.svg)
Selyem Zsuzsa legújabb kötetében jégvirágok nyílását örökíti meg egy dermesztő diktatúrában: a Kicsi kozmosz nem negálja a Ceaușescu-rezsim kegyetlen történéseit, megszépíteni sem próbálja azokat, hanem emlékeztet bennünket, hogy ahol Drakulák vannak, ott Illések is mindig lesznek.
Az 1 regény alcímmel ellátott kötetben nagyjából ugyanazon logika alapján épül fel a cselekmény, mint a szerző legutóbbi, Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötetében. Az egyes szereplők spirálszerűen jelennek meg az újabb és újabb fejezetekben, érintkeznek és összefonódnak egymás történetével, ebben a folyamatban pedig fraktálokként bontakoznak ki előttünk az egymást értelmező és árnyaló részletek. Pontosabban a Kicsi kozmosz egy olyan pozícióból indít, amilyennel Az első világvége, amit együtt töltöttünk zárul: míg a 2020-as novelláskötet utolsó darabjában, a Szinte végtelenben a kötet szereplői összesereglenek, sorsukra hagyott tárgyakat gyűjtenek nejlonzsákokba, a nap végén pedig a tűz köré telepednek, a 2025-ben megjelent regény egy Trébely utcai partival indít, amelynek résztvevői in medias res jelennek meg előttünk, majd a kötetegészben alaposabban is megismerszenek.
A linearitás hiánya kimozdít megszokott olvasói mechanizmusainkból, és izgalmassá teszi a befogadás folyamatát: az elénk táruló életutak – a maguk fájdalmaival és szépségeivel – méltóságteljes egyszerűséggel bontakoznak ki előttünk. Nem túlbonyolítottak vagy elérhetetlenek, de megkövetelik állandó figyelmünk és lélekjelenlétünk. Osztrovszki Kristóf és Nina, lányaik, Frida és Lili, unokájuk, Icu, valamint dédunokáik, Soma és Mira története huszonhárom fejezetnyi (kérdésnyi) terjedelemben, egymás között bolyongva rajzolódnak ki. A 20. század második felének és a 21. század Romániájában zajló történéseket Selyem Zsuzsa hol az 1986-os clevelandi lufikatasztrófával, hol a 2002-es moszkvai színházi túszdrámával, hol a 11. Pancsen Lámának, Gedün Csöki Nyimának elrablásával helyezi egy keringési pályára. A kaleidoszkópszerű történeti kitekintésekkel így nemcsak a román autoriter rendszerben átélt eseményekről olvashatunk, hanem olyan észak-amerikai és ázsiai katonai-politikai akciókról, illetve katasztrófákról, amelyek képesek párbeszédbe lépni a kelet-európai tapasztalatokkal. A dobrudzsai deportálásoktól kezdve az abortusztilalmon át egészen Gelu Oltean ayahuasca-szeánszaiig számos olyan, időben rögzített kiindulóponttal szolgál a regény, amelyben a cselekményt interpretálva egyrészt megkapaszkodhatunk a különböző generációk feltérképezése közben. Másfelől olyan belengő események ezek, amelyek rámutatnak a nem beszélgetésre, hanem vallatásra kalibráló, illetve két dimenzióba kényszerítő Drakula-földjének mechanizmusaira (13.).
Különleges és izgalmas, ahogyan Selyem a különböző testtapasztalatokat örökíti meg az egyes fejezetekben, ugyanis a bejáratottnak hitt kozmikus képeknek egy teljesen új oldalát mutatja meg. Narrációs eljárásaival a szó szoros értelmében lehozza a csillagokat: a kozmológiából kölcsönzött nyelvi apparátusa legfőképp a nemi aktusokat és a várandósság tapasztalatát megörökítő jelenetekben bontakozik ki. A második, Miért hallgattak el a tücskök? című fejezetben még épphogy megadja az alaphangot ehhez a szerzői fogáshoz – „Icuból kiszakadt egy holdnyi törmelék” (28.) –, a későbbiekben azonban egyre erőteljesebben itatja át választott regiszterével a kötetet. A Mire képesek a magnóliák? foganásjelenetében már szerves részeként – mondhatni, előfeltételeként – tételeződik ez a nyelvezet: „Na, ez volt az a pillanat, amikor a Világmindenségben, a Shapley-koncentrációban, a Laniakeában, a Szűz szuperklaszterben, a Tejúton, az Oort-felhőben, a Föld nevű bolygón, Európában, Romániában, Kolozsváron, a Nagybánya utcában Portik Simon egy hímivarsejtje találkozott Szél Icu a tüszőből épphogy kiszabadult, érett petesejtjével” (98.). Ez a nyelvi készlet pedig a regény folyamán végig adott mindazon szereplőknek, akik önnön határaikra ráismerve a kapcsolódásaikat illetően elég bátrak, hogy elkezdjenek egy teljesen új és szédítően hatalmas perspektíva felől újra közeledni egymáshoz és önmagukhoz.
