„Ha táncol fényes vizek varázsa”

A Forrás-nemzedékek versesköteteinek egy kiemelt motívumáról

Esti Kornél a tengerről gondolkodott az Esti Kornél énekében, és a felszín hullámmozgásában táncoló fény segített neki az igazi megértésben. De mi mindent jelenthet a tánc, ha megpróbáljuk megérteni? Az extatikus szabadságérzést, kötöttségek alóli felszabadultságot? Vagy valami rituális mozdulatsort, amely a múltba, hagyományokba íródik? Egy olyan létezési formát, ahol lényeges a testünk, testiségünk? Irányíthatatlannak éljük-e meg ilyenkor a testet, vagy mégis valamilyen szabályok, valamilyen kontroll szerint működtetnénk? Esetleg mások szeretnék mégis kontroll alá vonni testünket? Az életet táncoljuk vagy a halálba táncolunk?

Van az erdélyi magyar költészetnek néhány kiemelkedő verseskönyve, amelyek a címükbe emelték a tánc szót. Három különböző megközelítés, három különböző nemzedék, három különböző korszak: a fentebb felvetett kérdésekre Szilágyi Domokos, Király László és Balla Zsófia kötetei kapcsán keresem esszémben a választ.

Szilágyi Domokos: Szerelmek tánca (1965)

A szerelmek tánca egybefonódott testek melegéből bomlik ki, az egyszerre otthonos, biztonságos és felszabadító erotika nyelve, amelynek megvannak ugyan a lekottázható változatai, mégis a zene öröme működteti. Szilágyi Domokos számára az önfeledtség e pillanatain túlról másféle tényezők is ott leselkednek. A könyv címadó versében valamiféle veszély társul a közös ritmusokhoz: a szél is táncba kezd odakint, pördül és vijjog, ráadásul az értelemhez is vissza kellene találni valahogy a versek világán belül: „nem suhanhat el nyomtalanul fejünk fölött az értelem / szerelmes tüzek táncán”. Az igazi megértésnek úgy kellene működnie, mint az ölelésnek, valahonnan innen indít a vers – és fordítva, az ölelés erőinek is meg kellene találni a kiérlelt, egymáshoz kapcsoló értelmét: íme a korai Szilágyi Domokos-versek értelemelve egyetlen összefüggésbe sűrítve.

Mi minden még a tánc Szilágyi számára? Az élet, a dinamika erejét hordozza több szöveghelyen, maga a természet is ismeri ezt a vonatkozást, a felszabadító és újraszülő erotikáét: „szélben dzsiggelő bokorgyermekek, gondolkodó, felnőtt fenyők, / táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók” (Hegyek, fák, füvek). A Reggel című versben hasonló erotika érvényesül, ahogy a víz az ujjakon táncol, majd látjuk „gyöngyös melledre hullni”.

A Lányok az autón című versben egy építőtelepre hordozzák a fiatal nők kicsattanó jókedvüket, „körültáncolni a földhányásokat”, ami az építőtelep-kontextusban magának a teremtésnek-szülésnek-alkotásnak a felszabadult megjelenítése is lehetne akár, de ha hozzágondoljuk a kötet „célszerű meszesgödrök” szókapcsolatát is, akkor a tánc ambivalens jellegére is ráláthatunk újra: a gödrök, a földben megnyíló mélyedések szélén folyó táncolásra. Mert ezt, a haláltáncjelentést is megidézi természetesen Szilágyi Domokos, „remény s rettenet örök táncát” (Szemedből), az időbeliségben megnyíló paradoxonokat: lehet-e mindig a tánc jelenében maradni.

