. Szeretem a tréfákat, de hazudnak azok a barátaim, akik azt állítják, hogy Irimia C. Irimia és Émilie Vignon összeboronálása az én előre megfontolt ötletem volt. Lehet, hogy másban hibáztam, azt majd elmondom a megfelelő helyen. Egy tekintetben viszont tökéletesen nyugodt vagyok: nem én vittem Irimiát a Café D’Harcourt-ba, hanem ő ragadt rám és jött oda, akaratom ellenére. Egyébiránt én nem is tudtam, hogy azon az estén Émilie is oda fog jönni. Ott találtam egy asztal sarkánál, és alighogy megláttam őt, Mado a nyakamba ugrott, szeretői mivolta teljes hevével. Néhány napja nem láttuk egymást, és szerelme nehezen viselte a szünidőket. Aztán meg július tizennegyedike volt, Mado pedig meggyőződéses köztársaságpárti. Ráakaszkodott hát a karomra és magával vonszolt az úttestre, ahol már táncoltak, hogy együtt ünnepeljük meg a Bastille bevételét. Megünnepeltük. Sokan voltunk ott pajtások, mindenki a barátnőjével, és mulattunk önfeledten, az utcán táncolva, csókolózva és girlandokat szórva. Olykor persze visszatértem az asztalunkhoz, a járdára, inni vagy rágyújtani, de én is úgy belefeledkeztem, hogy nem vettem észre semmit.

Csak később hívta fel valaki a figyelmemet:

– Oh ! regarde les amoureux!²

Nincs kedvem tréfálkozni, főleg most, amikor már tudom, milyen szomorú vége lett ennek a történetnek, de még ma is, amikor felidézem magamban a látványt a párral, ott a járdán, a girlandok és fények között, kitör belőlem a nevetés. Émilie és Irimia! Egymás mellett ültek, mereven, komolyan, kissé bódultan, kissé elábrándozva, olykor hosszan, egyenesen egymás szemébe nézve. Hallgattak. Bizonyára semmiféle gyöngédségre nem gondoltak, de az a tény, hogy abban a tömegben csak ők ketten maradtak magukban az asztalnál, anélkül, hogy elmozdultak vagy beszélgettek volna, a mi szemünkben legalábbis egyesítette őket.

Bevallom, ösztönszinten van bennem valamennyi hajlam a kegyetlenkedéshez. Talán nem megy el a kínzásig, de mikor szórakozok, szeretek találni a játékaimhoz egy tárgyat, egy járulékos célpontot a rossz hajlamaimnak. Tudom, ez közönséges dolog. De ez van. Azon az estén nem kellett kitalálnom a célpontot, adódott az magától. Egyébiránt, én csak szórakozottan asszisztáltam egy játékhoz, amelyet a többiek – főleg Mado – nélkülem is eljátszottak volna: Émilieből szeretőt, Irimiából szerelmest csináltak. Dédelgették mindkettőjüket, szégyentelen célzásokat tettek, dicsérték Émilie szépségét, csodálták Irimia erejét. Ők, bár kissé csodálkoztak, megőrizték komolyságukat, ami csak növelte a helyzet komikumát, mert tényleg úgy festettek, mint vőlegény és menyasszony. Máskülönben Irimia semmit nem értett abból, amit beszéltek, és kérőn, szenvedőn nézett körbe, amire rossz érzés visszagondolnom. A dolgok ezen a ponton megálltak és feledésbe merültek volna az ünnep forgatagában, ha éjfél után hirtelen ki nem tör a zápor. Igazi nyári vihar volt. Gyors és heves. A Sorbonne előtti kis tér egy pillanat alatt elnéptelenedett, a tolongásban felborult asztalok, törött poharak maradtak hátra. Átázott girlandok darabjai úsztak a levegőben, mint ősszel a falevelek. Szétszéledtünk, ki amerre csak látott, és nekem is alig sikerült magam mellé venni Madót és hazáig futni, ami pedig nem is volt messze. Megfeledkeztem Irimiáról és Émilie-ről. Aki emlékszik arra a július tizennegyedikei esőre, nem fogja a szememre vetni az akkori feledékenységemet.

