.svg)
Szilágyi István „Zilaj”-képe
Kedves Egybegyűltek, Tisztelt Emlékezők, Szeretett Szilágyi család! Egy író, a magyar regényirodalom mindenkori legjelesebbjei között számontartandó alkotójának emlékét idézni jöttünk Zilahra, vagy, követve Ady parancsszavát, hogy „tessék Zilajnak mondani”, ide, ebbe a Meszes-alji városba. Együtt, közösen szemlélhetjük, milyen képet rajzolt erről a „nagyszerű múltú, büszke fészekről” és a környékéről, tájáról, a „klasszikus szép fölnevelő” földről a kései utód, Szilágyi István, a publicista, az újságíró. S milyet a szépíró, novelláiban és regényeiben, emlékezéseiben Zilah nevét Jajdonra, a fészket katlanra, a valóságos teret imagináriusra cserélve föl. Jelképpé növesztve, mint Németh László Csomorkányt. S itt érdemes tán egy kicsit elgondolkodnunk, kiváltképp a zilahiaknak, volt-e, van-e még irodalmunkban még egy prózaíró, aki olyan következetesen alakította volna ki, formálta volna át felnevelő közösségének történelmét és történetét, ahogy Szilágyi István tette. Mégpedig a személyes viszonyok, lelki-szellemi karakterek, erkölcsi-társadalmi életminták ábrázolásával, felmutatásával. Nemcsak egy alkotásában, mint az Égető Eszter szerzője, hanem többen is, ugyanazokat a szereplőket más helyszíneken mozgatva. Ha nem a magyar irodalomból, az amerikaiból biztosan lelhetett ösztönzőre: Faulknerre, az általa teremtett Jefferson városka lehet Jajdon őse, a különös nevű Yoknapatawpha megye pedig a Szilágy megyét jelképező Tipródé a Messzi túl a láthatáron térképén. Akárhogy is: a publicista és a prózaíró együtt, Ady Endrére támaszkodva Zilahot–Zilajt és a Szilágyságot a magyar irodalom olyan nevezetes emlékezethelyévé emelte, mint Mikes Kelemen Zágont, Mikszáth a Palócföldet, Kós Károly Kalotaszeget, a varjúváras Sztánát, Bánffy Miklósék, Kemény Jánosék, a helikonisták Marosvécset, Tamási Áron Farkaslakát, Sütő András, Kemény Zsigmond hagyatékával is, a Mezőséget, Pusztakamarást.
De tudósításaiban, évfordulós emlékezéseiben, cikkeiben mit is hozott fel a mélységes mély múltnak kútjából? Hogy mélyebbre merült, mint a „garabonciás embernek” nevezett költő, ő maga annak tudta be, hogy fél évszázaddal később jobban ismerhette Zilahot. Példálózhatott volna Móricz vallomásával. Tíz éves koráig több történt vele, mint aztán ötven év alatt – az évek számát kettővel szaporítva, hisz kétéves, amikor a szülővárosából, Kolozsvárról visszakerülnek Zilahra, s tizennégy, amikor eljön, szinte elszökik onnan (innen). Iskolásként, az Ady ősi scholája helyett 1902-ben épített s Wesselényi nevét felvevő kollégiumban, amelyet ő az 1646-ban alapított intézmény 325. évfordulóját köszöntve egyszerűen csak tanodának nevezett, bizonyára tanult, tanulnia kellett arról, hogy Zilah szomszédságában úgy kétezer esztendeje a rómaiak felépítették Porolissum városát Dacia provincia területén, katonai tábort alakítva ki a dákokkal vívott háborúra készülve. Lehet, ez az ismeret mégsem egy történelemórán vésődött a fejébe, hanem a környéken való kóborlásai során, vagy amikor nyaranta a cséplőgép mellett, zsákolóként vagy ellenőrként dolgozott, s eljutott Mojgrádba is, amelynek a határában Porolissum romjai máig emlékeztetnek a régmúltra. Így lehetett, hogy említetlenül hagyta a Zilahot is érintő római út maradványait s az őrtornyot, s nem elménckedett arról, hogy lehet a dák és római csatározások egyik terének neve szláv eredetű: Mojgrád: Az én váram.
