.svg)
0.1
Midőn városállamunk népe úgy gondolta, hogy a kövér ünnepekre meg is érkezik az illatos tavasz, Agapion napján, amikor is Caesar átlépte volt a Rubicon folyót, olyan vastag havazás szakadt reánk, hogy aki kitátotta a száját az ég felé, az perceken belül megfulladott a torkára akadó hópelyhektől.
Engem mindez odafent ért, az Égigérő Tömháznegyedben található bunkerboltunkban. Pár órán belül a hó megülte a település minden dombját, összes nyaktörő meredélyét, és eltüntette az utakat, az ösvényeket, és az ég felé nyújtózkodó tömbházak második emeletéig állt a hó, és a küsebb házakat teljesen ellepte, és a népek alagutakat kellett ássanak, ha ki akartak jőni. Persze hogy ki akartak. A nép mindig mozgásban kíván lenni, mert azzal áltatja magát, hogy halaszthatatlan dolgai vannak, így értelmezik ugyanis a létezést, hogy az valamiféle működés, lázas vagy álmatag tevékenység, bármi, ami értelmet adhat az értelmetlenségben.
Én magam ki nem mozdultam volna. Eszem ágában sem volt, vártam a kegyes fagyhalált. De a bunkerbolt mögötti hörgő torkú alagútrendszerből szüntelen jöve a meleg levegő, a főnök minden bizonnyal rákapcsolta valami magasabb fokozatra azt az átkozott generátort, ami sajnálatos módon kiolvasztotta a bolt előtt kegyesen tornyosuló hóhegyet, és láthatóvá tette a bejáratát.
Pediglen odakint a fagy oly mértékű volt, hogy a hó tetején sűrű pettyekben állt a sok madártetem és futtában megfagyott csóréfarkú patkány. S hát ahogy a bolt bejárata láthatóvá lett, előbb egyesével, aztán tömött sorokban tülekedett a nép, és ki bakancsára, ki kecses csizmájára vastag zoknit húzva, hogy nyakát ne szegje, reám tört, és megvásárolt mindent, amit eleddig eladni nem tudtunk.
Elfogytak a trópusi lekvárok, a dohos kekszek és az összeragadt karamellák garmadái, és a rég megkövesedett instant levesek. Felvásároltak továbbá minden értelmezhető szeszt, de olyasmit is, mint a Kánaán Könnye nevű, amelyről soha nem tudtuk a főnökkel teljes bizonysággal megállapítani, hogy ital-e vagy kölni, talán inkább mindkettő. Csak a sok horgászati felszerelés nem kellett senkinek, pedig egy idő után félőrülten kerengve és fennhangon mantrázva hirdettem, hogy városállamunk folyójára léket vágván, pompás halakat foghatnának mindannyian. Halászni valahogy egynek sem volt kedve.
Elrejtettem ötszáz doboz cigarettát és tizennyolc liter tiszta szeszt a hörgő torkú alagútba, nem önzésből, csupán tartva attól, hogy a halál, melyet hívok, ezúttal sem fog értem jönni.
0.2
Másnap dél felé a dermesztő hidegre könnyes sóhajtással hirtelen meleg ereszkedett, és hamarosan locsogott minden, mint a szerelmes asszony öle, mintha tényleg tavasz lenne, sőt, a világ legelső tavasza. Délutánra már sűrű rügyekben pompáztak a bokrok, volt, amelyik ki is levelezett, és az aranyesőn kipattant egy-két virág. Aznap délutánig eladtam minden pecabotot, horgot és csalit, halkábító eledelt, merítőszákot és összecsukható horgászszéket. Estére megvették az utolsó kilogramm szárazborsót, és elhordták a sziklává keményedett cukroszsákokat is, amelyek még a múlt századból maradtak reánk Baba Milica padlásáról.
Elrejtettem az alagút szádába több doboz különféle elemet, illetve negyven darab dinamós lámpát. Hogy miért pont negyvenet, hát erre a kérdésre nincsen válaszom.
Az utolsó kliens, mielőtt az ajtót bezártam volna, az Özvegy volt, aki oly merészen és kihívóan vetette reám magát, hogy eltöltött az a botor remény, miszerint csakis ez lehetett életem utolsó szeretkezése, melyet az Özvegy ezúttal is egészségügyi közösülésnek nevezett, és óva intett a romantikától.
0.3
Éjszakára aztán az ordas fagy visszatért, és hajnalra mint homályos üvegharang csillogott a városállam minden szeglete.
A mi városállamunk stratégiai pontjain bundás rikkancsok óbégattak, egymást ötpercenkét váltva, hogy a torkuk végleg be ne fagyjon, miszerint üljön otthon mindenki, ha jót akar magának. Ennek ellenére sokan útra keltek, mert a népek továbbra is azt gondolták, halaszthatatalan dolgaik vannak. Nagy részük odaveszett abba a hóviharba, amely még azóta sem csillapodott.
