Homomami

Monológ az anyaságról

‍

4. FEJEZET: Egyedül a nagyival

‍

Egy barátom egy kis harkályra hívja fel a figyelmemet. A máglyához olyan közel rakott fészket, hogy idén jobb lesz lemondani a Szent Iván-éji örömtűzről. Vidéken vagyunk, Urjalában, egy barátomnál, épp nyírfaágakat szedünk a szaunaseprűkhöz, amikor üzenetet kapok apámtól: „Hívtak a lempääläi idősek otthonából. Úgy tűnik, közeleg a vég. Mi ma este odamegyünk.”

Felfoghatatlanul idilli, bárányfelhős nyáralkonyi tájon keresztül hajtok Urjalából Lempäälä felé. Óvatosan vezetek, tudom, hogy felfokozott érzelmi állapotban vagyok, és a párom aggódik emiatt. Amikor fékezek, észreveszem, hogy a lábam zsibbadt, bénult. Sírok egy picit. Leginkább félelem van bennem. A többiek előtt érek a kórházba, és egyedül kell szembenéznem a haldokló nagymamámmal.

Szerencsére egy ápoló bejön velem a szobába. Tágas helyiség, és jó benne a levegő. A nagyi alszik. Nincs bent az alsó műfogsora, ettől úgy néz ki, mint aki a halálán van. Mintha már átlépni készülne a speciálisból az általánosba. Mivel a nővér ott van, meg merem simogatni a homlokát, annyit sikerül kinyögnöm, hogy eljöttem meglátogatni. Amikor az ápoló magamra hagy, a szívem hevesen kalapálni kezd, már nem merek hozzáérni a nagymamámhoz. Félek, hogy még felébred, vagy köhögési rohamot kap. Azt hallottam, hogy vért köhögött, és hogy a talpa kezd elfeketedni. Ezek a közelgő halál tünetei. Az az irracionális félelem bujkál bennem, hogy ha megérintem, felriad, és megszállott állapotban megátkoz.

Később, az este folyamán, amikor a szüleim és testvéreim már megérkeztek, a nagymama egy pillanatra felébred.

– Hangot – mondja. – Adj hangot.

Megpróbáljuk kideríteni, mire gondol.

– Talán fáj a torka – találgatja anya. – És összekeveri a szavakat, gyógyszert szeretne.

– Adj hangot, adj hangot – ismétli nagyi, végül egészen követelőző hangon. Nyomorult dolog, hogy nem tudjuk teljesíteni a kívánságát. Később az jár az eszemben, hogy milyen mélységesen szép, költői kívánság ez egy haldokló embertől: adj nekem hangot!

Sűrű köd ereszkedett rám, a látótávolság alig hét méter. Lépésben gurulok, orromat a szélvédőhöz nyomom, mint valami öreg néni. Ezt jelenti felnőttnek lenni? Egyedül szembenézni egy haldoklóval? Miért társítom a félelem leküzdését mindig a felnőttséghez?

Nagymamám konyhájában ülünk a hosszú asztalnál. Érzem, hogy közeledik a pillanat. Nézem a nagyit, ahogy görnyedt háttal szürcsölgeti a kávét a finom vonalú, egydecis, kék csészéjéből. El kell mondanom neki, ki kell törnöm ebből a kisunokaságból, hogy átléphessek a bennem ébredező anyaságba.

– Képzeld, nagyi! Nálunk is bővül a család. Még csak egy paszulyszem, de itt nődögél a hasamban.

Zavartan, idegesen felnevet.

– És mégis hogy került oda?

Elmondom neki, kiszáradt torokkal.

– Szóval így rekesztik ki a férfit a családból.

– Beleegyezett, ő is akarja. Talán szeretett volna gyereket, és most így lehetőséget kap rá.

– Pont ezt mondtam, hogy így, így kirekesztik a családból.

– Nem rekeszti őt ki senki.

– Igaz, annyi mindenféle családi felállás van manapság. Emlékszel, megírtam neked, hogy nyertem én bocsánatot a fiatalkori bűneimért. Imádkozom értetek, és remélem, hogy egyszer majd megkapjátok ti is az áldást.