Traianus császár ideje után a honfoglalásunk korában folytatódik a közvetített történelmi ismeretek sora. IV. Béla névtelen jegyzőjétől vett citátummal: „Tuhutum és fia Horka a níri részeken lovogolva, nagy népséget hódítának, a Nír erdejétől Umusóuerig (Hómosó-Ér) és így fölmenve Zylok-ig jutának” – írja a Gesta Hungarorum Anonymusa. A manapság Töhötömnek vagy inkább Téténynek nevezett hét vezér egyikét Ady is Tuhutumnak mondja egy helyütt („Szép a város…” Világ, 1913. aug. 8.), hangsúlyozva, Zilah „régibb, mint ő maga hiszi. Tuhutum vezér korában is régi lehetett már, szláv, sőt már magyar is”. Arra az országos hírű eseményre is emlékezhetett így, amikor egy időben – azaz 1902-ben – a Wesselényi-kollégium átadásával, a város főterén felavatták Fadrusz János szoboregyüttesét a jobbágyfelszabadító báróról, s a város másik pontján az ugyancsak Fadrusz alkotta, majdnem négy méter magas, rovásírásos feliratú Tuhutum-emlékművet, az erősen átváltoztatottan, törpítetten a református templom mellett ma is láthatót.
Az időben kalandozva a közösségi emlékezetben megőrzött hittérítős eseménysort is elképzelteti Szilágyi István, állítván – élményeire, tapasztalataira építve vajon? –, hogy „Zilahon a katolikus világ mindig jövevényt jelentett”, következményeként talán annak a 16. századi vagy reformáció korabeli „felekezeti egymásnak feszülésnek”, amikor a város közepe és egyik része protestáns lett, és a Csetnek-hídon a város felső felét ököllel próbálták a kálvini hitre áttéríteni. Meg is adták magukat, egyetlen, a pápa hitén maradt család kivételével, amelyik inkább „átszaladt a Meszesen”, elmenekült. De nem találhatták a menekülés útját azok az otthontalanok, szilágysági lakosok, akik csatlakoztak a fekete ember, Karácsony György tízezer jobbágyból összegyűlt, a török hadra fegyvertelenül támadó, 1570 tavaszán vereséget szenvedett martalócseregéhez, A feledés kútjából ez az esemény éppúgy felszínre kerül, mint az, hogy Ilosvai a Ptolomeus című versét (teljes címe: Ptolomeus királynak históriája) itt, azaz Zilahon, ahol iskolamester volt, írta. Idézi, kiegészítés nélkül hagyva, azt az Ilosvai Selymes Pétert, aki Az híres-nevezetes Toldi Miklós jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való história, azaz Arany János Toldija „forrásának” szerzője. Az idézet tehát a kor, az 1570-es évek viszonyaira valló: „Szerzé el-benn sován Szilágyországban, Kusalkőben, az egy havas oldalban. Egy cellában, azaz egy füstös házban. Elvégezte el-fenn egy sombokorban.”
Kunok, tatárok, vallon zsoldosok mind itt, e sován vidéken „akartak tarisznyálni”, jegyzi fel, hogy a históriai dátumokra kíváncsiak kinyomozhassák, az 1241-ben, majd 1601-ben is felperzselt városra célozhat. Aztán már megnevezi, kik égették porig 1703-ban Zilahot, Rabutin martalócai, olyannyira, hogy egyetlen tyúkól maradt belőle, s ahol ez volt – teszi hozzá –, kétszáz év múlva is Tyúkól utcának nevezték a helybeliek. Egyik kisiskolás emléke is a Rákóczi-szabadságharchoz köti: a tanoda könyvtárának háború utáni rendezésekor rozsdás fringiák, bunkós agyú pisztolyok és drótkávára erősített levélfüzérek kerültek elő, alig kibetűzhető Pro Libertate felirattal – e kuruc kellékek megmozgatták a képzeletét. Majd publicistaként elmélkedésre késztették, a „Rákóczi, akárki, jöjjön valahára...” vágya s akarata az „eljövendő »nemzetközi brigádok« ősmagja lett volna”. A nemzetköziség elemei a nemzetfogalom 19. századi meggyökeresedése előtt?
A szatmári békét követően a krónika legfényesebb lapjaira írták: XII. Károly svéd király Törökországból hazafelé tartván meghált Zováni György tiszteletes úrnál 1714-ben, ami november 12-én lehetett, merthogy a következő éjszakát Debrecenben egy fogadóban töltötte a fenség, ezt ott egy dombormű örökítette meg. Ugyancsak aranybetűk jegyezték be, hogy 1848-ban a diákok nevelőikkel együtt lettek a szabadságharc katonái, a kollégium épülete pedig „újoncozó kaszárnya lett”, hogy két évre rá az osztrákok „purifikáló bizottsága” fölmentsen az állásukból két tanárt, a cikkíró az utókor tisztelete jeléül meg is nevezi őket: Hiri Ferenc, Sámi László.
