Groteszket felülíró, nyomasztó valóságaink

Napokig élt bennem verejtékes rémálomként a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház A per című előadása, amelyet Kafka regénye alapján állított színre Bélai Marcel rendező, Takács Réka dramaturggal közösen írt szövegadaptációjára támaszkodva. Nem mindegy, hogy a néző mennyire sűrű és terhelt közéleti kontextusból kikandikálva tekinti meg ezt a fajsúlyos és aktuális témát feldolgozó előadást a törvényes rend képlékenységéről, benne az ember mérhetetlen kiszolgáltatottságáról. Az is bizonyosság számomra, hogy a túl hosszúra húzódott romániai államelnök-választás által feltupírozott kedélyünk poszttraumás időszakában lelki „elevenben” vájkált ez a produkció.

A jó színház közelről méri a társadalom pulzusát, azonban távol az ókori színjátszás habitusaitól: itt most elmaradt a katartikus feloldozás. Valószínűsíthető, hogy az előadás befogadástörténetében is merőben más időszak ez, mint az a hasonlóan zavaros periódus, amelyben 2024 novemberében bemutatták. Most már helyreállni látszik valamiféle rend, azonban a társadalom intézményekbe és törvénybe vetett hite egyelőre nem állhat helyre. Túl sok minden kiderült az elmúlt hónapokban, és úgy általában is túl sokan ácsorogtunk túl sok ideig a „törvény kapujában” és nem nyertünk bebocsátást. Ilyen értelemben Josef K. valósága teljes mértékben a miénk is.

Nagyon tudatosan éppen erre játszik rá a produkció, erre hegyezték ki a szövegadaptációt is, amely nagyon elmésen nem egyenest Josef K. teljesen szürreális tapasztalásával indít, ahogy a regény, hanem keretezi a történetet Kafka egyik kulcstörténetével, A törvény kapujában című novellával. Okos kezdés, amelyben egy nagytestvérszerű, hangszóróból hallható hang – valamint a teret egyenletesen végigpásztázó, mozgó reflektor fénye – vezet végig minket annak a férfinak a történetén, aki úgy vélte, a Törvénynek „mindig és mindenki számára elérhetőnek kell lennie”. Aztán kiderül, hogy ezt rosszul gondolta, hiszen sem a Kafka idejebéli, sem a mi időnkbéli törvénynek nem ez a természete, hanem az, hogy biztosítsa egy fölöttünk álló valami további felsőbbrendűségét. Általában ez a felismerés és a hozzá társítható, szorongáskeltő érzések jelentik az összeesküvés-elméletek melegágyát. Ilyen tekintetben is fontos ez az előadás: bemutatja, hogy ebben semmi különösebb misztikum nincs, hanem az emberi természet a kulcsa itt mindennek: a szűnni nem akaró vágy és törekvés, hogy valaki, nála gyengébb fölött uralkodjon, hatalma alá hajtsa. Ezt tapasztalja meg Josef K. (és vele együtt a néző is) az érthetetlen, horrorisztikus meseszerű történetben.

Nyilván ez nem ennyire egyszerű. Mert ha ez ennyire sima volna, nem lenne lázálomhatású Josef K. sztorija, amely akár a mi történetünk is lehetne. A több szerepben felbukkanó színészek azt mutatják meg, hogy a groteszk szerepjáték ennek a világnak egy természetes állapota, alapvető sajátossága. Itt nincsenek pontosan körülhatárolható figurák, hanem a történet alakítja és hozza létre a szerepeket, ez a dinamika pedig tökéletesen illusztrálja az egyén kiszolgáltatottságát e képlékeny univerzumban. A színpadra épített színpad szűk, két liftajtó által körülzárt terében a történet szigorúan szükséges kellékei, díszletelemei és szereplői jelennek meg, majd tűnnek el, a tér maga pedig azzá a helyszínné alakul, amit a sztori éppen megkíván, a szereplők mindig illusztrálnak valamit, ami nem szerepszerű, inkább eszmeszerű. Ezért sem tudnék itt színészi alakításokat egyenként említeni, hiszen arra egyszerűsödne le a megfigyelésem, hogy ki-ki mennyire jól illusztrálta azt az absztrakt jelleget, amit a történet rá osztott. Mindazonáltal a székelyudvarhelyi társulat olyan tökéletes és szédületesen szürreális, fanyar humorú csapatjátékot mutat be Bélai Marcel vezényletével, amelytől színessé, élővé és elevenné válik ez a rémálomszerű történet. Megjegyezném még itt azt is nyomatékosításképpen, hogy ez a fajta alkotói alázat igen ritka, és ugyanilyen ritka a belőle fakadó élmény is: hogy a néző eszmei és esztétikai kérdéseken gondolkodhat el, ami a saját hétköznapjainak egy mélyebb és árnyaltabb megfejtési, értelmezési lehetőségét nyújtja.