Nézem, ahogy ott ül a nagymamám. A száját csücsörgeti, a hüvelykujja körme tövét babrálja, a haja viccesen felborzolódott. És akkor öregebbé válok, mint ő. Odaülök mellé a padra, békülékenyen megölelem. Ahogy átkarolom, érzem, hogy pisiszaga van.

– Ti, unokák vagytok a nagymama mindene.

Újabb zaklatott éjszaka után, ébredéskor sms-t kapok apámtól:

„Most hívtak az otthonból, Meeri nagymama hajnali negyed háromkor meghalt. Békésen elaludt, az ápoló mellette volt. Este még nem sejtettük, hogy máris bekövetkezik. Örülök, hogy tegnap ti is meglátogattátok. Meerit most már a Megváltó irgalmába ajánljuk, akiben ő a támaszát kereste. És magunkat is.

Apa.”

A párom megsimogatja a hátamat, előbb fogja fel a veszteségemet, mint én.

Mi volt ez a koppanás? Valami kopog a porszívó csövében? Vajon valami fontos dolog? Gyerek nem lehetett. Egy gyerek, ugye, nem fér bele a porszívócsőbe? A párom kiment velük az udvarra. Nem lehetett egyik gyerek sem. Maunula. A városnap kint a szabadban részegíti az embereket. Az erdőben valaki tizedjére énekli már, hogy knock knock, knockin´ on heaven´s door. Hiba volt Maunulába költözni?

‍

5. FEJEZET: Nem akarok öreg lenni

‍

A fiam a vécén ül, én az Éjszakai mesekönyvet olvasom neki.

– Nem akaom, hogy az olvos hazajöjjön ide.

– Haza? Ide? Az orvos nem jön haza.

– De én nem akaom, hogy hazajöjjön.

A sírás fojtogatja.

– Biztos nem jól értetted, anya csak annyit mondott, hogy ha baj van a pisikálással azután is, hogy beszedted az antibiotikumot, akkor el kell mennünk a doktor bácsihoz, de az orvos nem jön ide csak úgy.

– Mikol jön?

– Hm, csak akkor, ha valami nagyon komoly dolog történt, például baleset, és mondjuk nagyon vérzik valamid. De ez igazán ritkán fordul elő.

– De haza fog jönni az olvos!

– Miért mondod ezt? Úgy érted, Meerihez hazament az orvos?

– Igen.

– Az csak azért történt, mert Meeri már olyan öreg volt, hogy nem tudott többé orvoshoz menni.

– De… – tör rá újra a kétségbeesés – én nem akaok öleg lenni.

– Te még sokáig nem leszel öreg.

– Mikol lesz megint gyelek?

– Az ember, ha egyszer már… akkor nem lesz megint…

– Ha egyszel öleg lett, mikol lesz megint gyelek?

– Akkor már nem lesz többé gyerek az emberből. De te még nagyon-naaagggyon sokáig gyerek maradsz, ne aggódj emiatt.

– De én nem akaok öleg lenni!

Az eszem, a szívem, a lelkem vele együtt üvölti: nem akarok megöregedni! De ehelyett azt mondom:

– Először megnősz, felnőtt leszel, mint anya. Nem szeretnél ilyen felnőtt lenni?

– Nem. Nem akaok felnőtt lenni, és öleg sem akaok lenni.

Ekkor megjelenik a párom a fürdőszoba ajtajában. Ahogy egymásra nézünk, egyszerre esik le nekünk a tantusz: mi lenne, ha hazudnánk neki?

– Nem muszáj felnőtt legyél.

– Du musst nicht alt werden.

– Anya is csak akkor lett felnőtt, amikor az akart lenni.

– De én nem akaok! Amikor felnőtt leszek, akkol is gyelek akaok lenni.

– Megegyeztünk!

– És majd ölegen is gyelek leszek.

– Kezet rá, de most inkább gondolkodjunk azon, hogy hány éves leszel ? Most hároméves vagy – mutatom az ujjammal –, nyáron pedig négy leszel. Ugye, milyen jó móka?

