Gúnyos szavak

Az emlékei helyén csak néhány foszlány van, honnan máshonnan, persze, hogy a gimiből. Mozdulatlanul ül már órák óta, szeretne kitalálni egy másik életet magának, egy olyat, amiben egyetemre jár, unottan magolja a római jogot, literszám issza a kávét, éjjelente egy bárban dolgozik, hogy el tudja tartani magát a fővárosban, a kialvatlanságtól hallucinál, de legalább otthon van. Legalább érti a nyelvet, amit körülötte beszélnek. Az álom-élet helyett csak a gimi kellemetlen, izzadságszagú terei jutnak eszébe.

Már megint nem érti, nyilván, hiszen szegény Pamacska soha nem tudta elmagyarázni neki a matekot. Valamiért néhány osztálytársa megérti, de ők egyébként is csak a „gyógymatek” csoport, így viccelődik velük Pamacska, aki egyébként is jobban szereti a fizikát tanítani a mateknál. Azért nevezte el magában így az alacsony, kissé habókos férfit, mert göndör fürtjei vannak, olyan ezzel a hajkoronával, mint valami őrült tudós. A haja messziről olyan, mint egy kibolyhosodott púderespamacs, le lehetne törölni vele a sminket néhány osztálytársnője arcáról. Pamacska borzasztóan hiú, nem is gond az, ha egy férfi szereti a saját arcát, mosolyog magában, a baj inkább azzal van, hogy Pamacska emiatt nem hajlandó hordani az olvasószemüvegét. Kinyújtott karjában egyensúlyozza a feladatgyűjteményt, így tudja csak felolvasni a példát, mindenki igyekszik elnyomni a kikívánkozó nevetést. Ezekben a pillanatokban legalább elfelejti, hogy nem ért semmit abból, amit Pamacska magyaráz.

Pedig nem ártott volna ráfeküdnie a matekra, már akkor, a gimi első évében, amikor csak annyit csinált, hogy Pamacskán somolygott, és szorongva ült, mert olyan volt, mintha a tanár egy teljesen idegen nyelven beszélne, minden egyes szót ismert, amit Pamacska kimondott, tudta, hogy benne vannak a szótárban, de a szavak nem álltak össze mondatokká, nyelvvé, csak lebegtek felé a teremben, aztán megálltak a levegőben körülötte, vádlón és gúnyosan, mintha kinevetnék, amiért nem érti. Tudta valahol a lelke mélyén, hogy a többiek se teljesen értik, de mintha őket nem alázták volna meg így a tangensek meg a megoldóképtelek meg a függvények.

Pedig akkor kellett volna elhessegetni a makacsul zümmögő, értelmetlen szavakat a füle mellől, és belekezdeni a matekozásba, de úgy igazán, nyelvet kellett volna nyújtania a szavakra, csakazértis megkeresni bennük az értelmet, a logikát a sorrendjükben, és akkor talán nem itt lenne most. Szereti hibáztatni magát, hiába látja be, hogy ha visszamehetne a gimi elejére, akkor sem csinálna semmit máshogy, mert nem is tudná máshogy csinálni akkor se. Valahol tudja, hogy kihozta magából a legtöbbet, azért van most itt, mert ennyi volt az a legtöbb, ennyire futotta. Nincs legalább már gimi, nincs Pamacska, nem betűzi hunyorogva, hogy havanegyderékszögűháromszögünkamelyiknekazegyikbefogójaötcentiakkor, nincsenek röpdolgozatok, nincs hajnalban kelés, mert nyár van, fülledt augusztus, és az osztály rég leérettségizett, már el is felejtették Pitagorasz tételét. Ő legalábbis biztosan.

Ahelyett, hogy már megint elkezdene azon szorongani, hogy tompa ceruzájával képtelen olyan kicsi számokat írni, hogy beleférjenek a négyzetrácsos füzet túlságosan szűkös négyzetébe, meg az algebránál a betűi is mindig kilógnak vagy három sorral feljebb, egy büdös Airbnb-szobában ül. A ballagó tarisznyájára gondol, benne az egyforintosra, arra, hogy ha más nem is, az biztosan szerencsét hoz. Aztán arra, hogy járhatott volna rosszabbul is, ha mondjuk kirabolják, de egyelőre még nála van a bankkártyája, sőt kapott ingyen egy kávét is. Amit meg sem ivott, mert ő nem szokott rá gimiben a kávéra, olyan furcsán felnőttes dolognak tartotta, amihez ő még kicsi.

