Hogy szét ne hulljak álmaimra

 Anca Bodea munkája.

‍

Álmos ihlet

‍

Álmomban homlokon csókolt a Múzsa,

holdfény a ruhája, csillag a rúzsa,

felhők közé néhány szál nefelejcset

lehelt az égre, elfutó verset,

‍

minden homályba merülő szóban

kutattam, barlangban, hegyszirten, hóban,

mielőtt ébredés szellői szirmát

millió darabra széjjelszakítnák,

‍

de csak pár versláb, kósza rím kolompja

halkult ocsúdó zajokba borongva,

s illanó hangulat, hogy ő meg én

lengünk a vers repülőszőnyegén,

‍

amerre vágyak igéit beporzó

lejtőkön ereszt el az égi korzó,

hogy derengő hajnal hóka tüzében

tűnjünk el széthulló strófafüzérben,

‍

miként az ölelkező nefelejcsek,

valamit azért el mégse felejtek,

álmomban homlokon csókolt a Múzsa,

holdfény a ruhája, csillag a rúzsa.

‍

Ha volna egy fix pont

‍

Ha volna egy archimedesi fix

pont a kimondhatatlanban,

hogy szét ne hulljak álmaimra,

míg búvárruha nélkül, vissza-

fogott lélegzettel merülök

feneketlen forgatagába,

hogy buzog bugyborékolva

a lelkiismeret felszálló szén-

dioxidja, amerre a hűség

dolgain hagyott ujjlenyomat

alapján szembesíthetnek a

belső szervek a feledésbe

hasztalan száműzött esendő

perccel, órával, végtelennel,

tüdőgyilkos légkör, gyomor

szorongó kor, kihagyó szív

a szívelégtelenség jogcímén

bilincselne csendhez, míg

a tekergőző hínárhálóból,

bőrömet karcoló csápok

sűrűjéből versláb nélküli

szabadúszóként lendülök

mélyülő lenti ég csillag-

örvényének tengelye felé

sárkányok vonta medúza

fogatok útjain perszeuszi

mersszel kutatva, vajon a

szótenger kígyói, cápafogak

tőre, húsevők színes szirmai

s miről csak síkos csecsemő

tudhat, a köldökzsinór alfája

és ómegája közt hol bujkál

az őssejt sejtelme ösztöneink

szülőföldjéről, melyik hüllőnek

szemére fagyott az életadó

elixír örömkönnye, hová

süllyedt a fellélegzés ózondús

szigete, mi lehet a velőkből

ható őszinteség, a sírig tartó

feltámadás kódja, háncstalan

reményé a leveleit hullató lét

szókincstárában, ahol a fix pont

számtalan millió elkószált vessző

‍

Álomszépítő

‍

Ígérj magadnak holnapra valami

csekély örömöt elalvás előtt,

álomszépítő csillanást, ami

vezeti éjjel az útra kelőt

a kiszámíthatatlan tájakon,

hol szabálytalan a közlekedés,

úgy száll át házon villamos vakon,

hogy nem is támad töredék, se rés,

‍

emelődarut szél sikál, vonat

ablakaiban hallgat a beszéd,

a megvillanó arcvonásokat

imbolygó függönyszárny rebbenti szét,

szűk lépcsőn tévelyegsz, torony falán

korlátok nélkül a mélység felett

fut körbe, hirtelen megszakad ám,

s nem nyújthat senkise feléd kezet,

‍

mégis egy széles zöldellő mezőn

futsz tovább zihálva, megállás nélkül,

pipacstengeren, azúr hegytetőn,

amely a hajnalhoz pirulva kékül,

s míg halványodik csillag ragyogása,

az alélt fény még álmodból ihat,

a füvek hegyén felragyog a mása

harmatcseppekből szítva tűzhidat.

‍

Pánik gyomrából lángoló

‍

Ó, álmaidnak benned él a magva,

mely öntörvényű, kikel, szárba szökken

szorongató, tüskés indákat hajtva

száz összekuszált élményből örökben,

‍

futnál, de moccanni se bírsz, a svung el-

süllyedő lábadat hiába tépi,

lehúz és elnyel és megfolyt a dzsungel,

amely az álmodó nyelvét nem érti,

‍

házad ég, lázad meggyötör, a láva

pánik gyomrából lángoló heve

olvadó köveit szertedobálja,

‍

város se marad, hazának neve,

mire felriadsz kiáltó szavára,

eltűnik, mint egy homályos rege.

‍

Éjjeli napoknak kereszttüzében

‍

Éjszaka látom és hallom a csendben

anyám neszezni konyhában, kredencen,

bögrét tesz vissza és elmos egy lábast,

ahol az edények tótágast állnak,

‍

nem szólok hozzá, mert tudom, a lelke

villan fel álomidőben egy percre,

ugyanúgy tesz-vesz, mint végezte dolgát,

amíg a földi egészsége szolgált,

‍

s fehérre meszelte repedező

házunk, a felhőkön nézem, ez ő,

mellette ugrálok én is mezítláb,

amíg egy árnyék takarót terít rám,

‍

holdsarlóval markot szed a tarlón

verejtékgyöngyöket űrbe pazarlón,

ahol keresztekbe gyűlik a kéve

csillagképeknek a meggörbült térbe,

‍

fáradt kapával áll meg a sorvégen

éjjeli napoknak kereszttüzében,

ahol megdermedt kukoricaszálak

még egy leheletnyi szellőre várnak,

‍

álmomban és fényes nappal is látom

keze rebbenését szűrődő sugáron,

amikor hangtalan zizzenő nesszel

pisla porszemet nemlétbe ereszt el.