A kezem korábban apám kezére hasonlított, erős volt, ügyes, mesterien fúrt-faragott, csavarozott, tésztát gyúrt és volánt forgatott, az elsőszülöttem világra jötte óta viszont kezd egyre inkább anyám kezére hasonlítani. Úgy fogom meg a dolgokat, mint anyám, úgy ejtem le a dolgokat, mint anyám. Az ízületi porckopása miatt anyám már nem tud kicsavarni egy kupakot, sem zöldséget hámozni vagy aprítani. Az ujjaim anyám ujjaivá, nagyanyám ujjaivá változtak. Fájdalom bujkál az ízületeimben. Halál bolyong a hajlataimban.

‍

9. FEJEZET: Macskaalom

‍

Mimi az ajtórésnél termett, mint ilyenkor mindig. Megpróbál kiszökni a lépcsőházba, de elzárom az útját a lábammal. A cipőm hegye az állkapcsához ér, nyervogva az etetőtáljához szalad. Becsukom az ajtót.

– Mi van ebben a zacskóban?

– Olyan ruhák, amiket kinőttetek.

– De homok jön ki belőle.

– Áh, biztos csak a ruháidra ragadt a homokozóban.

– Nézd meg, mi jön ki !

Odamegyek a fiamhoz. A nejlonzacskóban, amit vizsgálgat, Mimi használt, összepiszkított homokja van. Macskaalom! Mi a francot keres egy kisgyerekes család házának előszobájában, egy szakadt zacskóban?

„Úgy nézel ki, mint valami majom, amikor dühös vagy!” – a párom vágta ezt a fejemhez reggel, veszekedés közben.

– Azonnal menj és mosd meg a kezed! – mondom, mire a fiam megy és ráül a kishúgára. – Ez nagyon nem jó ötlet ötlet, fáj neki.

Nem száll le róla.

– Szállj le róla!

A fiam nem engedelmeskedik.

– Egyik gyerek… – szedem le a kicsiről a fiamat –, másik gyerek – viszem át a kislányt a túlsó szobába.

– De jó ötlet volt!

– Nagyon piszkos a kezed, az is lehet, hogy macskapisi van rajta. Nagyon kérlek, azonnal mosd meg!

– De jó ötlet volt!

A pelenkázótáskát nem dobom le a földre, hanem beviszem a dolgozószobába, ahol aztán hadonászni kezdek a kezemmel a levegőben, rázom a fejem, mint egy eszeveszett. Most jön elő belőlem a szomorúság és a kétségbeesés, hogy a párom nem látja, min megyek keresztül. „A fiam születése óta, három éve, nem volt egyetlen szabadnapom sem.” Jéghideg a hangja, ahogy azt mondja erre: „Me me me, more more more!” Összeszorul a torkomban valami.

– Menj már, kérlek, mosd meg a kezed!

A párom, aki valaha megmentett azzal, hogy látta, átérezte minden félelmemet, nem képes meghallgatni többé: „Boring, boring!” – vágta a fejemhez, amikor reggel, az ezredik pocsék, zaklatott éjszakám után beszámoltam neki arról, hogy mennyit aludtam, hányszor ébredtem fel.

– Mosd már meg a kezed, kérlek szépen! És cseréljünk zoknit, mert macskapisis lett.

– Ne, a zoknit neee!

Gyűlölök mindenkit, aki még nem tapasztalta meg ezt. Gyűlölöm az összes férfit. Gyűlölöm az összes nőt, akik egészen korán napközibe adták a gyerekeiket, hogy aztán végtelenül türelmesek lehessenek velük.

– Menj! Már! Moss! Kezet!

– Nem, a zoknit nem!

Kicsit túl nagy lendülettel karon kapom ölbe a fiamat, és lerántom a zoknit a lábáról.

– Nem-nem-nem, a zoknit ne!

Feltűröm a pólója ujját, kemény kézzel csap alá tartom és lesikálom az ujjait.

– Anya, ne, anya!

Heves mozdulatokkal megtörlöm a kezét.