S innen, a 19. század közepe tájától már a Zilahról és a Szilágyságról szóló közös tudásnak a kulturális emlékezet őrizte kulcselemeit lassan felváltják a személyesebbek, a család mint szűkebb közösség még felidézhető és átadható, beszédben, kommunikációban fennmaradt emlékei. Szilágyi István déd- és nagyszüleinek, kiterjedt rokonságának, ahogy nevezte, a Nagy Klánnak a történetei, észjárásuk, gondolkodásmódjuk, lelki alkatuk nyomai, szóbeli kifejeződései. Hogy eme emlékezetformák szálai összekuszálódnak, nehezen szétválaszthatóak, mi sem bizonyítja jobban, mint annak a két gazdasági-társadalmi helyzetrajznak a kísérteties hasonlósága, amelyet egyfelől Ady vázol fel, azaz tesz a kulturális, közösségi emlékezet elemévé, másfelől Szilágyi, mint írja, „nagyapáink”, sőt, igen közelről, édesapja életformaváltó tapasztalatai alapján. A költő az 1913. júliusi zilahi árvíz pusztításait drámai módon megjelenítve előbb mintegy hízelgően szól arról, hogy Zilahnak saját külön nemzeti himnusza is van, így kezdődik: „Szép a város a Meszes aljában...”, majd tárgyilagosan, ám kissé ironikusan beszél. A gyárakról is, amelyek elölték a település „régi nagy erejű iparosságát”. „Már a tímároknak s csizmadiáknak is befellegzett, mert még bocskor se kell annyi, mint régen: kevesebb bocskort nyű el ma a környéki oláh is – jelenti ki, s így folytatja: – Pompás szőlőhegyei se hoznak sok hasznot, csak arra jók, hogy tüzes boraikkal a zilahi szőlősgazdák szívéről mosogassák a bánatot és a gondot.” Utódjának, Szilágyi Istvánnak pedig elég volt végigfuttatnia a tekintetét a Kraszna utca és a Híd közötti térségben a Lugosi–Szilágyi–Meszesi–Ladányi–Takács–Major–Szíjgyártó–Tarpai–Lakó „ága-bogakon terebélyesedett rokonságon”, hogy az iparosmesterség céhbeli aranykorának leáldozásán keseregjen velük. Nem szólva az édesapjáról, aki tímármesterséget tanult, s az egyik nagybátyja műhelyében szabadult, hogy aztán Kolozsvárott kössön ki a bőr- és cipőgyárban, a Dermatában, ahová miután a katonaságtól leszerelt, nem vették vissza, próbálkozhatott ismét Zilahon megélni, úgy például, hogy megvásárolták egy szőlőhegy gizgazos részét, feltörték s betelepítették szőlővel. Mindezt az édesanya és a nagyapa életútját, sorsát is érzékletesen és együttérzően megjelenítő emlékezés, a Vesztesek adja elő. De kell-e mondani, Szendy Ilka apjának, Endre úrnak a „fennmaradási” próbálkozásai is hasonlatosak az épp ötven évvel ezelőtt megjelent, az író hírét, vitathatatlan rangját, népszerűségét megalapozó klasszikus regénye, a Kő hull apadó kútba világában. Mintha Ady fogalmazta volna meg a rezüméjét, méghozzá a tavaly, posztumusz megjelent regény kivonatával együtt. Az emlékezés göröngyein lépdeltetve-bukdácsoltatva a jajdoni fészekből, a csizmadia nevelőapa kötelékéből kiszabaduló, szinte kiszökő, a Dermatában munkát találó kamaszlányt, Kese Idát. S itt a szerző családjának zilahi motívumai szövődnek az élete történetét az első világháborútól a második bécsi döntésig, Észak-Erdély „visszaadásáig” elmesélő jajdoni – az író megjelölésével – „női Kakuk Marci” kalandjaiba. A munkásságot – ám nem a munkásosztályt, a proletariátust – az apa képviselheti, a szökevény, a szülői rosszallás ellenére a kolozsvári műszaki középiskolába jelentkező fiú, vagyis az író. De nemcsak ő, hanem az édesanyja is, akinek, miután két testvérével együtt a háborúból hazatérő apjuk, az elbeszélésekben „vín Zemóként” szerepeltetett kőműves magukra hagyta őket, „volt ereje a kiszakadáshoz”. Kolozsvárra került szobalánynak, aztán egy ügyvédi irodában lett „személyzet”, majd varrodában és illatszertárban dolgozott. A regény egy motívuma, a csizmadiaműhely sarkában a vásárosládát használni fekhelynek, a Vesztesek említette nagynéni, Berta esetében is szerepel, a „fönnmaradni, nem föladni!” életparancs teljesítéséhez kapcsolódva.
