Helyretolni a kizökkent időt

Báthori Csaba: Határok ragyogása. Napkút, Budapest, 2025.

Milyen a jó irodalmi esszé? A kérdés elsőre banálisnak tűnik, de csak addig, amíg nem kezdünk a mélyére hatolni, lefejtve róla a műfaji meghatározottságokból és korlátokból fakadó látszatrétegeket. Magam, ha jól belegondolok, kicsit olyanformán vagyok ezzel, mint Szent Ágoston az idő mibenlétével: ha kérdezik, nem tudom, ha nem kérdezik, felismerem. És tényleg nem azért, mintha ne lennének többé-kevésbé egzakt módon leírható kritériumai, hanem azért, mert ha ezek nem társulnak egyfajta, a szövegek mélystruktúrájában kirajzolódó, azokat összekötő szemléleti egésszel, gondolkodási iránnyal és nyelvi koherenciával, abból jó esszé aligha lesz.

Báthori Csabánál, talán felesleges is mondani, mindez megvan. Alighanem ugyanaz a szemléleti alap ez, amely költőként (de irodalomtörténészként is) oly gyakran a szonettforma vonzásában tartja szerzőnket: némiképp leegyszerűsítve, a világ elrendezésének, avagy – amint az általa előszeretettel fordított Shakespeare-re utalva írja – a kizökkent idő helyretolásának vágya. Bár Határok ragyogása című, külsőleg is igen tetszetős könyve négy különálló részre, „ciklusra” oszlik (Esszék, Cikkek, Beszélgetések, Rapszódia Széchenyi Istvánról – ez utóbbi akadémiai székfoglalója, nagyívű, megvilágító erejű esszé a „legnagyobb magyar” nyelvi-irodalmi jelentőségéről), a szövegek motívumai, visszatérő témák és gondolatfutamok révén, egymásba indáznak, és egy jól felismerhető, ugyanazon ecsetvonásokkal festett gondolkodó portréját tárják elénk. Írjon olyan, számára meghatározó szerzőkről, mint Rilke, József Attila, Pilinszky, Babits, Emily Dickinson vagy Markó Béla, avagy olyan témákról, mint haza és hazafiság, anyanyelv és világnyelvek viszonya az alkotásban, holokauszt és transzcendencia, esetleg fogalmazzon meg talán meghökkentőnek tűnő, olykor vitára sarkalló elméleteket (visszatérő állítása például, hogy Petőfi „eltűnése”, halála egy – még ha öntudatlanul is, de – tervezettnek tűnő öngyilkossági kísérlet beteljesedése; vagy hogy koszorús költőnk vériszamos forradalmi látomásai mészáros édesapja melletti gyermekkori élményvilágából fakadnak), vizsgálódásai mindvégig a szellem, a szépség és igazság hármasában mozognak. Alkotói törekvései pedig a kulturális hagyomány mélyrétegeinek változatlan, időtlenségében időtálló részének felmutatására irányulnak – teszi mindezt irigylésre méltó nyelvi felvértezettséggel és költői látásmóddal. Hiszen, Mallarmét idézve, pontosan tudja, hogy a vers „nem gondolatokból, hanem szavakból születik”.

Poétikus, egyszersmind klasszikusan mértéktartó szemléletének foglalata lehet a kötet két remek társesszéje, a Jegyzet a fájdalomról és a Jegyzet az örömről; nem fejezhetem be e rövid recenziót anélkül, hogy idéznék ez utóbbi zárlatából: „Nem tudom, embernek nevezzem-e magam, vagy esetleg jövendő hajótöröttnek, de látom a tengervégtelenségű síkot szemem előtt, és nem kétlem: a végtelenség mérge vagy gyógyszere kezd hatni bennem minden hajnalon.”

‍

‍