„Fény vagyok, csík vagyok” – Horváth Florencia, Kemény István és az északi fény Csíkban

Nemzedékek közti párbeszédkísérletet céloz meg a 9. Csíkszeredai Könyvvásár soron következő programpontja. 2024. május 11-én, szombaton este 19 órától a Fodor Sándor teremben Kemény István és Horváth Florencia beszélget versírásról és generációs áthagyományozódásról. A moderátor Juhász Anna, aki kihangsúlyozza már a legelején, hogy az az alapfeltevése, hogy valahogyan minden generáció művészete kapcsolódik az előző generációéhoz.

Hogyan érkeztetek? – kérdezi Juhász az elején, és itt egyszerre gondol az költői pályára lépésre és a konkrét csíkszeredai megérkezésre. A két költő igyekszik mindkettőre válaszolni. Horváth Florencia elmondja, hogy ő meglehetősen korán bekerült az irodalmi körforgásba, ami benne egy idő után egy külső és önmagával szembeni belső elvárássá alakult: úgy kezdett jelen lenni az irodalmi életben, hogy teljesít dolgokat, de évek óta nem örül semminek, ami irodalom. Most azonban várta, hogy itt legyen, nagyon örült ennek a felkérésnek, hiszen Kemény Istvánnal nem szerepeltek még együtt. Kemény István számára is öröm volt ez a meghívás, ezt azzal az élménnyel húzza alá, hogy most, Csíkszeredában látott életében először északi fényt.

A meghívottakat otthonról, gyerekkorról, irodalomolvasáshoz köthető első emlékeikről kérdezi a moderátor, hogy felfejtse, melyiküknél hová vezethető vissza az írás, és mit jelent számukra az a közeg, amiben a helyüket keresik. Horváth Florencia felidézi irodalomszerető családi hátterét, és az egyik első emlékét, ahogy háromévesen olvasni tanul. Az első élő költőkkel való találkozása a Sárvári Diákíró pályázathoz köthető, ahol megismerkedett Kemény István mellett Papp Márióval, Mezey Katalinnal és Vörös Istvánnal. Irodalmi szocializációját az határozta meg, hogy mindig volt valaki, aki segített elindulni. Kemény István első irodalommal való találkozásaként az Egri csillagokat nevezi meg, feleleveníti, hogy hatévesen olvasta először, és nagyon sokszor otthonra talált benne. Voltak olyan évek, amikor a regény bármelyik random mondatát hallva meg tudta volna mondani, hogy onnan emelték ki, hiszen annyiszor olvasta. Hangsúlyozza, hogy amint a teremben ülők közül sokaknak, Sárvárról neki is vannak diákkori emlékei: beküldött valami erőtlen próbálkozást Balassi-strófákban, és hazament egy szerinte meg nem érdemelt bronz minősítéssel.

‍

‍

Arra kíváncsi Juhász Anna, hogy meghívottaink mennyiben határoznák meg az írást választás kérdéseként, és mennyiben egyfajta belső parancsként. Horváth Florencia sokáig nem készült kötetre, csak írt verseket, amik megjelentek, és amiket ügyes próbálkozásnak tartott, de nem látott koncepciót bennük. Végül egy írótáboros automatikusírás-gyakorlaton megírta a hamarosan megjelenő kötetének első versét, és kirajzolódott az irány, amivel aztán tudatosan foglalkozni kezdett. Az írás parancsszerűségére reflektálva megosztotta, hogy néha aggódik, hogy a privát Florenciát felégeti az író Florencia; minden hiányból és sérülésből szöveget írt, ezért felmerült benne, hogy egy idő után azért történnek dolgok, hogy szöveg szülessen belőlük. Kemény István nagyon izgalmasnak tartja, hogy egy ilyen feladat beindított egy teljes kötetet, ő ugyanis nem híve a feladatadásnak, azonban emlékszik Florenciának arra a szövegére, a ráolvasásszerű sorokat idézni is tudja. Ő is kapcsolódik az alkotói és privát szétválasztásának nehézségéhez, kifejti, hogy civilként és költőként szorongani – ez a kettő nem is különbözik annyira.

A beszélgetés végéhez közeledve Juhász Anna kényelmetlen helyzetbe hozza a két költőt, egymásról kérdezi őket. Mit emelnének ki pályatársuk költészetéből, mi van a másik hangjában, ami fontos nekik, egyszersmind: mit jelent Horváth Florenciának Kemény István, és mit Kemény Istvánnak Horváth Florencia? Horváth Florencia elmeséli, hogy kortársaival ellentétben ő sokáig nem volt egy elborult Kemény-fan. Végül az Állástalan táncos címmel megjelent köteténél látta meg az embert a szerző mögött, és találta meg azokat a verseket, amelyek neki fontosak. Kemény István visszagondol arra, amikor Horváth Florencia először kereste meg néhány versével: azok a szövegek első ránézésre marhajónak tűntek, olvasott is már közülük egy-kettőt különböző lapokban, alaposabban elolvasva azonban önismétlőek és helyenként önellentmondásosak voltak. Több napon át dolgozott öt versével, és megírta, hogy miket kellene igazítani rajtuk, majd meglepve látta két évre rá a fejlődést. Szerinte ritka, hogy egy visszajelzés ennyire betaláljon, és a szerző ennyire pontosan megértse, min lenne érdemes dolgoznia. Tapasztalatai szerint általában sajnos az szokott kirajzolódni, hogy egy-egy szöveguniverzum egyre reménytelenebb. Társa költészetéből a már említett kötetindító sort emelné ki, aminek állítása szerint még egy normál nagyon jó verssorhoz képest is van egy plusz mágiája: „higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok”.

Zárásként a két szerző felolvas, elhangzik Horváth Florencia idézett verse, amire Kemény István szintén egy öndefiníciós verskísérlettel válaszol. Úgy tűnik, a két költőnemzedék képviselői tudnak kapcsolódni egymáshoz, és közös tapasztalatuk higanynak, fénynek, csíknak, mésznek, földnek, vagy a jajj második j-jének lenni.

‍