Íber

56.

És aznap valóban megint mulatniuk kellett. Este vagy négy-öt ember érkezett a gazda házába, aki fiatal barátaiként mutatta be Mihályékat. A vendégek pedig nem kérdezősködtek. Került az asztalra bor és étel, a fiúk annyit ettek, annyit ittak, amennyit akartak. Mihály kezébe vette a harmonikát, játszott, mindenki táncolt, énekelt, kacagott, evett, ivott, aztán neki is fejébe szállt a bor. Átadta a hangszert, és inkább táncolt, nótázott.

Azir ennél jobb napszámot nehíz elkípzelni. Lehet, hogy a Jóisten mégiscsak valami jó felé visz, csak én nem irtem ezt az utat. Nem tudom. Forog kicsit a plafon, nem vagyok józan, de ki a francot irdekel. Jó ez most így. A konyhában fekszünk, a kicsi mán horkol, én is aludnék, de még őröl az agyam. A szobábul hangok hallatszanak, nem olyan nagyon hangosan, de ippen elíg jól lehet hallani űket. Mintha egy asszony hangja lenne, de nem vagyok biztos. Mintha fájna néki valami, de ebbe se vagyok biztos. Osztán belealszok.

Íbredtem én mán másnaposan, nem az hogy nem. De a kicsi köpcös József mán íbredís után azzal kezdte, hogy a sógorának névnapja van, máma oda megyünk mulatni. Visszük a hermonikát meg a jókedvet. Na. Hát ha ez a munka, akkor ez a munka, nem fogok panaszkodni. Látom a kicsi Shulteison is, hogy sápadt az arca, meg van gyötörve, de ű se panaszkodik. Meg is indultunk dilután, mikor a Nap mán kezdett lefele bukni, mán az úton kortyolgattuk a pályinkát. Az öreg egyre csak röhögött az orra alatt, mint aki kezd megháborodni. De adta körbe folyvást a pályinkát, kit irdekelt.

Félríszegek vótunk, mire odaírtünk, muszáj vót elővenni a hermonikát, elkezdeni a nótát, ilyenkor csakis eztet lehet csinálni. Disznósajtot, kenyeret meg savanyúkáposztát tettek az asztalra a bor meg a pályinka mellé. És én azt hiszem, hogy soha semmilyen étel nem esett olyan jól, mint az. Osztán a József félrevon bennünket, a Schulteist meg ingem, és idead valamit a tenyerünkbe. Ezt egyitek meg gyorsan, fiúk. Mondja. Mogyorónagyságú, ragacsos gubics vót, amit ideadott, a szánkba téve egybűl íreztük, hogy mintha valami fonalak lennének összeragasztva a ragaccsal. Mindegy vót, ittunk rá egy pohár bort, folytattuk a nótázást.

Csak osztán mintha minden kezdett vóna megcsavarodni, az egísz világ, az egísz létezís. Mintha nem nyóc ember lett vóna abban a konyhában, hanem nyócszáz. Az emberek meg az asszonyok arca összekeveredett, fogatlan vigyor vót mind. A fejük sokkal nagyobbra nőtt, mint a testük, és csak üvöltötték a nótákat, mink meg táncoltunk, táncoltunk, nem mertünk megállni. Osztán kezdett minden továbbcsavarodni kicsi karikákba, mint a fiatal szőlőinda, de tényleg minden, még a gondolatok is.

Mán láttam a Schulteison is, hogy össze van zavarodva, és mintha ez segített vóna. Mintha muszáj lett vóna vigyázni rá, mintha nem tűlem függött vóna, hogy ügyelek rá, vagy nem. Na de ennek az estínek is víge lett, de mán nem emlíkszek, hogy kerültünk vissza az öreg házába. De másnap ottan íbredtünk. Mind a két fiú kapott egy-egy csésze tejet, és érdekes módon nem voltak másnaposak, de nem a tej miatt. A kicsi, köpcös József már ott volt az ébredésüknél, kitöltött nekik egy-egy kupica pálinkát, aztán közölte velük, hogy aznap van húshagyó kedd, estére nagy mulatságot tervez, sok vendéggel. Mán ippen mondani akartam, hogy ez mán nekünk sok lesz, de akkor ideadta a kezünkbe a pinzt, úgyhogy nem nagyon vót mit mondjak. Aznap is mulattunk.