Túlzás, sőt, tán tévedés lenne Ady tímárokról és csizmadiákról szóló gondolatait a két regény – Kő hull apadó kútba, Az emlékezés göröngyein – világának megteremtésére ösztönző szavakként felfogni. Ahogy költeménye, a Hepehupás, vén Szilágyban hangulata, helyzetképe cáfolatául sem a Hepehupás új Szilágyban című Szilágyi-cikket. Pedig ebben a szociográfiába illő tények a megyeszékhely intézményeiről és ipari létesítményeiről, a gőzmalomról, a téglagyárról, a gőzfürdőről, a börtönről, a vigadóról, a vármegyeházáról, a templomokról, nem utolsósorban a kollégiumról nem mást, mint „Zilah város voltát” hivatottak szemléltetni, bizonyítani. Ide veszi megerősítésként s érdekességként, hogy saját csepűrágója volt, aki kardot nyelt és tüzet okádott majálisokon, piaci s vásárnapokon. Ilyenkor krasznai asszonyokkal, kéksurcos varsóciakkal találkozhatni, a perecsenyiek hagymát, a diósadiak dohányt, az érmellékiek búzát árulnak. Ezekről a novella, Kibic, az árva ember piacozó kiskamasza, Szilágyi István szerzői alakmásainak egyike is beszámolhatna, a publicista, az Ady-verset címül választva – Zilahi ember nótája – viszont azért hozhatta szóba őket, hogy óvatosan bár, de emlékeztessen, a költő jóval később diákévei után Zilahot a falvak közé sorolta. Azóta sem igen nevezte más falunak, jegyzi meg, anélkül, hogy idézne a költő Önéletrajzából (Nyugat, 1909. jún. 1.). „Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város – Várad – sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah, Debrecen, tehát a falu formált meg.” Úgy két emberöltővel később – Szilágyi szerette nem évekkel mérni az idő múlását – a város utcáit járva hajlik ugyan arra, hogy nem véletlen lehetett a besorolás, és a szülőföld tunyaságának, szellemi parlag és ugar voltának „országossá érvényesítése”, a más „rendelések szerint” élő családja példájával azonban enyhíti, sőt inkább elveti ama ítéletet. Az életmű, a pálya megértéséhez megkerülhetetlen Vesztesek töpreng el azon, hogy ha „kicsit megkorhadt, kicsit szú-rágta eszmék” közül való is a „tisztesség-gond”, mely szerint „az emberi életnek oka, célja, rendeltetése van”, mégis érdemes elfogadni. Mintegy intelemként, tanításként hangzik: „...mert a kukoricatábla, a templom, a tímárműhely, a szőlőpászma, az iskola mind, mind teérted és egyben általad léteznek, legyen rájuk gondod, törődjél velük, ne teljen az időd hiába!”
