ITT

Április 24-26 között a Balla & Vajna Projects Kulturális Egyesület kreatívírás-műhelyt szervezett Kolozsváron, Háy János író vezetésével. A műhelyen született írásokból közlünk válogatást.

‍

Itt vagyok. Most.

A terapeuta tanácsára ismételgetett mantrát szkeptikusan pötyögte be a nő a telefonján megnyitott jegyzetek közé. A spirituális mágusok könyveiből jól ismerte a jelenlét és a mindent betöltő most fogalmát. Az egyik ilyen tanító, Eckhart Tolle bestseller könyvét egy barátnője adta kölcsön, neki biztosan jót fog tenni, olyan spiri beállítottságú. A könyv fülszövege szent jelenlétnek nevezte azt a képességet, ami mindannyiunk mélyén ott ólálkodik, csak elég ügyesnek és figyelmesnek kell lenni, ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljünk vele. A nő hajlamos volt túlzásokba esni, például olyanokba, amelyek azt mondatják vele, hogy: Igen, igen, Tolle könyvei, na azokat betéve, igen, meg, hogy Buddha tanításai, persze, a Tan Kereke… miközben csupán pár oldalt olvasott ezekből az írásokból. A Most hatalma a gyakorlatban már az első mondatok elolvasása után teljesen érthető volt számára, nem látta szükségesnek, hogy tovább fecsérelje az idejét és figyelmét a könyvre, amikor sokkal fontosabb, hogy a saját életének történéseiben legyen jelen. Ebből a mostból építkezzen. Fejlődjön. Bújjon elő a benne lakó pillangó hosszan tartó álmából.

Így látott hozzá a mosogatáshoz ezen a délután, amikor a munka és a terápia után csupán ez várta otthon. Figyelmét arra összpontosította, hogy hogyan csorog a víz a kezére és a habos edényekre mosogatás közben, hogy milyen a víz hőmérséklete, milyen hatással van a testre és az idegpályákra a víz és a mosogatószivacs érzékelése, milyen szagok vannak a konyhában – bár itt elbizonytalanodott, hogy vajon helyes-e, ha a bőrt érő ingereken kívül a figyelmét egy másik tárgyra, például a serpenyő aljára száradt tojás szagára is kiterjeszti. Mennyire gyomorforgató a sült tojás szaga, gondolta, amit a tisztára mosott edényhez közel hajolva még mindig határozottan érezni lehet. El is döntötte, hogy soha többet nem eszik tojást, ami amúgy is egy csomó hormont tartalmaz, bár azt nem tudta pontosan, hogy milyeneket, de arra tisztán emlékezett, hogy az első emeleten dolgozó, roppant tudatos kolléganő magabiztos hangerővel magyarázta, hogy ő most már igazán semmilyen állati eredetű élelmet nem fogyaszt, hiszen tudjuk jól, hogy például a tojás is egy nagy hormon.

Tulajdonképpen azóta undorodik a tojástól, és örült, hogy most már ő is olyan magas tudatossági szintre jutott, ahol lazán el tudja engedni a tojást az életéből. Bár érzett némi kétszínűséget a döntése mögött, amikor arra gondolt, hogy az édesanyja milyen nagy szeretettel kúrálta cukorral kikevert tojássárgájával, aminek már a gondolata is meghozta a kedvet egy kis torokfájáshoz. A habos, nyers, cukros tojássárgája volt az egyik kedvenc édessége, pokróc alá bújva nyalogatta és egész nap az ágyban maradhatott. Tökéletes kényeztetés. Ritkán ehetett valódi édességet. A boltokban nem árultak ilyen luxuscikkeket, de pénzük sem lett volna rá. Naponta több kanál cukrot is benyakalt, néha egy pár csepp Hellaszt csepegtetett rá, mit sem sejtve arról, hogy a civilizáció bölcsőjéről kapta a nevét ez az olcsó lötty, miközben kiszopogatta a citrom hamiskás ízét a szájpadlásán olvadozó cukorkristályok között.

De most itt van, és nem abban a gyerekkori apró konyhában, ahol a cukrot egy régi, valamilyen nyugati segélyből kapott túlméretezett kávés bádogdobozban tárolták, a befuccsolt vas fűtőtest tetején. Már megint nem sikerült jelen lenni, és az éppen elvégzett cselekvést, jelen esetben a mosogatást, annak teljességében megélni. Miért nem tudta irányítani a figyelmét és átadni minden porcikáját a most hatalmának?

