És Dante pokla bemozdul

Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam… így kezdődik Dante Alighieri gigászi műve, az Isteni színjáték, amelyről Babits Mihály (az elbeszélő költemény egyik jeles magyar fordítója) és Jorge Louis Borges (többek közt a Kilenc Dante-tanulmány szerzője) is nagyjából ugyanazt mondta: a világ valaha írt legnagyobb irodalmi alkotása.

‍
Ha pedig ez így van (márpedig Babitsnak és Borgesnek hinni lehet), akkor nem csoda, hogy a XIX. század végén születő hetedik művészet is lecsapott rá, mint forrásanyagra, amint kellőképpen megerősödött. Konkrétan arra gondolok, hogy Dante művét – még akkor is, ha „csupán” a Színjáték slágernek tekintett első részét, a pokolbéli utazást nézzük – egyszerűen lehetetlen lett volna olyan rövidfilmekben adaptálni, amelyek a filmtörténet őskorában születtek. Igaz, hogy az első, hosszukat tekintve „nagyfilm”-nek tekinthető alkotások már a XIX. század utolsó éveiben elkészültek, de hát ezek többnyire az élet fontosnak tekintett eseményeit életszerűen (ha tetszik, kordokumentarista hűséggel) regisztráló „vágatlan változatok” voltak. Például felvettek egy ökölvívó mérkőzést. Ilyen alapon az 1897-es Corbett-Fitzsimmons összecsapás tekinthető a világ első nagyfilmjének, a maga több mint 100 percével (nem lehet pontos időtartamot megadni, mert a film nem maradt fent a maga teljes terjedelmében).

‍
Ahhoz, hogy megszülessen a világ első nagyjátékfilmje, kis időre még szükség volt, no meg a filmnyelv, a történetmesélés, a montázstechnika, a kameratechnika, a filmtrükk további fejlődésére. Végül 1906-ban meglett, és talán meglepő, hogy nem amerikai, nem is európai, hanem ausztráliai, a műfaja ausztralo-western (bushranger), a címe pedig A Kelly banda története. Az eredeti több mint 60 perces volt, de ma összesen 17 percnyi nem összefüggő anyag áll a kutatók rendelkezésére, és természetesen nézhetetlen.

‍
Az első európai nagyjátékfilm a Michel Carré rendezte 1907-es A tékozló fiú volt, amely a maga 90 perces filmidejével ma is elmenne bármelyik moziban. Az is igaz, hogy a film nem igazán az, amit mi filmnek gondolnánk, hiszen egy színházi előadás felvétele, egy az egyben. És ezzel máris megérkeztünk az első olasz nagyjátékfilmhez, amely 1911-en készült el, és mi lett volna más, mint Dante poklának mozgóképes adaptációja. A 68 perces (és hála Istennek teljes egészében fennmaradt) alkotás a forrásmű laza adaptációjának tekinthető. Fontos adalék, hogy az alkotók tulajdonképpen Gustav Doré széles körben ismert Pokol-illusztrációi alapján tervezték meg a film látványvilágát. Az opuszt három rendező jegyzi, Salvatore Papa, Arturo Pirovano és Giuseppe de Liguoro, de általában csak az utóbbit emlegeti a szakma, hiszen de Liguoro az olasz filmművészet egyik jelentős pionírjának tekinthető.

‍
Ami a történetet illeti, mai szemmel nézve a dantei alapsztori helyenként unalmas szinopszisának tekinthető. Rövid előjáték után Dante Vergilius vezetésével végigbukdácsol a pokol kilenc körén, helyenként szinte érthetetlen találkozásokon esik át (kit érdekel, hogy Dante összefut a pokolban firenzei haragosaival), aztán elhagyja az alvilágot. Ám a film ereje nem is a történetben rejlik.

‍
Talán meglepő, hogy az alkotást sokan horrorfilmként értelmezik. És valóban: rémületes képek követik egymást, még ha filmnyelvi szempontból esetlegesen és ha tetszik, az alkotók akaratától függetlenül. A díszlet, a felvonultatott mellékszereplők, statiszták, az egész film hangulata hátborzongató, annak ellenére, hogy egyes jelenetek (ma flashbacknek nevezi őket a szakma), no meg a kényszerűség szülte rengeteg, hosszú és nehezen olvasható inzert szétszabdalja a sokkoló hatás potenciálisan letaglózó egészét. Például a film végén megjelenik Lucifer óriási feje (sajnos ilyen nagyközeli felvételekből elég kevés van a filmben), amint két bűnöst eszik (a tényszerűség kedvéért, Brutusról és Cassiusról van szó), a szerencsétlenek alfele kilóg a főördög szájából. Vagy (ez ma politikailag nagyon nem minősül korrektnek egyes európai körökben, hogy az iszlámot ne is említsük) van egy jelenet, ahol Mohamed próféta feltépett mellkassal, kiömlött belekkel jelenik meg, mint pokollakó. Máshol pedig egy fej nélküli bűnös közeleg, fejét kezében tartva.

‍
A film két következetesen alkalmazott képi elemnek köszönheti idegenszerű, ijesztő (vagyis horrorisztikus) hangulatát. Az egyik a meztelenség. De nem ám valamilyen esztétikus nudizmusról van itt szó: a pokolra taszított férfiak és nők meztelensége kínzó, szenvedést árasztó, visszataszító. Tényleges meztelenség kevés van a filmben, a testszínű ágyékkötők, kebelfedők látványa még inkább elidegenítő hatást kelt.

‍
A másik horrorkeltő elem technikai jellegű: a filmtrükkről van szó. Az alkotók nehezen tudnák Georges Méliès iránti csodálatukat tagadni. Egymást követik a többszörös exponálás és a kényszerített látásmód útján keltett illúziók, varázslatos és iszonytató, szellemszerű, szorongató képsorok. Ha a néző el tud tekinteni a nehézkes történetvezetéstől, képközi feliratoktól, szinte egydimenziós karakterektől, akkor hátradőlhet, mert Dante poklának első vizuális feldolgozása lerántja magával, mint az örvény. Ajánlom megtekintésre azt a változatot, amelynek hangsávján az elektronikus zene német nagyágyújának, a Tangerine Dream zenekarnak szintén Dante művére írt albuma szól.

‍

Pokol (L’Inferno), olasz fekete–fehér némafilm, 71 perc, 1911. Rendező: Francesco Bertolini, Adolfo Padovan, Giuseppe de Liguoro. Zene: Raffaele Caravaglios. Operatőr: Emilio Roncarolo. Szereplők: Salvatore Papa, Arturo Pirovano, Augusto Milla, Pier Delle Vigne, Emilise Beretta.