.svg)
Herojam szlava
XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 16. (942.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.
Herojam szlava1
Még utoljára végigmustrálom a teljes századot. Mind egy szálig be vannak tojva! Be is lehetnek. Ahogy elnézem, fele sem éri meg a jövő hetet. Ha több idő áll rendelkezésemre, olyan kiképzést rittyentek nekik, hogy Ukrajna büszkesége válik belőlük! Így? Bozse moj, már az is csoda, ha nem purcannak ki egytől egyig a holnapi napon!
Oszolj után egy újonc lép hozzám. Szvjatoszláv Ivánovics Danilov. A „problémás, lázadásra hajlamos, anyai ágon orosz egyén”, akire különösen felhívták a figyelmemet, bár semmivel sem bizonyította, hogy kiérdemelné. Esetlen, mint a hónapos retek, veszélyesnek pedig igazán nem mondható. Eddigi legnagyobb teljesítménye, hogy képes tökéletes vigyázzban állni.
– Őrnagy úr, engedélyt kérek a tábor elhagyására!
Szobakatona. A tisztelgése, egyenruhája most is kifogástalan. Megszólításában sem vagyok képes felfedezni mást a tiszteleten kívül.
– Kimenőjének célja?
– Szeretnék hazatelefonálni – összevonom a szemöldököm, mire ő a fonnyadt füvet kezdi fixírozni.
– Szoldat! Besorozása óta minden nap kimenőt kér. Remélem, tudja, hogy a csatában erre már nem lesz lehetősége.
Rágni kezdi az ajkát. Reménytelenül gyenge jellem! Ide is úgy hozták, hogy szökni próbált. Ilyen alakokkal szemben ne legyenek az embernek elvárásai. Gondolkozik pár másodpercet, csak azután válaszol.
– Igen, őrnagy úr. Éppen ezért szeretném… megragadni a lehetőséget.
Most a szemembe néz. Tekintete tiszta, de könyörgő. Ó, a nyomorult! Ekkor Homik jut eszembe. Ő nem ért el Donyecknél.
– Do bisza, őrizze meg Jeva Andrijivnát a kétségbeeséstől – mondom, mire halványan elvörösödik. – Engedélyt megadom. De ne felejtsen valakit magával vinni!
– Igenis! – szalutál, és máris indul.
Milyen kopasz! De legalább tisztelettudó és engedelmes. Jót tett neki, hogy az én kezeim alá került.
***
A motorcsónakok ezerszer fegyelmezettebb rendben sorakoznak a part mentén, mint ahogy azt a századomtól valaha is elvárhatom. A katonák itt maradó bajtársaiktól búcsúznak. Öt percet adtam nekik. Ilyenkor az ember ennyit megengedhet szerencsétleneknek.
Mostanra többségük már a helyén várakozik. Szerhij Pavlovics még utoljára elmagyarázza a sérült Jevhen Leonyidovicsnak a Pegasus Arms 25 működési elvét. Én mondom, kár ezért a fiúért. Ha nem szenvednénk emberhiányban, el nem engedtem volna a bázisról. Ez is a mocsok dezertőrök és bujdosók miatt történik, akik a rongyos életüket mentik a Haza helyett! Bár pomer bi mindegyik na joho imenini!2
Végre felsorakozott mindegyik, még Szvjatoszláv Ivánovics is, aki a világért sem mulasztotta el megvakargatni annak a rühes kis korcs kutyának a fülét, amelyik két hete erre ődöng. Közben Hrihorij Petrovics széles háta mögé bújva az egyik Kadenyuk fiú rendezget egy piszkosfehér kendőt a nyakában.
– Fázik, szoldat?
– Igenis, őrnagy úr! – válaszolja, és megpróbálja a gallérja alá tömködni úgy, hogy ne látszódjon.
– Remélem, nem felejtette el vitaminokkal telerakni a zsebeit – vigyorgok rá. – Nyomjon le gyorsan hetvenhét fekvőtámaszt! Csak a jó szerencséért.
Szó nélkül engedelmeskedik. Hasznosabb lett volna, ha eddigi életét annak szenteli, hogy megerősödjön, és összeszedjen egy rendes férfihoz illő termetet, de most már nincs mit tenni. Olyan az immunrendszere, mint egy hétnapos lepkének. Csodálom, hogy nem fekszik most is lázasan.
Végignézek az embereken. Röhejesen festenek barna bokroknak álcázva. Tudom, én is ugyanígy nézek ki, de hát a cél, az szentesíti az eszközt.
Eljött az indulás ideje.
– Dandártábornok úrnak jelentem, a 4. Lövészszázad készen áll a bevetésre.
A felettesem hanyagul biccent. Piszkosul nyers alak, most is csak ennyit mond:
– Jól van, Reznyikov őrnagy. Szlava Ukrajni!
– Herojam szlava! – válaszolom én, és velem együtt kétszáz torok.
A katonák rajonként indulnak meg a csónakok felé, hogy aztán a Dnyeper valamelyik kis szigetén küzdhessenek. A végsőkig, ha a Haza úgy kívánja.
***
Nesztelenül suhanunk a nádasban.