Utálta, amikor kudarcot vallott. Utálta, amikor csődöt mondott, amikor nem volt elég kitartó. Ha valami új és izgalmas dolgot fedezett fel, legyen szó jógáról, egy új diétáról, vagy újabban az írásról, azt gondolta, hogy azon a területen mindenkinél jobban fog teljesíteni. Ilyenkor elkezdett az agya történeteket gyártani, amelyek a jövőben elért sikereiről szóltak. Elismerő szavak, meglepődött bólintások és nem ritkán, anyagi sikerek jelentek meg lelki szemei előtt. Hét éves volt, amikor megírta az első versét, Az arany életet, és amint kitette a vers végére az utolsó pontot, máris fényes jövőt látott maga előtt. Szeretett olvasni és úgy érezte, hogy könnyűszerrel tud ő is olyat alkotni, mint azok az írók és költők. Egy olyan jövőről kezdett el álmodozni, ahol nem kell banikból összerakni a mindennapi kenyeret és nem két mérettel nagyobb cipőben kell bukdácsolni az iskolába, a jeges járdán, meg-megkapaszkodva a kerítésbe, hogy nehogy hanyatt vágódjon, és ahol végső soron senki sem neveti ki a szedett-vedett kinézete miatt.

Amikor a terapeuta azt tanácsolta, hogy ne folyton egy lehetséges jövőről fantáziáljon, nagyon hozzáértő arcot vágott, hogy ő tulajdonképpen pontosan tudja, hogy miről beszél a szakember. Sőt annyira jól tudja, hogy ezt a tanácsot akár ő maga is adhatta volna magának, nem mellékesen: ingyen. Hányszor próbált már kizárólag a feladatra, a jelenlétre és a jelen pillanatra figyelni, kizárni azokat a láthatatlan, és legtöbbször kritikus hangokat, amelyek azt bizonygatták, hogy semmibe sem érdemes belevágni, ha nem tud igazán nagyot alkotni. Csak mostanában szokott le kicsit erről a gyakorlatról, pont most, amikor írásra szeretné adni a fejét, ahogy azt mondani szokták – kik is?, erre már nem emlékezett, szóval, hogy most, amikor azon töri a fejét, hogy melyik jelentős és az ő életében egyedi életeseményt vessen papírra, csak most kezdett el azon szorongani, szakszóval élve, hogy mit is fog majd szólni, netán a háta mögött suttogni a kritikus tömeg, akik a közösségi médiából értesülnek majd arról, hogy könyvet adott ki, ennyi évesen, holott eddig senki nem nézte volna ki belőle, egy kis szőke nőből, hogy egy ilyen merényletet tervez, meg hogy bármilyen köze lehet az irodalomhoz, hacsak azt az irdatlan mennyiségű Elle folyóiratot nem számítjuk, amit az irodájában halmozott fel, az íróasztal mögötti polcon, vélhetőleg azért, hogy így jelezze a külvilág felé a divatszakmában való jártasságát, és azt, hogy amennyiben nem egy átlagos bérezésű beosztott lenne, akkor pontosan tudná, hogy hogyan párosítson egy 1500 eurós Louis Vuitton csizmát egy Dior ruhával, amihez színes Swarowski kristályokkal kirakott retikült viselne a cég éves karácsonyi buliján, és végre felfigyelne rá az a marketinges kolléga, akiről mindenki azt mondogatja, hogy csak idő kérdése, hogy mikor kapja fel valamelyik konkurens multinacionális cég, mert neki aztán tényleg korszakalkotó ötletei vannak, és az sem mellékes, hogy a nyári csapatépítő hétvége után mindenki a férfi testéről és a mellkasán levő tetoválásról sugdolózott, amely egy hatalmas fát ábrázolt, ami a férfi ágyékától indult el felfelé, az ágak mentén titokzatos japán betűk vártak megfejtésre.

Na, de ez mégiscsak túlzás, mondaná a tudatos kolléganő, hogy egy könyvet, hiszen ilyen könyvet bárki, például ő is tud írni, sőt ennél sokkal szórakoztatóbbat is. Elég csak arra a fantasztikus indiai utazására gondolni, amit tavaly januárban ejtett meg – amikor a csökkenő kereslet miatt amúgy köztudottan olcsóbbak az indiai járatokra szóló repjegyek –, ahol olyan színes és egyedi kulturális, de főleg spirituális élményekben volt része, hogy azzal simán meg lehetne tölteni egy könyvet. Sőt lehet, hogy meg is fog, majd a következő elvonuláson, ahol csak ő lesz és egy napló, meg egy egzotikus idegen, aki minden reggel elhelyez a parányi fülöp-szigeteki kunyhója előtt egy tál friss gyümölcsöt és innivalót. Szóval ott simán írhatna ilyet és ilyenebbet, de attól az még nem lesz irodalom, csak egy átlagos ember beszámolója, amilyet tényleg bárki meg tud írni.

A nő betűről betűre kitörölte a változást ígérő mantrát, és vele együtt a sok láthatatlan gondolatot is, amire, ha nagyon koncentrálna, akkor sem tudna több időt fecsérelni, mert a tudatos kolleganő gondolata örökre száműzte erről a terepről, és úgy döntött, hogy átadja neki a könyvírás kiváltságát. Felállt az asztal mellől, és arra gondolt, hogy majd legközelebb alaposan kivesézik a terapeutával, hogy ez miért is történt meg. Pont vele.

‍