Nos, épp egy ilyen vonatkozáson nyílik alkalmam elidőzni emitt: egy esztétikai kérdésen, feladványon, amellyel a produkció szembesít, és amely legalább annyira fontos, mint a törvényalattiság és törvényfölöttiség kínzó jelenvalósága. Mit jelent, mit képvisel és milyen minőséget, értelmet kap az életünket, jelenünket szimbolizáló színpadon a groteszk?

Be kell vallanom, hogy a produkciót követő élményfeldolgozásban számomra ez volt az elsőrendű megoldandó feladvány, ami felbukkant, kikristályosodott. Hazatérve, otthonom nyugalmában kétségbeesetten keresni kezdtem egy olyan elméleti fogódzót, amely megvilágosítja azt: miért éreztem úgy, hogy mérhetetlenül magunkra maradtunk (és sokkal tágabb keretben, mint ez az előadás) ezzel az átminősült esztétikai kategóriával, amelynek – amint az kiderült a „megvilágosodásom” folytán – nincs már ellenpólusa. Angi István kolozsvári zeneesztétának egy 1974-es Korunkban megjelent, Az esztétikum groteszk-transzcendens tengelyrendszere című esszészerű tanulmánya oldotta meg számomra ezt a rejtélyt, hiszen rávilágított az általam csupán szenzoriálisan érzékelt realitásra: valóban egyedül maradtunk az immár megváltozott szerepet betöltő groteszkkel. „Elpárolgott” az ellenpólusa – a transzcendens, ami egy olyan fogódzó volt, amelyhez a groteszk eddig minden kataklizma és káosz közepette viszonyult. Hiányában pedig már nem tudja azt jelképezni, ami a küldetése: a „hibát”, a „csúfat”, „torzat” és „parttalant” a „fenségessel”, „rendszerezettel” és emiatt „szépként” érzékelttel szemben, amit a transzcendens képviselt mindeddig. És ez merőben más, új helyzet, mint amely az avantgárdtól mostanáig (nem tudni, pontosan meddig) jelenvalóságunk volt. A realista tendenciák történetében a valóság bírálatát, leleplezését, a romantikus általánosításban pedig egy eszmény ellenpontozását jelentette a groteszk – magyarázta Angi István ötven éve.

De mi történik akkor, amikor mindezekre már nincs lehetősége, mert a valóság és a groteszk közé egyenlőségjelet vonhatunk? Egy rettenetes, hidegrázós dolog történik: a groteszk átveszi a realizmus helyét és ekként kezd működni. „A transzcendens fogalma, amellyel a tengelyrendszer ellentétes pólusát jelöljük, kimondottan eszmei töltésű, eredete bölcseleti, szintén a legrégibb időkből” – írja még Angi István az 1974-es Korunkban, és akkor az ember azon mélázik elképedve: mikor vált mindez semmivé?

Bizonyára egy hosszú, szinte észrevétlen folyamat eredménye, amely a „spektákulum társadalma” (Guy Debord) közösségi médiás továbbtupírozásának, a humánum felhígulásának, a társadalmi keretek, törvények és szabályok határai eltolódásának és az egy-két-négy szereplős univerzumokra való atomizálódásnak, illetve az ezek folytán keletkezett kongó ürességnek is következménye. És akkor itt látjuk egy előadásban magát a végeredményt egy nem is túlságosan újszerű, de jelenünkkel annál inkább rímelő történetben, amelyet Franz Kafka fikcióként írt meg. Nem túl fényes kilátás a jövőre, de legalább tudunk róla: egy látványosság megmutatta, pontosan mit is jelent a látványosság jelenvalóságában élni.

Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Franz Kafka: A per. Színpadi adaptáció: Bélai Marcel és Takács Réka. Bemutató időpontja: 2024. november 26. Rendező: Bélai Marcel m. v. Szereplők: Jakab Tamás, Wagner Áron, Esti Norbert, Tóth Árpád, László Kata, Pál Attila, Veres Orsolya, Albert Orsolya, Nagy Xénia-Abigél és Barabás Árpád. Látványtervező: Hatházi Rebeka, zeneszerző: Bocsárdi Magor, ügyelő: Dániel Helga, fénytechnika: Balázsi Bence, hangtechnika: Molnár Tibor.

‍