Gubancok (Versek)

Gubancok

‍

Amikor a kapuban állsz, még szabad visszavonulót fújnom,

csak nem elegáns. A bejáratnál várakozva

halványabb a nem, (talán a szél miatt) alig érthető.

Csaholok ugyan a csengetésre, de hátratöröm

a kezem, amivel megnyomnám a zöld gombot.

Lyukra futni nem szégyen – gondolod.

Az esőkopogástól nem hallatszik le,

ahogy kaparom az ajtót, lyukat vájok a fába.

Megértést színlelsz, én meg gerincet, de ha elég

ideig maradunk szerepben, talán megtapad.

Minden piros autó a tiéd, ami az este kiáll a parkolóból,

minden motorberregés után várom a Für Elise-t.

Egy ideje a postásnak se nyitok ajtót; szagosodó

foodpandás zacskók barikádozzák el a küszöböt.

Kihűlt, késve érkezett vagy téves rendeléseket

nem vesz át az ember. Panaszt tesz, és gyötrően

korgó gyomorral várja a feloldozást. A mikróra gondol

és hezitál. Forgatja a zárban a kulcsot, de kihátrál.

Hosszan szellőztet, és az erkélyablakhoz közel alszik el.

Lenyisszantott szőke hajtincseket dobál le a negyedikről.

‍

‍

A halálra táncoltatott

‍

Már csak a párnahuzatodhoz beszélek,

magába szívta a szagod: az Alleeban rád

tukmált férfiparfüm, ondó és nyál.

Háromszor volt mosásban, de még tartja.

Ha most összeomlanék, ki kapna el?

Pörgök és perdülök saját tengelyem körül

a szoba közepén, elcikáz mellettem minden,

amiért azt gondoltam, felelősséggel tartozom.

Sugárban tör fel gyomromból a gondosan

letömködött riadalom. Túl sok mindent

felejtettek bennem, orvosi műszerek

és törlőkendők, betokosodott csikkek,

legodarabkák, használt óvszer és lyukacsos

nejlonzacskók ékelődtek a belső szerveim közé.

A tengerfenék a sellőknek kincset rejt,

az embernek bóvlit, én meg mostanra nem

kapok levegőt, ha víz alá nyomják a fejem.

Levedlettem az óvó pikkelyeket, hogy azok

belém fúródjanak. Bármennyire feszít,

ha ordítanál, hát ordíts, de nem hagyhatod

abba a pördülést – tüdővisszhangok.

Nagy rozsdabarna masszává mosódik

a horizont, vágyhatok rá ugyan, de nem

a padlószőnyeg közepén ér majd a megváltás.

Istent hagyd ki ebből – mordulok magamra.

Ő már nem férne hozzád a véráztatta törlőktől,

undorodva fordulna el tőled, kérlek, ne

alázd meg magad! A szemed az apádé,

ezt nem mosod le magadról, nem tudod

eléggé megcsonkítani magad a háborítatlansághoz.

Felborogatott kukákban látom meg

a szenvedélyt, egy ideje halkabb a fúrás

a falban, és egyre több galambot szabdalnak

fel az erkélykorlátra kihelyezett tüskék.

Bánóczi Beáta 1994-ben született Miskolcon. Az ELTE pszichológia szakán végzett, gyermekpszichológusként dolgozik Budapesten. Versei többek között a Hévíz, az Eső, a Tiszatáj, az Irodalmi Jelen és a Helikon folyóiratokban jelentek meg. Évek óta foglalkozik slam poetryvel, az Országos Bajnokságok többszörös döntőse, illetve a Slam Poetry Budapest klub egyik szervezője.

‍