Később azonban Irimia részletesen elmesélt nekem mindent, ami a távozásom után történt, és minthogy jól ismertem őt és Émilie-t, azt hiszem, elég pontosan el tudom képzelni a történteket. Magukban maradtak az asztalnál az esőben, és nem tudták, hogyan váljanak el. Nem ismerték egymást, nem beszélgettek, nem is tudtak egymással beszélni, de mindezek ellenére sem ment nekik egykönnyen a dolgaik után nézni. Egy ilyen döntés felülmúlta a képzeletüket és az erejüket. Együtt voltak-e? Akkor együtt kellett maradniuk.

Elindultak hát ketten az esőben, anélkül, hogy egyetlen szót váltottak volna. Émilie ruhája átázott, és kalapja karimájáról patakokban folyt a víz. Irimia kigombolta a kabátját és betakarta vele a lányt, magához szorítva, mint egy tuskót. Könnyűszerrel vitte magával, a lány a derekáig ért. Órákig mentek így. St. Qenig, ahol Émilie lakott, mintegy tíz kilométer van, úgy tudom. Az egészet gyalog tették meg, éjszaka, néptelen és nedves utcákon vonszolva lábaikat. Későre értek oda Émilie kapujához, mikor már virradt.

Hogy tovább mi történt, nem tudom. Hogyan ment fel Irimia az Émilie manzárdszobájába, hogyan estek egymás karjaiba, hogyan rogytak le ruhástól a padlóra!

Talán az álom érte utol őket, ahogyan az elcsigázott igásállatokat is letaglózza. Talán annak a zenés, fáklyás, tűzijátékos estének a szédülete, a köztársaság július tizennegyedikéje, amely elkésett ragyogással dobogott a szívükben – talán az arcukat simogató eső, talán a Marsellaise csengése a fülükben, románccá halkulva. Vagy mindenekelőtt a késztetés, hogy mondjanak egymásnak valamit. Homályosan azt az elemi erejű rokonszenvet érezték, amit egy gebe érezhet egy másik iránt, amikor együtt húzzák ugyanazt a terhet, és mivel nem ugyanazt a nyelvet beszélték, a megérzés vezette rá őket a vallomástétel legegyszerűbb módjára.

De miért vesződök feltételezésekkel? Tény, hogy másnap estefelé Irimia kopogtatott az ajtómon. Arca szertartásos és komoly volt. Kerülte a tekintetemet, mintha mondani akarna valamit, nem tudván, hogyan kezdje el.

Néhányszor megforgatta a kalapját a kezei közt. Néhányszor köhögni kezdett. Aztán egyszer csak nekifogott beszélni, mint a félénk ember, aki egy órán keresztül sétál fel-alá a teáscsészével a kezében, nem tudva, hova tegye, majd leejti a földre és megszabadul tőle.

– Hé te, én az éjjel lefeküdtem Émilie-vel.

Nagy szemeket mereszthettem erre, minekutána ő zavartan nézett a földre. Tudtam, hogy Irimia sohasem hazudik, de a tényállás olyan visszatetszőnek tűnt számomra, hogy haboztam elhinni. Nevetni akartam, sőt meg is próbáltam.

– Király vagy! – mondtam, csodálattal fenyegetve őt az ujjammal.

Alig-alig mosolyodott el, azután újra magára öltötte az előbbi szertartásos arckifejezést. Sóhajtott. Majd a szíve mélyéből jövő lelkiismeret-furdalással, amilyenre én nem volnék képes akkor sem, ha embert ölnék, megvallotta:

– És szűz volt, hé.

Íme, itt kezdődik az én vétkem, az én kis vétkem. Merthogy én tudtam, hogy Émilie Vignon szűz. Azt is tudtam, hogy az ő világában ennek nincs semmi jelentősége, és hogy a szerelmeskedés nem jár semmilyen felelősséggel. De mégis, mivel mulattatott Irimia szerencsétlen arckifejezése, és szórakoztatott határtalan naivitása, folytattam a játékot. Ki tudja? Ha akkor könnyedén veszem a dolgokat, és megmondom Irimiának, hogy ez nem egy komoly ügy, talán nem lett volna más következménye a történetnek. Én azonban ellenkezőleg, alkalomhoz illő arckifejezést vettem fel, sétálni kezdtem a helyiségben, és lesújtóan néztem Irimiára, mint egy vádlottra.