A férfi azt mondta, csak egy ATM-et keres, levesz egy kis pénzt, aztán jön is vissza. Egyszerűen kisétált és őt otthagyta. Nem akart felmenni hozzá, legalábbis nem így tervezte, csak zavarta az a furcsa, megmagyarázhatatlan nyűg, ami ott ült a vállán egész gimiben. Magában is mindig így nevezte, nyűgnek, nyavalyának, betegségnek, valaminek, ami a föld felé nyomja, mert ennyivel is kevesebb. Pedig fizikailag épp hogy több volt, több azzal a kis szövettel, amit ott hordoz a testében, nem látta soha, nem is érintette, elég volt tudnia, hogy ő még szűz, ő valamibe nincsen beavatva.

A szövetdarabról otthon soha nem beszéltek, az anyja nagy szégyellősen, a szavakat keresgélve elmesélte neki annak idején, hogy minden hónapban vérezni fog, de ennyiben is maradt a téma, egyszerűbb volt hallgatni róla, és ő hallgatta is, hogy az osztálytársait mennyire boldoggá teszi ennek a kis nyúlós, furcsa kis szövetnek a hiánya, kivirulnak, az arcukon ott marad az öröm pírja még akkor is, ha szekrényt kell ugrani tesiórán, és már annyira az sem zavarja őket, ha némelyik férfi tesitanár feltűnően bámulja a mellüket, amikor iskolakört futnak. Őt senki nem bámulja meg, mert túl alacsony, túl formátlan, túlságosan semmilyen a teste. Szeretne hosszú hajat, fenékig érőt, hogy legalább arra felfigyeljenek, ha már az esetlen x-lábai meg a lapos mellkasa senkinek nem indítja be a fantáziáját. Vagy lenne inkább olyan okos, mint néhány másik lány, akik hozzá hasonlóan nem kiemelkedően szépek, nem is túlságosan harsányak, de olyan jól értenek már most a kémiához, bioszhoz, hogy országos versenyeket nyernek. De ő csak a falióra lassan vánszorgó mutatóit bámulja minden nap a gimiben, semmi más nem érdekli, csak hogy hazamehessen, és otthon csendesen kesereghessen magában azon, hogy miért is viszi magával mindenhova azt a kis szövetdarabot, miért nem tűnik el onnan az a csendes, alattomos kis valami belőle, ő nem tartott igényt erre a testre, különösen nem szövetdarabostul, áll az anyja tükre előtt, mert az ő szobájában még tükör sincs, és arra gondol, minden egyes nap, hogy át akarja szabni a testét, sötétebb hajat akar, tisztább bőrt, barna szemet a kék helyett, telt, de nem hivalkodó melleket, de leginkább azt akarja, hogy ne a szövetdarabka miatt bámulja meg futólag néha egy férfi, hanem csak és kizárólag azért, mert van benne valami különleges, valami bájos, valami emlékezetes, kellemes, valami tanulhatatlan kisugárzás. De hát nincs, hiába tűzi fel a haját gondosan az anyja, hiába biztatja, az ő arcán soha nem gyullad fel az a heves pír, ami az osztálytársaién.