‍

Melle helyén szikla szirtje

‍

Álomerdőbe merülő tisztáson

nyújtom feléje tétován kezem,

a várakozó, feszült kihíváson

a levegőt is sűrűbben veszem,

‍

ha átöleli kóbor fény derűje

ködből kilépő könnyű termetét,

a mosolyától felcsillanó fűre

harmat hever, kacér dac, szende tét,

‍

de haja helyett lengedező zuzmót

érinthetek csak, hűvös illatot,

a melle helyén szikla szirtje zúzott,

heves csók helyett jéggel itatott,

‍

a hóförgeteg követ, fát darálva

sodor a kétség hegylába elé,

kötél se von az ég parázs falára,

ha tekintetet vetnél lefelé,

‍

és újraálmodhatsz ezeregy próbát

felizzó percek reménye szerint,

megérdemelni üdvözítő csókját,

mely megfeszítve támaszt fel megint,

‍

már át nem írható a forgatókönyv,

pedig pár szón múlott talán az éden,

ha fel is csillan eltévedt örömkönny

egy hullócsillag kihunyó szemében,

‍

az álomdráma forgószínpadára

csak egyszer szédül mámoros derű,

világosító tudja csak, utána

a sötét gombja mért törvényszerű.

‍

Törékeny hajszálon

‍

Bazárzaj, fűszerszag, sehol egy szennyfolt

a bóbiskoló, bágyadt bolt előtt,

nagyító lencseként süt ám a mennybolt,

táplálva bőven nem csak tűznyelőt,

‍

dülöngő délibábszerű betűket

írnak a táblák: íz, szín, ami sok,

szítnak az ókori, újkori művek,

naparcú fáraók, piramisok,

‍

pénzért kotorászok, ez épp a gondom,

valamit venni, szobrocskát, egy fésűt,

amott mutatványosok a porondon,

mert itt valamiről mindig lekésünk,

‍

pedig az álom utcáit bejártam,

hieroglif intett, minaret, mecset,

kúthoz járultam mások közt is bátran

langy vízben mosni lábat és kezet

‍

imához komor kupola alatt,

ahol nincsenek enyelgő angyalok,

a szakállába temetkező Allah

elé borulni millió andalog,

‍

hajlongtam én is bűnbánatra készen

térdelőállásból kőre hasaltan,

ha egy az Isten, tán rossz útra se tértem

a szent révülésbe zümmögő morajban,

amíg egyensúlyozok ébredezve

a két világ közt törékeny hajszálon,

s ügyelve főmön feszt a bojtos fezre

álmaim halmán landolok az ágyon.

‍

Vershívőknek

‍

Írok pár strófát búfelejtő táncra

perdülő verslábbal, akár egy percet

nyerjen a gondtól a remény románca,

amíg pengetek kistercet, nagytercet,

‍

kinek esélye leégett tövig,

valahol tegnap elmaradt a társa,

elméjét a kétségek benövik,

apró örömét nincs, hogy beváltsa,

‍

egyik strófa pasztell, másik kihívó,

színpompás vigasz vérátömlesztése

folyna infúziós zsákból vershívő

lelkébe szíves újraélesztésre,

‍

kit megcsaltak, becsaptak, elárultak

éppen, s nem bírja szemét sem lehunyni,

ajánlok annak, kit az élet untat,

pár csepp metaforát, jelzőt, egy ujjnyit,

‍

hogy járja világát, mint egy űrhajós

verssorok csillagpályái szerint,

hol eltörpül minden nemű bajos

ügy, amely érdes érdekre tekint,

‍

úthenger alól is töretlenül

szökne fel karját szélesen lóbálva,

mikor váratlan pirkadat felül

jövő jelképem magára próbálja.

‍

Lét álma, kor pszichéje

‍

A verset nem én írom,

vagy esetleg félig,

betűk között papírom

‍

terében kifehérlik

lét álma, kor pszichéje,

ők latolgatják, mérik,

‍

hogy mennyi habja, krémje,

és dördüljön-e dallam,

mint dobhártyák vad réme,

‍

vagy hangoljon csak halkan,

mint zenél levél ősszel

magára hagyott parkban

‍

egy levélismerőssel,

legyen hangszíne érdes

más trendi jellemzővel,

‍

vagy szerényen szemérmes

és tartózkodó bájjal

megérinteni képes,

‍

ma veled, holnap mással,

lehet meghitt találkám,

ahol verslábam lábal

‍

percekbe süppedt járdán,

talán akit lekéstem,

az se hiába várt rám.

‍