A vendégek, vagy hatan-nyolcan, már délután megérkeztek, alig sötétedett, máris beindult a mulatság, az immár szokásossá vált forgatókönyv szerint: harmonika, nótázás, ivás és ivás, aztán lassan tánc. Alig firtek az emberek a házban, de így is egyre vadabbul táncoltak, táncoltunk, és a bor is nagyon fogyott. Ittunk mink is persze, muszáj vót. Ezir fizettek. A füst is nagy vót mán, és mindenki egyre ríszegebb. És akkor az öreg elkezdett vetkőzni, és nem állt meg, amíg bármi ruhaféle is vót rajta. Levetkőzött tiszta pucérra. És elkezdett ordibálni, hogy vetkőzzetek, vetkőzzetek, mert a paradicsomban vagyunk! Többen elkezdték lefelé dobálni a ruháikat, két másik férfi meg egy nő szintén anyaszült meztelenre vetkőzött, és úgy táncolt tovább. A többség csak derékig vetkőzött, vagy egyáltalán nem, és ennek örültek a fiúk, mert azt a következtetést vonták le belőle, hogy a dolog nem kötelező jellegű. A biztonság kedvéért azért még elszántabban kezdtek mulatozni és mulattatni, nehogy számonkérje tőlük a gazda. A hangulat egyre emelkedett, zaj, füst és zene, a kiömlött bor szaga lepte be az egész házat. A köpcös kis házigazda kipirultan táncolt, a zene ütemére lógatta hosszan és vastagon lelógó péniszét, és közben üvöltött egyet-egyet, hogy innen senki el ne menjen, mert itt van a paradicsom, itt nincs éjféltől böjt, itt sohasincs böjt, csak a jókedv!

Valahogy vége lett ennek az éjszakának is. A vendégek egy része hazaszállingózott, egy részük részegen hortyogott valamelyik sarokban vagy fekvőalkalmatosságon. Két erősen részeg férfi beszélgetni próbált, a poharukba kapaszkodtak, és néha-néha mondtak valami félig-meddig értelmeset a másiknak, aki bólogatott. József meztelenül aludt a konyhai ágyon. Mihály és a kis Schulteis is be voltak rúgva, de ébren voltak, és tudtak magukról. Mihály fogott egy pokrócot, és betakarta vele a kicsi, köpcös, ruhátlan, alvó embert. Aztán intett a másiknak, hogy menjenek ki. A tornácon csípős, kemény hideg volt, a két fiúnak pedig nem volt rendes téli öltözete, fáztak, tovább józanodtak.

– Én eztet nem bírom tovább – mondta Mihály. – Nem bánom, mennyi pinzt keresünk, mennyit nem, de ami sok, az sok.

– Fáradtak vagyunk, Mihály, kéne aludni egyet, hogy tudjunk gondoskodni errűl a dologrúl tiszta fejjel.

– Ezen nincs mit gondoskodni. Ez az ember bűnös, vagy őrült, vagy mind a kettő. Én fílek tűle, az ilyentül bármi kitelik. Hallod, hogy nincs böjt. Nem. Máma hamvazószerda. Menjünk vissza a táborba. Én nem csinálom eztet tovább. Inni se bírnék mán.

57.

Apánk, a Nap különösen kegyes volt aznap hozzánk. Úgy ontotta a szeretetét, a meleget és a fényt, mintha egy véget érni nem akaró orgazmus lenne. Engem már émelyített is ez a sok túlcsordulás, kellemetlen nyomást éreztem a halántékomban. Mintha az apánk két hüvelykujjával kényszerítene, hogy felfedjem testem legtitkosabb részeit sugarai előtt, és a testem izzadsága síkosító lenne, hogy a fény és a meleg belém tudjanak hatolni. A tisztás szélére, az árnyékba húzódtam. Majd egy kissé beljebb, a nedvesség, a mohaágyak felé, mert én voltam a legérzékenyebb apánk szerelmére, én éreztem leginkább, hogy kihasználja a testünket, sőt, a testünk titkait ezzel a túl sok forrósággal. Egy kicsit még beljebb bújtam az erdőbe, csak annyira, hogy még halljam a többieket, és hogy megláthassam a lombok nyugtató súlya alatt a legközelebbi árnyékhideg gombát.

Tudjátok, ez egy vers. Ez azt jelenti, hogy egy olyan nyelvi struktúra, amit a nyelv inherens törvényeivel nem lehet leírni vagy megmagyarázni. Egy olyan nyelvi struktúra, aminek csak kvantumkontextusban lehet értelmet tulajdonítani, de ez is bárdolatlanul pontatlan, mert a racionalitásnak kvantumkontextusban nincs semmiféle relevanciája. Ez egy vers, egy olyan nyelvi struktúra, ami egész egyszerűen hamis, logikai zéró, sőt, nyelvi zéró. Mondjuk ki: hazugság. Az anyanyelv és az isteni igazság meghazudtolása.