Az élet egy része, látszik mondani Szilágyi Domokos a Bartók Amerikában rezignált soraiban, mégiscsak arról szól, hogy az ember kívülről szemlélődik, mások táncát figyelve, s ennyiben maga a tekintet, a rálátás, a kívülhelyezkedés képessége legalább annyira fontos és lényegi lehet, mint a tánc örvénylő forgatagában való részvétel: „Estélyiben-frakkban / urak-hölgyek, hölgyek-urak. / Zongoraszónál szebb / zongorafödélen a lakk, / gyémántbolygók keringenek, / csiribirivalcer –, / pucér füleknek szól, / veszett ez a hangszer!”

Király László: Vadásztánc (1967)

Már Szilágyi Domokos kötetében is szembeötlő, hogy mennyire általános elv a dal, az ének, a zene a költő számára: ez az életeleme, magának a versnek a kivetülése, és Farkas Árpád, Király László nemzedéke számára is ugyanezt jelenti.

A tánc ehhez képest más: szűkebb hatókörű, testibb, de legalább ennyire elementáris, és hogy miként ragadható meg ez az összefüggés, azt Király László Vadásztánc című, kötetcímadó hosszúverse részletesebben is kibontja. Szerelemről, füvekről, vizekről kezd dalba, de mégis két tánc leírásához érkezik el: előbb a lány táncát látjuk, amely hódító, lenyűgöző, magával ragadó a férfitekintet felől („egy nő testén / zene borzong végig, / összerándul a ritmus / fergetegében / dobok verése / húrok siralma, / hegedű hangja, / trombitaszóló / villogó fénye // (…) tíz év múlva is ezt szeressed / bennem: a vad lány táncát — / nézzed, / nézzél.”); válaszként pedig majd az egyedül maradt férfi önmagának elég, extatikus táncát, amely egy elképzelt tekintetet tükröz csupán: „se dob, / se hegedű, / se fény, / se zene, / megszállt a / táncolók / ősi istene”.

Király Lászlónál erősebben ágyazódik be a táncmotívum a társas viselkedések, társadalmi játszmák közé, így kibomlik versében, kötetében a férfitáncok és női táncok mássága. Így a Földarcú ember emlékére című versben lánya nyomába indul az ember, egy „rossz táncba feslett sápadt leány” nyomába, ez itt meglehetősen nyílt utalás arra, ahogyan a társadalom negatív folyamatai szippantanak be, sodornak el valakit. Másutt, a Háború című versben a tánc a káosz, az őrület emblémája, újra a kontrollálhatatlanság negatív erőit érzékeljük itt működésben: „bolond árnyakat táncolni látni”.

A háború és a múlt kavargása mellett a tenger kap még erőteljes hangsúlyt Király László könyvében, a legendás Vitorlaének és az egész Tengerparti város ciklus voltaképp a vándorlás, a végtelenség, a szabadság képzetköreit kapcsolja a tengerhez, és újra megjelenik az egymásrautaltság, a testi vágyakozás mozzanata is a parton a férfiak visszatértére váró asszonyok Odüsszeiáig visszanyúló meséjében. Ebben az összefüggésben helye van a táncnak is, repedésmentesen illeszthető ebbe a világba: „Vannak városok, isten-nevűek, császár- vagy / egyéb-nevűek, ahol szobrokat szeretnék / látni, félmeztelen táncoló nőket, / és hazajönni utána – / Nagyon gyakran gondolok az elhúzó hajókra.” A tánc e változat szerint a kimozdulásban, kötöttségektől távol megélhető szabadság emblémája.

De hogy a motívum sokarcúságát Király László is pontosan ismeri, annak a kőbe zárt táncokat is megjeleníteni képes, Szervátiusz Jenőnek ajánlott vers, a Műterem a tanúja: „Meddig ülhet az erdőn / mozdulatlan, / míg észreveszi a fák / alig látható / titkolt mozdulását, / és a szemében / táncom, / fájdalmam, / konokságom / ott él végtelen mélyen” – itt válik világossá, hogy a belső táncok valójában mennyire fontosak.