A családtörténet két főszereplője mintha e tanácsot megfogadva élte volna mindennapi életét. A háborúban eltűnt férje után özvegyen maradt édesanya eldönti, „bebizonyítja a világnak”, hogy maga neveli fel a gyermekeit, „nagyfene önigazgatási készséggel”, „kíméletlen maga-hajszolással”. Író fia afféle fáradt Hemingway-hőshöz hasonlítja, „aki a ringben félig agyonverve is lábon marad”. Szilágyi nagymama szült tizenegy gyermeket, eltemetett két férjet, nevelte az unokákat, de aligha érezte „áldozatnak” magát a „család oltárán”, nem panaszkodott, hogy nem hagyják élni, „nem küzdött női egyenjogúságért” – vélekedik az unokája. A két asszony magatartása, életvitele arra enged következtetni, mintha eleve elrendelésnek fogadnák, amilyen helyzetbe kerültek, alkalmazkodnak hozzá, kötelességérzetből és -tudatból. Mint akik hivatást végeznek, töltenek be, abban az értelemben, ahogy ez a reformáció korának a Hollóidőben gazdagon és színesen hivatkozott hitvitái során felmerült a másik tétel, az aszkézis erkölcstani és dogmatikai vonatkozásaival együtt. A katolikus teológiai mozgalom hívei, a janzenisták szerint a hivatás az adott élethelyzetbe való belenyugvást jelent, amit nemcsak a társadalmi rend parancsol, hanem az egyén, az ember saját lelkiismerete is. Luther úgy fogalmazott, adjuk meg magunkat az Isten által egyszer ránk mért sorsnak, a kálvinisták viszont azt tartották, a hivatás nem egy sors, melybe az embernek bele kell törődnie, mellyel be kell érnie, hanem Isten parancsa, hogy az egyének a dicsőségére munkálkodjanak. A munka – fejti ki Max Weber (ld. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Bp., Gondolat, 1982. Ford. Gelléri András, Józsa Péter, Somlai Péter, Tatár György, 109, 117–247.) – a nyugati egyházak által régóta nagyra becsült, ősi, kipróbált aszketikus eszköz, véd az olyan kísértések ellen, amelyeket a puritanizmus „a tisztátalan” élet fogalmában foglalt össze. Aszkézis, nem a test sanyargatása, hanem az irracionális ösztönök hatalmából való kivonulás, alávetés a „tervszerű akarás fensőbbségének”, tudatosság – sorolja a vallásszociológus a kálvinisták életvezetésének alapelveit, a munkát állítva középpontba. Goethét idézi: a tetteink által ismerhetjük meg magunkat, „tedd a kötelességedet, s megtudod majd, hogy ki lakozik benned”.
Kötelességteljesítés, aszkézis, munka: Szilágyi István szépprózáinak világát meghatározó tényezők, témák. Maga állította egy interjúban (Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván: Beszélgetés Szilágyi Istvánnal. Forrás. 1998/7.), hogy lényegében minden írásában „munkálkodnak, míveskednek az emberek”. Kritikusai a „hozzáértés biztonságát” érezték „munkaábrázolásait” olvasva. Pályakezdésekor „erőteljes” hőseinek megjelenését, a „vasas szakma” fogásainak leírását a szocialista realizmus diadalaként dicsérték, az ifjú alakok proletár öntudata megnyilvánulásának látva, ha munkájuk végzésekor „valami ujjongásféle borzongatta meg” őket, vagy ha úgy érezték, „döng a föld a műhely alatt – az én kalapácsomtól”. Az akarat, a tehetség ideológiáktól független próbatételének példája aztán az Agancsbozót Deresének szamurájkard-csiszolása: révületbe ejti, magafeledten, lelkesedéssel végzi, így felel meg a feladatának.
A regények során végigfutva ez a feladatvállalás tartatja az Üllő, dobszó, harang Gencsi Annáját is a háború végén, a front közeledtével távol a városi otthonától, a szüleitől, valahol egy Isten háta mögötti faluban, ahová tanítani ment, és „szinte döbbenten eszmélt rá, hogy ezzel a vállalkozással álmodozásai cselekvő hősének maga készülődik”. Szükségét vélte – közli az elbeszélő – „valamiféle önbecslésnek, s az önbecslés feltételének megfogalmazatlanul, kimondatlanul is a cselekvést, a munkát érezte”. A Kő hull apadó kútba Szendy Ilkája karakterének és sorsának megítélését nehézzé teszi, hogy a műelemzések szinte teljesen figyelmen hagyták azt a csaknem tíz esztendőt, amit apja és anyja halála között, személyiségének torzulása, lelki egyensúlyának megingása előtt a családi örökség továbbvivőjeként töltött. Az elbeszélői magyarázat így hangzik: „A telek-ház-bensőség-szőlő, utcabeli világbirodalom-utánzatok gondját és megannyi maga elszánását talán egyedül Szendy Ilka érezte itt hiábavalónak, látta olykor nevetségesnek, de mindezt úgy, hogy közben olyképpen élt, mint akik nem térhetnek ki e gondok elől, sőt tudják, néha azonosulniuk kell velük.” Abban mutatkozott meg ez, hogy „úgy dolgozott a portán, mint ki a magáéban”, „varrt, főzött, szőlőt oltott, munkába állította a napszámosokat, anyját vasárnap templomba kísérte”. Apja helyett ő lett a gondoskodó, kötelességvállaló „családfő”, a szokásrend tartója a viselkedésmintákat, az életvitelét tekintve is, úgy egy évtizeden át.