A kréta mindig idegesítően csikorog, amikor Pamacska rajzolja a derékszögű háromszögeket, az osztályteremben lassan kavarog a por, a kora nyári szellő fújja be az ablakon, kint álmosan siklanak az autók, ő dalszövegeket ír a csuklójára, és csendesen fél, hogy Pamacska felszólítja, szépen, zengő hangon kimondja a nevét, az utolsó betűnél felviszi a hangsúlyt, kérdéssé teszi az ő egyszerű kis nevét, a válasz az átfogó hosszúsága lenne, de ő arra gondol, bárcsak tudná a választ a nevére is, arra, hogy mi van valójában e mögött a szó mögött, a lelke van vajon ott, vagy a teste is, egyáltalán hogyan férhet hozzá a saját lelkéhez, elég-e annyi, ha van valami tétova gondolata arról, hogy ő ki is, vagy ennél valami pontosabbra lenne szüksége? Fogalma sincs sem erről, sem az átfogó hosszúságáról, pisloghat rá Pamacska sűrű, már-már nőies szempillája mögül, ez rajta nem segít, hiszen nem is rajzolta le a háromszöget, az adatokat sem írta le a feladathoz, minek is. Érettségire megtanulta, de azt nem tudja még a koszos Airbnb-szobában sem, hogy mi van a neve mögött. A teste is ott van-e, vagy csak a lelke.

Azon gondolkodott minden nap, hogy bárcsak átszabhatná a testét, tűvel-cérnával, úgy, hogy magára se ismer, és lehet, akkor a lelkét is megtalálná, érzékelné a lelke körvonalait a neve mögött, és végre megnyugodna. Pamacska a másodfokú egyenletet tanítja, hatalmas számokkal és betűkkel írja fel, ezzel is kiemelve a tananyag fontosságát. Ő a lelkét keresgéli eközben, a gyerekkorába kalandozik vissza, arra a napra, amikor lovas poszterekkel ragasztgatta tele a szobája falát, és nagyon boldog volt. Most bezzeg már a lovak sem érdeklik, beleunt abba, hogy hiába vágyakozott a lovaglóedzésekre, az anyja soha nem vitte el, felesleges úri baromságnak nevezte a lovaglást. Kiábrándult a sportokból is, a csapatsportokhoz ügyetlen, a futáshoz gyengécske, a fitneszteremtől irtózik. Megpróbál rájönni, honnan is eredhet ez a nagy fásultság, valóban onnan, hogy az anyja letörte a lelkesedését a lovak iránt? Ám ekkor Pamacska furakodik a látóterébe, egy formátlan krétacsonkot nyújt felé, és a táblához hívja, hogy oldjon meg egy egyenletet, eddig mindenkinek sikerült, mosolyog biztatóan a tanár. Csak heves fejrázással tud válaszolni, de Pamacska ezt figyelmen kívül hagyja. Továbbra is nyújtja felé a krétát, de a mosolya már lehervadt. Erre ő lassan feláll, kibotorkál a táblához, de képtelen bármit is felfogni Pamacska szavaiból, aki arra próbálja rávenni, hogy rendezze az egyenletet. Erre ő csak annyit présel ki nagy nehezen ajkai között, hogy az életét akarja előbb rendezni, utána az egyenletet. Az osztály fékezhetetlen nevetőrohamot kap, ő lesz e miatt a jelenet miatt kikiáltva minden idők legbutább diákjának, Pamacska egy hónapon keresztül extra házi feladatokkal sújtja. Erre ő nem csinálja meg a csak neki kiadott példákat, válaszlépésként Pamacska az ő nevét használja minden szöveges feladatban, olyan szerepekbe kerül így, mint a „meggondolatlan gyerek, aki nem tudja kiszámolni a százalékot a ruhaboltban az árleszállítás alatt”, vagy „az oktondi gyerek, akinek fogalma sincs a kamatos kamatról”. Nemcsak az zavarja, hogy megalázzák, hanem az is, hogy továbbra sem ért semmit, kinevetik Pamacska szavai, az arcába csapódnak, gúnyosan zümmögik, „még annyira sem vagy képes, hogy megérts minket!” És ő csak tűri ezt, lehajtott fejjel, csendben, mindenbe belefásulva.