Neki még ahhoz sem volt mersze, hogy szembeszálljon a dorgálásommal. Egyszerűen ennyit mondott nekem:

– Semmi baj. El fogom venni.

– Hogyhogy el fogod venni?

– Igen, el fogom venni feleségül.

Tudtam, hogy nem tréfál, de azt mondtam magamban, hogy végül a dolgok nem jutnak majd el épp olyan messzire. Hagytam elmenni, nagyot derültem utána, és elfelejtettem.

Alig egy hét múlva egy egyetemi hallgató társam mondta el futólag, hogy Irimia nősül. Hüledeztem. Rohantam megkeresni őt, remélve, még időben odaérek, hogy kihúzzam a fiút a csávából. Nyugodt állapotban találtam, egy olyan ember nyugalmában, aki megbékélt a lelkiismeretével. Megpróbáltam kizökkenteni az öntudatlanságából, felnyitni a szemét, hogy józanul ítélhessen, meggyőzni őt.

– Hát jó, te szerencsétlen, fogd fel, mit művelsz. Szegény vagy, dolgoznod kell, haza kell menned az országodba, a tieid várnak rád.

Megvonta a vállát.

– Ha egyszer szűz volt.

Mondtam neki, hogy ez nem jelent semmit, egy csomó fiút hoztam fel példának, akiknek ugyancsak szüzekkel akadt dolguk, mint neki, de aztán semmi bajuk nem lett belőle. Azt is mondtam, hogy itt Párizsban másképp állnak a dolgok, mint nála a faluban. Nem akart megérteni. Egykedvűen nézett rám, mintha a szavaim nem hatolhattak volna át keskeny homlokán.

– Ha egyszer szűz volt.

Ez volt az ő ítélete, földművesi, szigorú becsületessége, és én tudtam jól, hogy abból nem fogom kimozdítani. Akkor megpróbáltam Emíliára hatni. Nem mintha Irimia sorsa épp annyira érdekelt volna, de ez a házasság szörnyűnek tűnt nekem. Emberileg nézve, ennek az óriásnak az összepárosodása ezzel a ferde, fából faragott lánnyal borzalmas, bestiális volt. Milyen életet élhettek ezek az emberek ott fent, a St. Qen-beli manzárdban, jelekkel értekezve, hiszen nem ugyanazt a nyelvet beszélték, egymásról mit sem tudva, bődülve egyet, ha mondani akartak valamit a másiknak, és esténként némán egymásra hágva, mint a juhászkutyák?

Azonban senkit sem sikerült meggyőznöm. Émilie, a szegény lélek, aki arra ment, amerre húzták, csodálkozás nélkül fogadta Irimia javaslatát. Ugyan nem nagyon értette, miért ragaszkodik ennyire a fiú a nősüléshez, de nem volt oka visszautasítani őt. Ott voltak még a barátnői, akik ebben a házasságban jó alkalmat láttak az ugratásra, és akik siettek úgy összekavarni a dolgokat, nehogy valaki rendbe tudja hozni őket. Kész helyzet előtt találtam hát magam, és lemondtam minden ellenkezésről.

Pontosan tizenöt nap múlva jelen voltam Émilie Vignon és Irimia C. Irimia polgári esküvőjén. A vőlegény néhány egyetemi hallgató társa volt ott a XIV. kerületi polgármesteri hivatal termében, és egy sereg munkáslány, mindannyian Émilie kolléganői az áruháza alagsoraiból. Vidám eseményre számítva jöttünk el, ehelyett melankolikus látványban volt részünk. A jelenet komikuma megható volt, és nem emlékszem senkire, aki nevetett volna. A lányok könnyeztek.

Egyedül Émilie, vőlegénye erős karját fogva, sugárzott királynői mértéktartással, és megszokott rútsága olyan ünnepélyesen világított, mint a tisztaság dicsfénye.

Varga László fordítása
1963, Nagyvárad. Csíkszeredában él.

Jegyzetek

¹                  Fontolja meg jól, hogy szívem mától kezdve / Ha már nem szerethet, gyűlöl majd őrjöngve (V. L. fordítása).

²                  Ó! nézd a szerelmeseket!

‍