Helyzetvers

         „Kökő, Fáni, Kismogul, Kutya és Nagyvogul,

         ők rúgták a hat gólt,

         s úgy tűnt, a csapat verhetetlen. Az is volt. És

         akkor most hogy a csudába, mégis?”

                     Szőcs Géza: Első hallásra is közérthető helyzetvers,

                     amit egy ismert stíluseszközre építettem

         „egyetlen egyszer egy sorsdöntő

         nagy mérkőzésen lefordult a tiszta

         gólhelyzetben lévő csodacsatár

         lábáról a labda hiába

         pillantott föl kétszer is nem látott a helyeden

         ott álltál a vesztésre álló csapat kapuja mögött”

                     Kányádi Sándor: A Corcovado Krisztusa

         „Van ez a térfél, és van az a térfél.

         De sose hidd, hogy néha hazatértél.”

                     Kovács András Ferenc: Félidő, egész halál

Ezt a csapatot mi építettük. Nem

akartunk mindenáron verhetetlenek

lenni, de azért az Anjou-labdaházból

Roberto Carlost leigazoltuk, akárcsak

Kislordot a régi Kerekasztal mellől.

Kiemelten foglalkoztunk az utánpótlással.

Az együttélés szellemében megtanítottuk

paprikást főzni s nemkülönben futballozni

a Vajdavár utcai Pásztor testvéreket.

Cselezésben és helyzetfelismerésben

elsőrangú volt mindkettő, s hát hordták

is a címeres mezt ugyanúgy, ahogy Gaga,

Bátor, Hunyó és a többiek. Készen álltunk.

Sorsdöntő, nagy mérkőzés várt ránk az

Acélművek ellen, s már a kezdőrúgásnál

érződött: elhittük, hogy nyerhetünk. Főleg,

hogy Hunyó a hatodik percben két védőt

is elfektetve kiugratta Windisch Jancsit,

aki viszont kilencről a kapu mellé tekert.

Jó ég, micsoda helyzet volt! Az első gólt

a félidő derekán mégis mi kaptuk. Rögtön

rá a másodikat. Kettős csere: Kislord és

Roberto Carlos le, Pásztor testvérek be.

Az ígéretes szünet után alig tudtunk kijönni

a térfelünkről, a kapunk elé szegeztek minket,

nem futotta többre néhány felívelésnél, és az idő

egyre fogyott. Rövid volt a kispadunk, az a helyzet.

A hetvenhetedik percben, a hajrá kellős közepén,

mondhatnánk, ha négygólos hátránynál egyáltalán

lett volna még értelme a hajráról beszélni, csakhogy

a meccs már régen eldőlt, akkor a mi két Pásztorunk

átállt az Acélművek kapuja elé védekezni: ellenünk.

Legalább csak kilencen maradtunk vesztesek.

De hát az a helyzet a hatodikban! Ha az bemegy,

akár még nyerhettünk is volna, vagy tudom is én,

mi történhetett volna, istenem, ha az a helyzet!

Nyilván nem volt semmilyen helyzet,

és bűnben fogant az egész bajnokság,

a lángok már a torkunkat nyaldosták,

nekünk mégis játszanunk kellett.

Le is csúsztunk a harmadosztályba,

majd ahogy az új idény elstartolt,

a Pastorok nyomtak egy einstandot,

s hozzájuk került a hazai pálya.

Negyvenöt éve nem tudunk nyerni,

hogyha a Vajdavár utca jön szembe.

Nem fáj a Pastorok dupla győzelme,

csak az, hogy másnap is fel kéne kelni.

Habár a jó sors annyiban segített,

hogy tíz éve nem is kerültünk össze,

s nincs, aki reggel vigyorban fürössze

Vajdavárba szakadt testvéreinket.

Pedig hát közben újra lett csapatunk.

Bevált a taktika, nincs benne vakfolt,

Kerge, Ravaszbika, Sáfár és Nagylord

tengelyén többnyire diadalt aratunk.

Mégis azt kérem, sorshúzó emberek,

legyetek cinkosok továbbra is ebben,

s ne játsszunk többé a Pastorok ellen.

Már csak azért se, mert meglehet,

hogy csonka csapatunk győz végre,

és akkor majd szegény falábú Géza

értetlen szemekkel, meredten néz a

pokolban rothadó bal lába körmére.

‍