Az antiutópia, az Agancsbozót irdatlan magas hegyének megközelíthetetlen sziklabarlangja, mint négy, azonosítatlan előéletű egyén munkatábora – síkföldi felügyelőik kiléte ismeretlen. A szándékuk azonban nem: a technológia történeti „fejlődését” követve a négy „szaki” kovácsoljon különböző pengéket (római, vizigót, normann, teuton), késeket (nádvágó, bozót) és kardokat. Megtartóztatva magukat a „hit, erkölcs, eszme” „bugyborékolásaitól”, ellenben igyekvően, szorgalmasan. Az elbeszélő kérdése: „mely abszurd hűség az, amely a nélkül késztet cselekvésre, hogy szolgálna bármi célszerűt…?” A korábbi regényekben kiemelt munkafajták közül a Hollóidő leginkább a tanításra tér ki, amennyiben egyik hőse, Fortuna Illés iskolamester a hadviselés, a fegyverforgatás fortélyaira hívja fel a reveki legények figyelmét, a másik főalak, Terebi Lukács pap pedig a reformáció, az „újhites zajdulás” idején a hitelvek, dogmák változékony voltáról disputál. A folyamatát és célját tekintve azonban az írás mint tevékenység áll az elbeszéltek élén, mégpedig a pap apródjának, Tentásnak köszönhetően. Neve foglalkozást jelöl; miközben, mintha a pap udvarházában egy háremben volna, hisz török világ van, éli szertelenül szabad életét, és gyakorolja, közössége javára használja különös képességét, a szemverést, az igézetet, aközben ír és ír. Három hosszú éven át jegyzi le a mestereitől hallottakat, s talál rá időt, hogy le is tisztázza mindezt. Munkája: a történelmi emlékezet ébren tartása.
Az utóbb megjelent két regény, amelyet nehéz volt kiimádkozni a szerzőből, a Messze túl a láthatáron, illetve Az emlékezés göröngyein. Az előbbi, amelynek alapötlete a „nagyszerű kisregényen”, A hóhér könnyein nyugszik, két részre tagolt szerkezetében is a Hollóidőre hasonlít, s erre, hogy az első rész annak a fiktív alaknak, Tompay Wajtha Mátyásnak az emlékirata, aki II. Rákóczi Ferenc legfőbb szekretáriusa, s a fejedelem kérésére jegyzi föl a kuruc „zajdulás” végnapjainak eseményeit. Az írás tehát a fő tevékenység, a második részben viszont mintha az olvasás lenne: Tompay harminc évvel később Tipród vármegye Ólymoson élő – Szilágysomlyót fedi a név – főbírója iratokat tanulmányoz, feleleveníti „törvénylátásának” babonákkal, hiedelmekkel, boszorkányperekkel kapcsolatos eseteit, és tárgyalja meg, szinte stúdiumszerűen, a jegyzővel és a szolgabíróval. A posztumusz regény kalandkedvelő Kese Idája lányként s asszonyként is „fogvacogva örvend”, hogy dolgozhat a bőrgyárban, s bevallja az illegális kommunista párthoz kötődő, mozgalmár szeretőinek, hogy az általuk sulykolt eszmékből semmit sem ért, de ha megjegyezné őket, mint a kátét, akkor sem tudna mit kezdeni velük. A nagyvárosban nem talál közösségre, nosztalgiával gondolhat Jajdonra, a bizalomnak s az együttműködésnek olyan meghitt formáira, „melyekhez nem kellett sem rokoni kapcsolat, azonos nyelv sem kellett, mégis hosszú emberöltőkön át kitartott”. A szüret hangulata is ezért ragadja magával, kiszállítva belőle minden maga „nyomorgató, töprengő nyavalyát”, élvezve, hogy a „hangulat virágzott még egyszer a Verőfényen”, „egy kurta órácskányig hazudta örökkévalónak magát”.