Balla Zsófia: Kolozsvári táncok (1983)

Van-e vajon a táncnak politikája – egy széthulló, kaotikus világban felvillanó jelzés annak számít-e például? Balla Zsófia az 1980-as évek kontextusában merész verseskönyvet ír, amelyben irónia, feszült, lefojtott kétségbeesés, másokba kapaszkodó remény szólamai váltakoznak.

A tánc közbeni csujogatókba a Kolozsvári táncok című vers az éhezésről, születésszabályozásról, identitásról szóló komor tartalmakat rejt: „Szülessünk meg, seregély, / Hogyha lesz rá engedély! / Ujjujuju-jujjuju! // Csattogtassad vasollódat, / Öleld babád, az illődet, / Válasszad meg a hollódat! / Ujjujuju-jujjuju! // Balla Zsófi az én nevem, / Ha akarom, tűzbe vetem! / Ujjujuju-jujjuju!” – a csujogatóműfaj lényegét is kreatívan továbbszőve egyben, ahol a tabuk szövete közösségileg is felfüggeszthető volt. A kötetcímadó vers harmadik része a halálba vezető örök tánc motívumát szólaltatja meg, érzékletessé, testivé írva azonban a pusztulást: „Kelj föl Áthon kénkövű tánc / Élet ágkoronája zubogj levélsugarakkal / »Forr a világ bús tengere« / nyelved alatt / A lángszél kél gyönyörűn gyönyörön jajdul / Föld erein folyóvíz rúgja dobogja / Éjvíz fogja a kést a bárányra csapót / Kiserked a fűág roppan a bordapalánk”.

A nyelv alatt hallgatás van: a megszólalás lehetetlensége, a némaság nyomás alatti kényszerűsége újabb és újabb helyzetekben, újra és újra felbukkan. A hallgatás rondója ragadja meg ezt legpontosabban, itt a tánc valaminek az ellenpontja, csak lehalkítottságában, mintegy némafilmszerűen adható tovább az üzenet arról, hogy mit jelent a kényszerű lefojtottság: „Úgy élj, hogy azt, mi elveszett / forgassa fönn emlékezet, / halottaid is halljanak: / kiáltozásod hangtalan, / dobogsz fölöttük tánctalan”. „Szíved táncol, / kiáltásból ki se látszol” – mondja ugyanennek a versnek egy korábbi sora a könyv első kiadásában, „szíved táncol, / a hallgatásból ki se látszol”, mondja a kései, gyűjteményes kötetbeli változat, de valójában mindkét sor ugyanarra a tapasztalatra vonatkozik vissza – hogy bizonyos korszakok zaja és némasága ugyanúgy a marginalizálást jelentheti, ahogy A béketüntetés című vers harsogó szónoklatai között is az a leghitelesebb jelzés, amelyik valahol hátul egy táblán, minimalista megfogalmazásban ennyit közöl csak: „FÉLEK”.

A könyv nyitóverse a „Milyen ez a – – –” kérdést veti fel, az éj anyagának természetére, az abban való élés lehetőségeire kérdez rá, a válasz pedig végső soron az, hogy a tánc hordozhat valami másságot, valami alternatívát mindebben: „csak mozdulat mi benne más / csak ez a párducrohanás / A tánc / A tánc” (Az éj anyagában). Az értelemnek, józanságnak az időszak verseiben erős politikai markerei lesznek: az önfeledtség időlegessége ezért valamiféle felelőtlenséggé is alakulhatna, számos táncos összejövetel ábrázolása a Balla Zsófia-könyvben éppen ennek jeleként némileg ironizált, szatirikus színezetet kap (Off beat, Kis szvit stb.). A valódi válasz a kérdésre azonban itt is befelé vezet: táncaink, zenéink leglényegesebb része odabent visszhangzik, az igazi szabadság bentről fakad, a hang, a zene bárhol velünk lehet: „elindul élő hómezőn: vele / önmagad vagy nemcsak egymagad” (Fonat).

‍