Tudjátok, ez egy vers, ami csakis úgy jöhet létre, hogy megjelenik a mi világegyetemünkben valami, ami egy párhuzamos világegyetemből származik. De valahogy itt anyagiasul. Kvantumfuck. Merthogy én nem vagyok birtokában a nyelvnek, ez a vers mégis, tagadhatatlanul létezik. Nem vagyok birtokában a nyelvnek, már nem, még nem. Valamikor régen, nem tudom, milyen régen, osztoztunk egymás gondolatain, sőt, osztoztunk egymás érzésein, nem volt szükség nyelvre, ahogyan egy halrajnak, ahogyan egy madárrajnak sincs szüksége rá. De ez a rajság már a múlté. Sosem voltunk, sosem leszünk ennyire magányosak, mint most, hiszen nemsokára rálelünk a nyelvre, kitaláljuk, és megint osztozni tudunk majd. De ezt én most még nincs, ahonnan tudjam. Ezt gondolom, de nem a nyelven keresztül gondolom ezt, hanem csak úgy, ahogyan egy fa gondol a halálára mondjuk, akinek pedig nincs idegrendszere. De ez egy vers, mondom, isteni hazugság. Kvantumfuck.

Szeretek nappal aludni egy-egy kicsit, mert szeretek a sötétben ébren lenni. Szeretem anyánkat, és nagyon kedvesek nekem a gombák, a holdfény vegyészei. Én vagyok a letéteményese annak a hatalomnak, hogy nem félünk a gombáktól. Mert a hatalom csak akkor mérgező, ha túl sokat enged valaki magába belőle. Ha a törzsből mindenkinek csak egy picinykét kell belőle befogadni, akkor, bár minket egyenként mérgez azért, a magányosok csoportjának, az édes szülőtörzsünknek a javára válik.

A levegő könnyebbé vált lassan az árnyékokon kívül is, a meleg bársonyossá enyhült, visszatértem a többiek közé. Megörültek nekem, megörültünk egymásnak. Nem tudunk egymásról semmit valós időben, és nem tudunk kitörni a koponyánk börtönéből, akárhányszor meglátjuk egymást, örülünk, hogy a másik még nem halt meg, és megöleljük egymást, és keresünk és kiszedünk néhány tetvet egymás hajából. De én most megint búcsúzni jöttem. Ha csak néhány ezer méterre is eltávolodunk a többiektől, már búcsúzunk.

Apánk már lebukott, visszahúzódtam a fák közé, egyre beljebb a sűrűbe, és egyre több gomba kidugott fejét láttam a puha és illatos talajon. A léleknegatív lidércmozdulata az anyag felé. A létezés feleslegének átlényegülése. Az én drága gombáim. Többezer féle formában törik át a valóság felszínét, én ebből csak vagy százötvenet ha ismerek. Ismerem a kínhalál gombáját, ez a legfőbb isten, akit tisztelek, a legnagyobb hatalmú úr. Zöldes kalapja, tökéletes formája ijedelmet kelt mindenkiben, aki a gombákat imádja, vonzereje és kegyetlensége határtalan. Ismerem a kövér bolyhosat, amelyik akkor boldog, ha az emésztőrendszerünknek adhatja magát. És így tovább, tovább, tovább. Vonz a jelenlétük, érzem, merre kell menni, ilyenkor lehet igazán érezni, hogy versben vagyunk. Keresem a tiszta formát a torz mocsok felett. A tegnapból lüktető holnapot.

A napfény vegyészei, a növények, őket is ismerem, de én nem őket imádom, nekik az öreg, löttyedt mellű, sovány, magas nagyanyó a szolgájuk, a hatalmuk az ő kezében van, én nem tőle tanultam. Az én uraim a holdfény vegyészei. És mi a törzsből egymás gondolatain már valóban nem osztozunk, de az eszméletünk azért valamennyire továbbterjed a koponyánk börtönénél. Én ezeket a teljesen idegen kis vegyészeket értem, már amennyire értem, érzem, már amennyire érzem. Tudom róluk, hogy nem egyebek, mint gyönyörű nemi szervek. Pinák és faszok, amiket megeszünk, amikkel próbáljuk gyógyítani magunkat, amik kilencféleképpen tudnak megölni, amikben gyönyörködünk. De ez bárdolatlan egyszerűsítés, mert míg nálunk, állatoknál van hím és nőstény, náluk akár ezerféle nem is lehet. A pina és a fasz csak kettő, és még van kilencszázkilencvenkilenc másik nem, pinák, faszok, és kilencszázkilencvenkilenc olyan csúnya szó, ami akkor sem létezne, ha létezne már a nyelv. (Bár a pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy náluk pina és fasz – és minden más – azért ugyanúgy néz ki. Legalábbis a mi szemszögünkből, a mi vizualitásunk által leegyszerűsített keresztmetszetben.)