Legyen tanítónő, tímárlány, alkalmi pengekovácsoló, pap vagy íródeák apród, szekretárius vagy főbíró, netán munkáslány vagy mozgalmi ember a főhős, a megjelenítésük nyelvi közege kitüntetett figyelmet kíván s érdemel. Az Ilka és Gönczi Dénes bűnügybe illő szerelmi történetének elbeszéléséről írott egykori méltatások általában érvényesek Szilágyi István szépprózáira. Szövegük különös modalitású, utánozhatatlan, ábrázoló és megidéző, reális fikciós, mágikus nyelvük egységes – állították, csodálva, mekkora, mennyire számba vehetetlen a nyelvi ereje. És a színessége, változatossága, szakszerű volta. A különböző foglalkozások, hivatások, mesterségek, szakmák fogalomkészletének gazdagsága, a leírás érzékletessége és hitelessége. A mezőgazdasági munkáé csakúgy, mint a kézműveseké vagy az ipari termelésé, a hadviselésé vagy a törvénykezésé. Tárgyilagos közlésekkel vegyesen a lírai fogantatású elmélkedések, tudományos eszmefuttatások. A szereplők szóbeli megnyilatkozásai s a párbeszédek. A dialógusok, amelyek, lehántva róluk a természeti leírások, elbeszélői megjegyzések alkotta héjat, drámába, színpadra kívánkoznak. Elég csak Ilka csúfondáros, bakafántos, gonoszkodó beszédére, Gönczi Dénessel és az özveggyé lett feleségével, Demján Marival vagy Simonffy Bélával, Faggyas Józsival folytatott beszélgetéseire utalni. A párbeszédeken túl ott hatnak a lelkialkat jelzésére olyan szóképek, mint „valami gondviselés-féle tartalék-homály”, „rágott bennünk valami keserűség”, „horgasinunk eléggé reszketett”, és így tovább, megszámlálhatatlanul. És a köz- és tájnyelvi fordulatok özöne, stílust élénkítő szólások, szókapcsolatok. „Kutyából nem lesz szalonna, ezek már ilyenek”, „hova az isten haragjába mennek”, „hol az isten lovába maradt”, „menjenek a szemük világába”, „akkor higgy a parasztnak, ha szőrt látsz a fogán” – ízelítőül (Kő hull apadó kútba). A Messze túl a láthatáron főbírója környezetének szavajárásából: „kottyant agyú”, „szivályosabbra itta az agyát”, „annyit se mondott, félkalap”, „szorítni kezd a kapcátok”. S végül a zsargont is használó gyáriak között – „mi van, dikhéc, felnyaltad? Egyem a kis zászlódat”, „összekavarta a szezont a fazonnal” – a lány hányféle népnyelvi fordulatot őrzött meg: „a macska rúgja meg”, „súj egye ki a beleteket”, „hogy a guta, ha arra jár, sohase kerülje el”. Régi, nyelvújítás előtti idők szókincsét, tárgyalásmódját idézik fel azok a filozófiai fogantatású értekezések, vallás- és jogtörténeti viták, melyeknek helyenkénti archaikus beszédmódja visszavezethető azokra a forrásokra, amelyeket a regényíró, bevallottan, használt. A Hollóidő Terebi Lukácsát a nevezetes egyházszervezőről, rektorról, prédikátorról, teológiai tanulmányok Európa-hírű szerzőjéről, Szegedi Kis Istvánról mintázta, a róla szóló, igen részletes, Skaricza Máté szerezte életrajz alapján. A Messze túl a láthatáron fiktív emlékiratának is lehet alapja: II. Rákóczi Ferenc kancellárjának, Ráday Pálnak az 1841-ben megjelent posztumusz könyve, a Benderben menő Utazásomnak Diáriuma. Ugyanitt az önmagával meghasonlott főbíró egyik vitatott ítéletének a peranyaga fennmaradt, valóságos dokumentum: a meghökkentően furcsa nevű, emiatt kitalált személynek vélhető Rekettye Pila létezett. 1745-ben a nagykárolyi boszorkányper vádlottjaként elítéltetett és megégettetett.
