Erdély térképén: Berlin

Azúr Kinga: A Gondolkodó. Háttérben: Lux et Tenebris
Amikor a Korunk – Komp-Press Kiadó Valahol van egy város című antológiája készült, 2015-ben, a szerkesztői elképzelésben elsősorban „a kolozsvári perspektíva”, illetve a „transzilván városálom” szerepelt, de természetesen gondoltunk az „elvesztett otthon” témakörre. Aztán bejöttek a képbe a „történetek”, majd tovább bővült a kör a „Mondj egy várost” fejezettel. Így növekedett a láthatár a még csak nem is város Alsócsernátontól az észak-amerikai Reménység taváig, az emlékek és friss élmények bekapcsolták Párizst és Londont, Züricht és Újvidéket, Bécset, Nápolyt és Brüsszelt. Nyilván Berlin sem maradhatott ki a már-már összképből, az olvasó pedig gazdagodott Poszler György, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Visky András verse, prózája mellett András Sándor, Amedeo Di Francesco, Szörényi László, Dragomán György és sokan mások írásaival. A még fallal megcsúfolt, kettéosztott Berlinről Esterházy Péter mesélt el csattanós történetet. (Abból az időből, amelyben a kortárs magyar irodalom sok kiválósága élvezhette a nyugat-berlini irodalmi ösztöndíjak révén a vendégszeretetet, Mészöly Miklóstól Nádas Péterig, s a kiválasztottak rangos csapatában, a „berliniek” közt lehetett számon tartani például Konrád Györgyöt, Kertész Imrét és Tolnai Ottót.)
Meglepő módon a „Transzilván városálom” cím alá is bekerült Berlin. Láng Zsoltnak köszönhetően. Aki „másra irányuló tekintettel” szülővárosa, Szatmár­németi, az egyetemi éveinek tulajdonítható Kolozsvár és a szerkesztőségi munkahelyéül szolgáló Marosvásárhely (meg egy római epizód) mellé beépítette a berlini Uhland utcát, az Unter den Lindent és a Tiergartent, nem utolsósorban az ott használt kerékpárját. Két év után visszatérve a házba, szétnézve az udvarban, meglepetésére nem találta már. És ide kapcsolódik a kommentár: „Tudom, nem lopták el. Valószínűleg elindult utánam. És egyszer meg fog érkezni, mint nagyapám elrekvirált lova, öt évvel a háború befejezése után. Annak szempontjából, ami megtörtént velünk, velem és a biciklimmel, amit a város útjainak beszövésével tettünk nyilvánossá, amit az egymásrautaltságunkon keresztül tártunk fel, amivel azonosítottuk a viszonyunkat, az egymáshoz és a városhoz valót, annak szempontjából nem is történhet másképp.”
Megkésve fedezem föl, hogy ez a bicikli-emlék filológiailag visszavezethető Láng Zsolt jó tíz évvel ezelőtti könyvére, egész pontosan a kolozsvári Koinónia által 2004-ben megjelentetett Berlinévre, erre a kosztolányis melegségű-játékosságú vallomásfüzérre, amelyben a járdák, a mozdonyok, az uszoda, a megvásárolni akart kispárnák, a Berlin fölötti ég mind-mind megjelennek, különböző helyekről származó idegenekkel, beszélgetőtársakkal együtt („szabályos” dialógusok formájában olykor). A forrás kimutatható, ilyen mondatokban: „A tegnap egy bicikliző nő elcsúszott az Adenauer téren; elterült, mint egy béka. Itt még az is biciklizik, aki nem tud. Ha nincs biciklid, vegyél, bérelj vagy lopj egyet!, olvasható a www.berlin.de honlapon. És gyanítható, melyik a legolcsóbb változat, ugyanis mindenütt ott fityegnek az irdatlan lakatok. Van persze műholdkövetős riasztó is, méregdrága (3000 eurós) szuperbringákhoz. A dolog egyik következménye, hogy rengeteg a lámparúdhoz odaláncolt, rabságban elporladó kerékpár: gazdája vagy megunta őt, vagy elvesztette a lakatkulcsot. Berlin a biciklizők városa! Bárhol szabad közlekedni, még a járdán is, de hát olyan szélesek a járdák, hogy az nem gond.” (Kezdünk felzárkózni Berlinhez, ha nem is a járdák szélességében.)
Nem hiányzik Láng Zsolt miniesszéiből az irónia sem, de inkább a nosztalgia jellemzi őket. Néha a kettő keveredik. Például a Farkas című, több csavart is kipróbáló másfél könyvoldalon. Így: „Azt mondják, Berlinben az az igazán jó, hogy az is otthonra talál, aki mondjuk szanszkritül gondolkozik. Aki pedig otthonos valahol, az még több otthonosságra vágyik, tehát még több nyelven megtanul. És teremt otthonosságvágyában másoknak is otthont.
Szép gondolat. Talán mert ez is magyar…”
Hírekre odafigyelő, magát a tévénézés ártalmainak sűrűn kitevő mai ember Láng Zsoltot olvasva elgondolkodhat azon, vajon 2004-től 2017-ig annyit változott a világ (Németországban, de a multi-világtól annyira „fertőzött” Berlinben is), hogy egy ilyen „kosztolányis” könyv már csak irodalomtörténetként, lejárt társadalomtörténetként vehető kézbe?
Vagy szüntelen manipulációnak vagyunk kitéve a média jelentős része által?