Érzem őket, már amennyire érzem. Ahogy egy verset lehet érezni vagy érteni. Megközelítőleg, de meg nem foghatóan. És miközben ezeket gondoltam, tudjátok, nyelv nélkül, amilyen magányosságot ti meg sem tudtok érteni, miközben ezeket gondoltam, hirtelen megláttam, és megállt a fejemben a folyam, és lelassult az idő. Ott volt. Ő. Ott voltak ők, boszorkánykörökben, egészen sokan. (Náluk az egyes szám és a többes szám sem olyan egyértelmű, mint nálunk, többféle átmenet is van. De a nyelv, ugye, még nem létezik, szóval mindegy.) Közel hajoltam az egyikhez, egészen picik voltak, mint egy-egy kis ujjacska, és a száruk és a lemezeik mintha márványosan kékek lettek volna, mint valami nemes penészes sajt márványos felülete, de hát én azt sem tudom, mi az a márvány, azt sem, mi az a sajt, itt megint csak a vers törte át a valóság felületét.

A homlokomat a földhöz érintettem, és mozdulatlan maradtam, hogy megértsem ezt a gombát, amelyikről biztosan éreztem, hogy nemcsak az én életemet változtatja majd meg. A koponyacsontom pórusain át szivárgott be az információ, a legkisebbnél is sokkal kisebb lila porszemekként, és tudtam már, hogy félnem kell, és tudtam már, hogy nem kell félnem. És a legnagyobb tisztelettel leszakítottam egyet, és a legnagyobb tisztelettel megettem. Aztán még egyet. És aztán még egyet. Leheveredtem melléjük, az egyik kör közepébe, a mohával dúsított avarra és zöld illatú fűre.

Aztán mintha minden kezdett volna megcsavarodni, az egész világ, az egész létezés. A gombák hirtelen sokkal nagyobbak voltak, mint én, a fák pedig sokkal kisebbek lettek, a gombák túlnőtték őket, az árnyék meg mintha fátyolként súrolta volna az arcom. (De hogy mi a fátyol? Mindegy, a nyelv még nem létezik, de az érzés már igen.) Aztán kezdett minden továbbcsavarodni kicsi karikákba, mint a hajunk, de tényleg minden, még a testem is. Összeszedtem annyi gombát, amennyit el tudtam vinni egy lehántott fakéregben. Ez az ötlet is, a lehántott fakéreg, csak úgy jött, nem az enyém volt. Visszasiettem a többiekhez, már amennyire tudtam, mert mintha a hullámzó vízen jártam volna, vagy a puha, ringatózó felhőkön.

A többiek rögtön körém gyűltek, bámulták és csodálták a fakérget, ami tele volt rakva a gombákkal, többen hangosan kiáltottak-visítottak is izgatottságukban. Letettem a földre. Összecsücsörítették a szájukat, és óbégatni kezdtek, a fejüket fogták. És rájöttem, hogy ez a nyelv, ez az, ami még nem létezik, de ami mindig is létezett. És mutogatni kezdtem, és mindegyik mozdulathoz más hangot adtam ki a számon. Elmutogattam a gombát, elmutogattam a szörnyű félelmet, amit érzek, és elmutogattam a hatalmas boldogságot, amit érzek. Nem nagyon értették. De néhányan nagyon kíváncsiak lettek, és ettek a gombából. Megbíztak bennem, tudták, hogy a szolgájuk vagyok. Láttam rajtuk, hogy az ő valóságuk is örvényleni kezd, és megértik, amit mutogatok. És mutattam tovább, hogy hogy találtam meg a gombákat, és megértették. És megmutattam, hogy milyen állatokat láttam aznap, és megértették. És elmutogattam, anélkül, hogy hozzájuk érnék, hogy szeretem őket, és megértették. És megint, sok-sok-sok idő után, tudtunk osztozni egymásban.

‍