Ez a közlésmód nagyon is jellemzi Szilágyi István elbeszélő művészetét, valóság és fikció határainak tudatos elmosását, a tárgy- és tényszerű megnevezésnek az elhallgatással, az ismeretlennel való vegyítését. Kiváló példa erre, de a szerzői, talán szemérmességet takaró csalafintaságra is az Asszonyélet egy sírkövön. Egy nagycsalád krónikája, nevekkel, születési és elhalálozási adatokkal, első személyben ugyan, ám mégis tárgyilagosan, szinte szenvtelenül előadva. Megnevezve az asszonyt – Adorjányi Julianna –, s tudatva, még ismerhette, „utcabeli néni volt, jól emlékszem reá”, s utóbb újra meg újra felkereste a háztájat, ahol élt. Hogy az apai nagyanyjáról ír, és arról a házról, ahol ők, az édesanyjával és a húgával éltek a nagymama halála után is, vagyis hazajárt oda – erről hallgat. Titkolja tán, mint főleg a regényeiben, ahol nem hiányozhat a megfejtésre váró s többször megfejtetlenül maradó titok motívuma. Ami ott feszültségkeltő, nyomozásra indító, itt olvasásra serkentő. Olyan szerzői vallomások, emlékezések fellapozására, amelyek egyértelművé teszik, ki az az asszony, aki két fiát várta haza a frontról, hetente két-három könyvet is elolvasott, és általában mindenre emlékezett. „Akárha ő tartott volna számon minden jégesőt, nagyvizet, szélvihart, szárazságot, sáskajárást, járványt, háborús menekülést, no meg a város lakosaival megtörténhetett ezernyi apró dolgot két emberöltőre visszamenőlegesen” – a felsorolás alakzata a tisztelő szeretet kifejezése. S tán, kivételesen, az unokától szokatlan háláé is, hogy segített megteremteni Jajdont. És a környező világot, el egészen Erdélyig.
Mert a partiumi táj az erdélyivel együtt nem maradhatott említetlenül, ha nem mindig hősöket teremtek is. Ha, mint a hitviták helyszíne, Revek – a valóságban: Ráckeve – messze esett is. Emlékezni kell arra, amikor Mohács után „a kétfele vágott ország hadai egymást kaszabolják, vívják egymás várait Hadadtól Munkácsig, Szatmártól Tokajig”, mintegy a „Hadd vágja a magyar a magyart!” jelszavával. És vágyódhat Fortuna, hogy sikerül Erdélyben „megfészkelnie magát”, noha úgy tartja, „na, az még a cifra világ”, „ha száz esztendeig élsz közöttük, akkor sem igazodsz el rajtuk”. Az óvatosságukat kárhoztatja: „Örökké azt mondják: most nem alkalmas a pillanat. Nekik sose az”. A sziklabarlang filozofáló hőse, Deres vívódik hasonlóképpen: „Miért engedelmes az ember akkor is, amikor az állat már rég lázadozna?”, „miképpen bírhatók rá az emberek valamely igazán nagyszabású, történelemformáló vállalkozásra anélkül, hogy kifizetődne nekik, sőt anélkül, hogy céljáról fogalmuk volna”. Végül: „Vonzó csábítás: hálásak leszünk a körülményeknek, melyek lehetővé teszik, hogy átejtsük magunk”. Kemény szavak. Vagy illúziótlanok? Ahogy a társadalomformáló történelmi eseményt, Rákóczi szabadságküzdelmét a főbíró egyedül élő anyja látta, „haddelhadd”-nak nevezve a harcot, mert kurucok s labancok egyaránt pusztították a városát. A fiának panaszolja: „jó ideig azt sem lehetett tudni, kicsoda ki torkának esik neki. Néha már azt hittük, ezek előre összebeszéltek, hogy a dúlásban nem zavarják egymást, úgy váltogatta egyik a másikat”. Szóba hozza aztán a németek megsarcolta Jajdont, hogy az náluk is többet szenvedett – az író így viszi a történelem ítélőszéke elé, ami történt.
Szilágyi István nem az a szolgálatos író, aki a szenvedések elviselőit megvigasztalni, a csüggedteket felrázni, magukhoz téríteni szándékolta volna. Lelket öntve, verve beléjük. Történelmi regényeinek aligha van ilyen sugallatuk. Emlékezéseiben viszont őszintén vallott magáról, magukról, családjáról, felnevelő városához való viszonyáról. Kiöntötte a lelkét.
Engedjék meg legvégül, hogy személyes legyek: az utolsó könyvébe, amelyet még dedikált, ezt írta: „Katlanváros kóborló lelkeit hagyom rátok. Ibolyának és Bélának, Pista”. Ha most Pista bolyongó lelke leszállna közénk, erőt vehetne magán, s örvendhetne a zilajiak gesztusának: emléket állítanak neki. Neki, akinek a város művelődéstörténetében Ady Endre mellett a helye.