Természetesen ebben az éteri beszédmódban már csak magyar prózai viszonylatban – eltekintve, de nem figyelmen kívül hagyva például az Anne Carson-i allúziókat – több jelentős előd adódik, ugyanis Bodor Ádám, Krasznahorkai László, illetve Visky András fogalmazásmódjával számos helyen átfedésekkel szembesülünk a Kicsi kozmoszt olvasva. Ezek a hagyományok kifejezetten bibliai karakterek történeteiből kiindulva konstruálódnak meg, elsősorban pedig a kirekesztettség és alárendeltség princípiumaival vannak felruházva. Ilyennek bizonyul az És mi a létezés? Melville-től átörökített Izmael-allegóriája, illetve az ugyanezen fejezet végén olvasható újszülöttleírás: „A végtelen színű, végtelen dimenziójú hullámzásban lebegett, míg valahogy kisodródott egy kicsi térbe és időbe, szárnyai folyton beleakadtak valamibe, olyankor fordult egyet-kettőt, és kiszabadította magát, mindenkire vigyázni akart, ami négy dimenziócskában lehetetlenség, és ez a lehetetlenség nehéz volt, húzta lefelé, a szárnyai viszont könnyűvé tették, már-már olyan könnyű volt, hogy szinte elszállt, de szeretett a földön is élni, még ezt a négy dimenziót is megszerette, bár alávetni soha nem tudta magát neki, elkésett néha, és eltévedt olykor, és alig talált olyan ruhadarabot, ami illett volna a stílusához, de messziről ragyogtak a csillagok” (214.). Izgalmas, ahogyan a regény ehhez hasonló passzusai és a rideg és megfélemlítő rendszer leírásai egymásra montírozódnak, tulajdonképpen együtt hullámzanak Selyem narrációs eljárásaiban, és tartalmilag legalább ugyanennyire kiemelendő az elő-előtűnő Illés ábrázolása.
Aki Krasznahorkainál az üzenet nélküli angyal, Viskynél pedig az angelus tacitus, az lesz a maga nemében Selyemnél ez a tisztaságot és jóakarást megtestesítő misztikus karakter: Illés, a próféta. Közbenjár a magára maradt Liliért, aki a zsarnok és tolvaj Drakula áldozatául esett, mozgósít és segít helyreállni, más helyeken amilyen észrevétlenül bukkan elő, úgy távozik is a képből, egy tölcsér szilvás fagylaltot hagyva hátra az elbeszélőnek. Bár a Kicsi kozmoszon végigvonul az a pusztítás, amely a diktátoroknak, imposztoroknak, besúgóknak és csalóknak tulajdonítható, néhány fényévnyi távolságból fel-felvillan ennek az Illésnek nevezett reménységnek a csillaga, és emlékeztet, hogy ahol Drakulák élnek, ott ő is mindig jelen van. Már a kötet nyitányának templomjelenetében rögzül ez az üzenet: „Amikor Isten azt mondta, legyen fény, a fény azt válaszolta, hogy jó, leszek, de kicsit még várnom kell. Ugyan, mire kell várnod? A sötétségre kell várnom, hogy együtt jelenjünk meg. Nafene. Mert mi ketten csak együtt létezünk, folytatta a fény. Ezt értem én, mondta az Isten, de a sötétség már ott van. Mire a fény azt válaszolta: Ja, akkor én is ott vagyok” (7.). Ebből a perspektívából ez az ártalmatlanul játékosnak tűnő anekdota elkezdi lehorgonyozni a regény azon metafizikai alapokkal bíró vonulatát, amely villanásszerűen jelenik meg ugyan a későbbiekben, mégis súlyosnak bizonyul, és a négy generáció történetének szervezőelvévé válik.
Fontos kiemelni a regény eleddig említett komponensein túl az állatok megjelenítését is, amely – ha csak a Moszkvában esikre (Jelenkor Kiadó, 2016) és Az első világvége, amit együtt töltöttünkre gondolunk – Selyem művészetének egyik megkerülhetetlen védjegye. A humán és nonhumán nézőpontok egymásba csúsztatása a Kicsi kozmoszban nem csak fejezetekben vagy bekezdésekben, de néhol egyazon szintaktikai egységen belül valósul meg. A bálnák, delfinek, varjak, denevérek, kutyák, békák perspektívája pedig azon túl, hogy ötvözi Lili, Icu vagy Soma szólamát, értelmezi és egésszé is teszi azokat. Ezt a közelséget és fókuszt anticipálja már a regény Herman Melville-idézetekből összeállított, elrendezésében bálnát formáló mottója is: „Vannak fura idők és helyzetek ebben az életnek nevezett gyanús ügyletben, amikor az ember az egész mindenséget nem tudja másnak látni, mint bazi nagy tréfának, aminek a poénját csak homályosan érti, de annyi azért világos, hogy az ő számlájára megy a röhögés” (4–5.). Az egyes szereplők pedig ennek a veszélynek tudatában kezdenek táncba: meztelenül úsznak a Cementlapoknál, gyereket vállalnak és szülőt gondoznak, azaz vállalják, hogy egy dermesztő diktatúrában elképesztő jégvirágokként nyíljanak ki (293.).
Selyem Zsuzsa Kicsi kozmosza a polifónia és töredezettség sokrétű eszköztárával tárja elénk emberek és állatok, bolygók és csillagok életét és sorsát. Pályára állítja, mozgásra bírja őket, amelynek következtében a súrlódások és ütközések elkerülhetetlenek ugyan, sokszor mégis inkább ezeken az érintkezéseken, a kiszakadó törmelékek káoszán ámulunk el, mintsem az együttállások lélekemelő harmóniáján. Huszonhárom kérdését fájdalommal teli csillagokként dobja felénk, melyeket ha kellő figyelemmel fogunk ki, mutatóujjunkon megpörgetünk kicsit és megkacagtatjuk őket, lesz annyi erejük, hogy saját útjukon továbbinduljanak (155.).
Selyem Zsuzsa: Kicsi kozmosz. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.