Eközben cipeli magával a kis szövetet, cipeli magán, nem látja, nem érinti, nem érzi, de tudja, hogy ott van. Alattomos kis szövetdarab, nem fáj, nem hívja fel magára a figyelmet, csak lapul ott, annak a hatalmas, folyton dolgozó rendszernek az egyetlen kis elemeként, ami a teste, de ő folyton csak rá gondol. Azt hitte, ha véget ér a gimi, akkor elfelejti a kis szövetdarabot, akkor visszahúzódik, elhalványul, mint ahogy a matekórák emléke, ahogy a képletek, amiket évekig ismételgetett magában, idegesen mantrázta őket, de mégis felszívódtak az érettségi után. De a szövetdarab nem. Egyszerűen ott volt, létezett, mint egy kellemetlen érintés emléke a bőrön, amire a tudat nem képes emlékezni, de az apró sejtek a hámban annál inkább. Ezért ül ebben a koszos Airbnb-ben, és várja a férfit, hogy visszajöjjön. Talán nem hozza a haverjait is, nem fogják csoportosan megerőszakolni, ez csak valami alaptalan félelem.

Talán ez a félelem a felnőttség. Talán azért fél, azért vakarja lassan a combját és bámulja az ujjai nyomán fakadó vörös csíkokat, mert már a birtokában van ő is a tudásnak. Mert valamivel be kell töltenie a szövetdarabka hiányát. A bőre furcsa hangot ad ki, ahogy lassan kaparja, mintha sajátosan csikorogna, a csikorgással mondana neki valamit, amit nem ért, mert ezt a nyelvet sem beszéli, ahogy Pamacska függvényeinek meg képleteinek a nyelvét sem beszélte, gúnyosan körbedongja a csikorgás, mint annak idején az osztályteremben a szavak. Várja a férfit, legalább tetszenek egymásnak, kölcsönösen, legalább a férfi nem hasonlít se a nevét dühösen feladatokba fogalmazó Pamacskához, se az éretlen osztálytársaihoz, a férfinek vörös haja van, izmos, arányos, kidolgozott teste, megnyerő mosolya, csak közös nyelvük nincs, mert a férfi német, ő meg csak angolul tud, azt legalább egészen jól megtanulta, egyedül abból szerzett ötös érettségit.

Ül az Airbnb-ben, nem tud megmozdulni, várja a férfit, várja vissza az emlékeit arról, hogy hogyan szabadult meg végleg a szövetdarabkától, de az emlékek nem jönnek. Haza akar menni, de arra sem emlékszik, merre lakik. Egy bárban dolgozik éjszakánként, sok a külföldi, elboldogul az akcentusos angoltudásával, sört csapol, a pult alól füvet árul, azért kap prémiumot. Talán van annyi pénze, hogy vegyen egy vonatjegyet a kisváros felé, ahol annyit szenvedett a miatt a gúnyos szövetdarabka miatt. Szeretne végre érteni mindent, amit körülötte beszélnek, a fejében német mondatok zsonganak, olyan minden éjszakája, mint egy végtelen matekóra Pamacskával, mintha ott sem hagyta volna a gimit.

A férfi visszaér, kezében befőttesgumival összekötött eurók, rámosolyog, kisfiús gödröcskék vannak az arcán. Ő a vonatra gondol, arra, hogy visszaszökik valahogy a múltba, hátha ott megtalálja az emlékeit, a lelkét, a tűt meg a cérnát ahhoz, hogy átszabhassa a testét, hátha a gúnyos szavak jelentése, értelme is ott van valahol. A férfi a zsebébe gyűri a pénzt, odalép hozzá, két kezébe fogja az arcát, és mond neki valamit, vagy azt, hogy jó volt veled az éjszaka, vagy azt, hogy hiányoztál, de az is lehet, hogy ennél sokkal súlyosabbak a szavai, azt akarja, hogy mostantól élete végéig maradjon mellette és teljesítse minden vágyát, bármit mondhat, nem érti, hiszen ezt a nyelvet sem beszéli.

Felszállnak egy vonatra, nem érti a város nevét, ahová tartanak, ül és hallgat, azt képzeli, hogy tűvel-cérnával varrja át a saját arcát, ott maradnak majd a bőrén az öltések. A férfi csak mosolyog rá, egy pillanatra sem engedi el a kezét. A vonat lassan kihúz az állomásról, személytelen géphangon, láthatatlan hangszórókból úsznak köréje és nevetnek rajta a gúnyos, érthetetlen szavak.

‍