Hátsó ülés

Újra berobbant a szörnyű kétely. Mi végre? Hogy lehet elviselni? Várok valamit, megtörténik, aztán üresség. És már nem várok semmit. A gyomrom remeg, az étvágyam, az a legendás étvágyam elhagyott. Egy korty kávé, a füst a tüdőmben, egy falat szerelem. Mind elmúlik. Csak ennyi volna? Válaszok nélkül tántorgok, a tér kitágult, de nem látszik a horizont. A folyosó végtelen, tükörfal mindkét oldalon, párhuzamos dimenziók milliárdjai. Eltűntek a bizonyosságok.

Ketten ültek, de csak én láttam őket. Miért csak én? A többi ember észlelte ugyan a kétszer százhúsz kiló tömeget, a kopott fekete szövetkabátjukat, a meghatározhatatlan színű, prémes irhasapkákat, a kitaposott sarkú bőrcipőket, de mégis úgy tettek, mintha nem léteznének.

Csak a sálak különböztek. Az egyik fehér kötött, a másik szürke selyem. A füleiket is láthatták. Rózsaszín, pergamenvékony, hegyes kagylók, finom hajszálerekkel. A nagy krumpliorrokat is bárki észrevehette. A kopasz fejtetőt, a göndör, ősz fürtöket is. A szagukat is érezhették. Baracklekváros fánk illata töltötte ki a teret. Az élet illata az életre. De a valóságot miért csak én érzékeltem? Talán mert én mögéjük ültem a buszon, és kihallgattam őket. A hangjuk, mint a távolban morajló mennydörgés. Mégsem ijesztő. Basszbariton. Recsegő, bagós hang. Ma már tudom, hogy akarták, hogy halljam, miről is beszélgetnek.

– Emlékszel?

– Mire?

– A csárdára. Itt állt az út mellett. Nem emlékszel? Arra a mennyei pörköltre? A rántott halra? A csíkos káposztára? És az a rétes!

– Hogyne emlékeznék. A kapitány két adagot evett mindenből. És megivott hozzá vagy három liter vörösbort.

– Aztán egyre többen figyelték. Hogy hogy fér bele annyi étel és ital. És arra, hogy a vacsora után kiültünk a nagy körtefa alá pipázni? Egy ideig csak néztük, ahogy az alkonyi derengésben eloszlik a füst, majd…

– Majd megkérted, hogy mesélje el még egyszer!

– Mintha mi nem láttunk volna mindent. De ő olyan érdekesen tudja elmondani! Ahogy rálépett a vastag vörös nyakára, és érezte a talpa alatt az izmot, az ütőér lüktetését. Aztán amikor hajnalban csak úgy repdestek az emberek kérdései, az álmok kételyei a kelő nap ragyogásába, hogy ott eggyé olvadjanak. És mi csak olvastuk azokat némán. Mivé lett volna a földi lét a rossz nélkül? A bűn nélkül? És ha nem lenne szenvedés, ha eltompul örökre a fájdalom? Ha a kétségbeesés csak egy írói műszó maradt volna? Ha a megélt valóságot elkerülné az érzelmek gyötrelmes hullámzása?

– Akkor most minden tökéletes lenne. De nem létezne a szép, a jó, a költészet.

– Apropó, költészet. Itt lakott a költő, bár a háza már nincs meg. Ő nem az embert látta bennünk, hanem a lehetőséget. „Adj ránk még egy áldást O Angele Pacis!”

– Ó, ezek a hatalmas fák! De mekkorák is voltak, mikor még gombászni jártunk ide!

– Szép idők, és hogy vigyáztunk, hogy fel ne ébresszük…

– Pedig nem árthattak volna nekünk, és már régen eltűntek. Milyen furcsa: az emberek csak három helyen nem ordítanak, az erdőben, a könyvtárban és a templomban.

– Így van. Ez még megmaradt. A három szakrális tér.

– Gábor, vigyázz, még ne állj fel. Ha fékez a busz, könnyen eleshetsz. Akkor legalább kapaszkodj!

– Mennyit aggódsz! Neked muszáj mindenkivel törődnöd, ugye?

– Ez a dolgom.

Egy kis faluban szálltak le. Előzékenyen maguk elé engedtek mindenkit. Egy idős cigányasszony kíváncsian méregette a két férfit. Felemelte a mutatóujját, talán kérdezni akart tőlük valamit, de úgy tűnt, képtelen szavakba önteni a sejtését. A buszmegálló egy hatalmas mamutfenyő alatt volt. A fa törzse szétfeszítette a mögötte álló ház kerítését. Cigarettára gyújtottak. Az egyik portáról egy nagy farkaskutya jött elő. Leült a két férfi elé, nézte őket, a farka a járdát seperte.

‍