.svg)
~
ahogy hajnalban a páfrányszínű kárpitra lép,
meleg van, de úgy érzi, bizalmat kelt benne,
hogy nem rúgja le a saruját, mert már otthon
van, ő pedig elnéző, a régiek egykor talán ezt
nevezték hűségnek, hogy milliárd saru tapadhat
még a padlóra majd, de ő azt szeretné, ha ez az
egy visszatérne, ha lecsöppentené a tejeskávéját,
már azt is képes lenne elnézni, talán kiad valamit
a folt, ha megszárad, a zöld és a barna együtt.
~
azt mondta az atya, hogy ezt szó szerint kell érteni.
így, ha valakinek például tényleg csak egy pohár vizet
is adunk, aki szükséget szenved, akkor valóban magát
jézus krisztust vendégeljük meg, ahogy az a szerencsétlen
asszony is tette a kútnál. de ez a kút sem olyan, mint az élő
forrás, és én sem vagyok már olyan, mint egy őszinte kisfiú.
nem számít, attól még megállhatunk egy percre és egy kis vizet
adhatok neked. elpróbálhatunk egy jelenetet. nem igazán tudom
már, hogy hol kezdődik az irgalom, de most elég lesz a puszta
élmény is talán, végül úgyis minden kiderül… helyrekerülök én is.
~
csak egy villanás. tényleg nem hiszed el, hogy van vége.
olyan, mint a rejtőzködő lényeg, mint a tejesdoboz belseje,
még csak nem is az a baj, hogy soha nem láttad az elejét.
a természet elvégzi a dolgát, de az otthont teremteni kell,
hatalom nélkül hontalan vagy, szomorú, de igaznak tűnik.
az a villanás, ami az útra emlékeztet, motorok, kamionok,
autók, csak egy pillanatra tűnik fel, ami pedig marad, ez
az átkozottul merev vonalvezetés, az elhalt növények
közötti tengődés, inkább időhúzás, nem fénytörés.
~
tudom, hogy jó dolog éhesen ébredni, és azt is, hogy
legalább ennyire jó nyakig betakarózva aludni. régen
volt már. néhol feltűnik. csak egy emlék, vagy valami
konkrétum, régi fénykép teafoltos albumban, fűszálak
homokban, ha színvak lennél, nyilaknak látnád egy
otthonnak hitt nyaraló felé, lehetetlen ígéret, mint
betarthatatlan szerzetesi fogadalom, esőtánc utáni
pakolás, rendrakás… könyvjelző a sorok között,
egy jel, hogy tudjam, már képtelen
vagyok leborulni.
~
két különböző dolog kell, hogy legyen.
a köd és az ősz nem lehet ugyanaz, valahol
egy ponton el kell válniuk egymástól, ugye?
igen, azt hiszem, így tanultuk. ha megérteném
a kapcsolatuk lényegét, fel tudnám oldani
azoknak a régi vasárnapoknak a rejtélyét
is, hogy a koszos szélvédőn keresztül
miért próbáltam mindig kifürkészni, hogy
vajon hová rejtőznek el olyan gyakran a fák
minden évben, és miért kezdi el úgy csípni
a levegő az orrom arrafelé, ahol a távolabbi
rokonaink élnek, és így eljutottam volna oda
is, hogy melyikünk lehetne ősz és melyikünk
köd. de arra akkor még gondolni sem mertem,
gondolom, hogy milyen lehet a köd, ha nincs
ősz, vagy milyen lehet az ősz köd nélkül.
pedig utólag sokkal jobb lett volna, ha
mindig csak ezen gondolkodom.
~
azért nem hittél benne, hogy végül megszakad…
mccarthy regényét kaptad karácsonyra azon
a télen, „az utat”, azt kívántad, ne érjen véget,
egy új „háború és béke”, örökké olvasnád,
és ha közben az utat le is kell zárnia egy
kihalt buszállomásnak, akkor legalább
a megérkezés, az legyen majd egy
pezsgőtabletta, amit véletlenül
a néhai patakba dobnak, mert
az utak között, ha meg is
szakad minden, még egy
zsákutca is lehet otthonos.