Ha majd egyszer tavasz lesz, összeseperjük őket.
Én magam örvendtem mindennek. Gondoltam, végre eljött az az ítéletidő, amit mindig is vártam. Ítéletidő, amelyben anélkül emészthetném el magam, hogy ezen túl sok lehetőségem lenne tűnődni. Kezet sem kellene emeljek önmagamra. Ugyanis sohasem kedveltem a piszkos munkát. Ámde megtanulhattam volna azt az egyetlen és örök érvényű igazságot, miszerint a halál nem akkor jön, amikor az ember hívja, de akkor sem, amikor űzi, hanem amikor az neki tetszik.
Élek, és ez nagy fájdalommal tölt el. Mivégre? – kérdezem, pedig tudom, válasz erre a kérdésre nincs, soha nem is volt, sem az én fejemben, sem máshol.
0.4
Mivel a telefon még működött, felhívtam a Főnököt, hogy megkérdezzem tőle, nem kellene-e forró puncsot gyártsak és áruljak a boltban, ha már úgyis kong az ürességtől.
Ilyen időben talán szüksége volna a népnek a meleg, alkoholos reménységre – mondtam.
Pofikám – válaszolta a főnök, és én éreztem, hogy iszonyatosan le fog hordani engem azért, hogy legyen ideje gondolkodni közben rajtam, rajtunk, a lét elviselhetetlen értelmetlenségén és ennek tündökletes gyönyörűségén.
Én azt hiszem – kezdte a hegyi beszédét a főnök –, hogy csak neked kellene most reménység. De talán inkább valami jóféle szer lenne az igazi, ami kegyesen kiüt, és lemondasz végre arról, hogy folyton önmagadat keresd. Dobjál ki sürgősen minden csorba és görbe tükröt, azokat, gondolom, nem hordták el a boltból. És te most naphosszat azok között kódorogsz a pislákoló lámpafényben, mint éhkoppon maradt csótány, és folyton-folyvást magadba ütközöl.
Ne foglalkozz többé magaddal. Indulj el, és menj, amerre a szemed lát. Tévedjél el, és fagyjál meg, mint a szegény Arkagyij ott, a messzi Szibériában. És azokat a fárasztó gondolatokat hitről és szerelemről, értelemről és értelmetlenségről, melyeket folyton emésztgeszt és úgy csócsálsz, mint borzas gödény a délelőtt kifogott halat a délutáni fiókáknak, öklendezd fel vagy nyeld le mindörökre!
Hagyd a népet a fészkes fenébe. Főzzenek puncsot a maguk kedve szerént, ha kiásták végre a várost a hóból, és felsóztak minden jeget. Ha pedig nem akarják ezt, mert túlontúl kényelmesek, hát fagyjanak oda ők maguk is ezekhez a szürke kupacokhoz, szegjék nyakukat, miközben bajos dolgaik után járnak! Mert hittel hiszem, hogy akiket a szerelem visz ily időben a kujtorgásra, azok ügyelnek majd magukra, hogy épen odaérjenek, ahol a forróság s a hevület, a megértés várja őköt. Puncs! Ez a bolondéria is attól a vén kurvától, a te kofa barátnédtól, Csetniknétől ered, aki máskülönben úgy felfűtötte a vasbódéját a piacon, hogy körötte áll minden kutya és minden rabló és hajléktalan szemfényvesztő, és a hazugok és az igazak, a megtévedtek és a bizonyosságokra ébredők. Ha a rendészek és lélekkurkász doktorok nem lennének odakozmálva a maguk koszlott jéghalmába, hát csak ki kellene vessék a lasszót, és mindjárt egy köteggel foghatnának belőlük.
Különben tudod, mit, Pofikám? Ha már kicseszted az összes tükröt a boltból, és végre szilánkra törtél s jégporrá zúztál minden reménységet, hát pattanj szánkóra és szerezd be mindazt, ami a puncshoz szükséges. Odalent, az Agák terén az Öreg pincében hordószámra áll a kofák bóléja, amelyben meggy és keserű vadcseresznye, sűrű fésűkkel szedett áfonya van, és egy-két hosszú női hajszál meg vackorkörte, édes birs és jonatánalma. Csákányold és sózd le magad oda, cipeld fel, amit akarsz, és láss neki. Legyen a puncsunk neve végső koktél vagy valami ilyesmi. Benned több a költői ábránd, megtalálod majd a nevét.
És igazad van, én lelkem. Hiszen mi mást adhatnánk hozzá az időnkhöz és magunkból e népnek, mint egy kis ízes, melegített szeszt? Tudod jól, mint ahogy én is: megette a fene ezt az egész létezést, elejitől fogva.