– Anya, ne, anya!

Végig tudom, hogy rossz, amit csinálok, de egyszerűen képtelen vagyok lecsillapodni. Leteszem a gyereket. A konyhába vágtatok, és a bevásárlószatyorból a pultra hajigálom a dolgokat. Ezen a héten összesen negyven percem volt magamra! Negyven perc szabadon!

– Én nem szoktam számolgatni a gyerekeimmel töltött perceket.

– Ha napi nyolc órát dolgozhatnék, plusz egy-egy órát utaznék oda-vissza, két szabad órám volna minden egyes nap, akkor én sem számolnám a gyerekeimmel töltött órákat!

– Az utazás nem szabadidő, nem tudok közben olvasni sem.

– De a gyerekek nélkül töltött idő. Amikor először mentem fogorvoshoz gyerekek nélkül, az a buszozás luxusnak tűnt, mind a tizenhárom kibaszott perce!

– Számomra ez nem luxus.

– Mert a te IQ-ddal nem vagy képes átlátni ezt az egyenletet.

– Micsoda önző zsarnok lett belőled, már nincs is mit szeretni rajtad.

Olyan mélyre süllyedt ebben a kapcsolatban. Gyűlölöm őt. Gyűlölöm magamat. Gyűlölöm azt, amivé a kapcsolatunkat tettük. És sajnálom a gyerekeket, szegény kislány, hogy nézett rám, amikor gonosz dolgokat vágtam a párom fejéhez. Képesek leszünk még valaha újra tisztelni egymást? Le kéne nullázni az emlékeinket. Elfelejteni minden percet, órát. Kiverni a fejünkből a rosszindulatú szavakat. Elölről kezdeni. Most. De ha még annak a gondolatától sem tudok szabadulni, hogy szerinte túl nagy kérés, ha egy szombatot végre egyedül szeretnék tölteni.

– Állj mál le! – ezekre a szavakra térek magamhoz.

A fiam ott áll mögöttem a konyhában, mezítláb a rongyszőnyegen, a szemében kétségbeesés. Ránézek. Letérdelek elé.

– Bocsánat!

– Csak az volt a kedvenc zoknim.

Odanyomja az orrát az enyémhez, úgy néz a szemembe, hogy a szívem belefacsarodik, belekapaszkodik a tekintetembe, vigasztalóan, óvatosan reménykedve, kérdőn megemelinti a szemöldökét, talán lassan elmúlik a baj. A szemem az ő mentőöve, ha elfordítom a tekintetem, a mélység elnyeléssel fenyegeti.

‍

12. FEJEZET: Ez az egy gyerekkoruk van

‍

…

A sarki kávéház előtt a fiam a kezét nyújtogatja, hogy odaadja maminak a szívószálas üdítőt. A kislányom a babakocsiban vergődik. Ez az egy gyerekkoruk van. És annak ez a világa. A szupermarket előtt gazdájukra várakozó kutyák. A buszmegállóban lézengő rekedt hangú, orrfacsaró szagú, de ártalmatlan figurák. Egy anyóka, aki olyan lassan botorkál a botjára támaszkodva, hogy körülötte festmény lesz a táj. Egy méltóságteljes, bár toprongyos, ősz szakállú férfi, aki vékony lábait keresztbe téve egy rollátoron üldögél, és dobozos sört hörpöl. Úgy helyezkedett el a fák szegélyezte Metsäpurontie út mellett a járdán, hogy a kora tavaszi nap melegében sütkérezhessen. A szemében magány, figyelem, szelídség. Még nem ködösítette el az alkohol. A párom megáll, hogy a szívószálat a fiunk szörpösdobozába szúrja. A gyerekünk a szörpét szürcsöli, a méltóságteljes iszákos a sörét, tíz méter a távolság a sorsuk között.

JANKÓ SZÉP YVETTE fordítása
1974, Nagyvárad. Kolozsváron él.

Részletek Heini Junkkaala Homoäiti (Homomami) című monodrámájából. A darab jogait az Agency North ügynökség képviseli.

‍