Pontosítok: én suhanok nesztelenül. Mögöttem úgy csörtet a bagázs, mint egy vaddisznócsalád, sógorokkal és negyedik unokatestvérekkel kiegészülve. Ezért nem volt érdemes rájuk pazarolni a drága időt!
Egyre közelebb érünk a sziget belsejéhez. Még nem látunk vagy hallunk semmi különöset. Nincsenek madarak, csak a szél rohangál a nádasban, mint valami ágyékon lőtt roszijani. A cél: megtalálni a már itt levő harcosokat, leváltani őket, aztán megtámadni az ellenség táborát.
Megállunk pár percnyi pihenőre. Megkérem az egyik közkatonát, hogy mérje be a helyzetünket. Persze nem bízom rá teljesen a dolgot, Bozse zbav!3 Én is elindulok körülnézni az ellenkező irányba.
Óvatosnak kell lennem, hiszen ha előbb látnak meg ők engem, mint én őket, nekem lőttek. Szó szerint. Ez az eset természetesen nem áll fenn, hiszen elég ügyes és tapasztalt vagyok, nem is beszélve arról, hogy most nem lóg a nyakamon egyetlen bukdácsoló újonc sem. Nehezíti a helyzetemet viszont, hogy a sziget semmiféle normális fedezékkel sem szolgál. Méteres vízi füvek, elszórtan egy-egy kis termetű fa, más semmi. A lehető legborzalmasabb hely egy csatához!
Bal felől hirtelen mozgást észlelek. Arra irányítom a fegyverem. A mozgás elhal. Lehasalok, hogy odakúszhassak. Kalasnyikovom továbbra is lövésre készen. Közeledem. Már tisztán ki tudom venni a másik álruhás körvonalát. Megállok. Ő is egyedül van, ez jó hír. Véletlenül rálépek egy száraz nádszálra. Halkan megreccsen, de neki ez is elég ahhoz, hogy felém forduljon. Mindketten ledermedünk. Sajnos ő tér először magához, de legnagyobb döbbenetemre és megkönnyebbülésemre egyaránt, ukránul szólal meg.
– Zaliznicsnij?
– Pidviscsennya – válaszolok, hogy meggyőződjön arról, hogy egy oldalon állunk.
Erre vállai leereszkednek, és leengedi fegyverét. A már itt levő alakulat egyik felderítője. Megparancsolom neki, hogy tájékoztassa a felettesét jelenlétünkről. Ő elmondja, hogy északkelet felé vertek tábort. Remek hír!
Visszatérek a századhoz. Fel kell váltanunk a többieket. Több ideig voltam távol, mint szerettem volna, így túl sok pihenőt kaptak. Ha valamelyik el mert aludni, beverem az orrát!
Parancsot adok az indulásra. Nagy nehezen felcibálják a földről azt a lustaságtól kövér hátsójukat, és méltóztatnak utánam jönni. Pár lépés után azonban megállítom őket. Kelet felől gyanúsan feszült a levegő. Furcsán hajlanak a nádszálak. Ezek nem a mieink!
Gyorsan kell cselekedni. Lelőni, lelőni minél több mocsok roszijanit! Emelem a karabélyom, és kiadom a tűzparancsot. Homikra gondolok. Egy báty bosszúja végzetes!
Eldördülnek a fegyverek. Lőjetek, nyomorultak, lőjetek! Miközben a megbúvó ellenséget keresem, szemem sarkából olyasmit látok, amitől megfagy a vér az ereimben.
Alig néhányan követik a parancsomat. A többiek csak állnak ott, félszegen, a ruhájukkal babrálva. Egy csapat balfék! Valamit néznek… Vagy valakit!
A tömegből egy nyurga alak lép elő. Szvjatoszláv Ivánovics! Fejéről levette az álcát. Nincs nála fegyver. Jobb kezét a magasba emeli, benne pedig… Bozse moj, egy fehér kendő!
Áruló! Hazaáruló! Gondolkodás nélkül felé fordítom a Kalasnyikovot. A karabély elsül, ő pedig holtan rogyik össze.
– Szvjátkó! – kiáltja valaki az ellenség soraiból.
Egy huszonéves lép elő. Rajparancsnok. Kezében ugyanúgy fehér kendőt tart. A halott felé indul, de félúton megáll, rám néz. Haja szőke, de sötét szeme a megszólalásig hasonlít Szvjatoszláv Ivánovicséra. Törött karja szerencsétlenül felkötve, a tekintetében pedig… mintha ott is megtört volna valami.
Ekkor észreveszem, hogy rajtam kívül már mindenki leengedte a fegyverét. A roszijanik is. Hát ezért volt az a sok telefonbeszélgetés!
Az emberek csendben állnak. Kezükkel a ruhájuk alá nyúlnak, és egytől egyig előhúznak valamit, hogy a magasba tartsák. Fehér kendők.
Jegyzetek
1 Dicsőség a hősöknek! (ukrán) – a szerk.
2 Bár mindegyik meghalna a születésnapján (ukrán) – a szerk.
3 Isten őrizz! (ukrán) – a szerk.
