Jégbe fagyott mozivásznak

Fesztiválnapló a 75. Berlináléról

Nagy tétje volt az idei Berlinálénak: az új vezetésnek és az őt kijelölő kultuszminiszternek bizonyítania kellett, hogy volt értelme a markáns kurátori elképzeléssel és filmművészetre vonatkozó vízióval rendelkező korábbi fesztiváligazgató idő előtti menesztésének. Spoiler: ez a bizonyítás nem sikerült, jó eséllyel az elmúlt húsz év legrosszabb fesztiválját sikerült összehozni.

Az aggasztó jelek már decemberben észlelhetőek voltak, mikor kiderült, hogy az előző igazgatók védjegyévé vált innovatív Encounters szekciót megszüntetik, és helyette Perspektívák néven elsőfilmeseknek szánt válogatást mutatnak be. Azon túl, hogy ezáltal egy markáns arcéllel, koherens válogatási koncepcióval rendelkező program helyére egy olyan kerül, amit elsősorban adatjellegű szempontok határoznak meg, ezzel a döntéssel a legnagyobb gond, hogy a nagy Berlinálé a kisebb fesztiválok elől veheti el a levegőt, amelyek éppen a kezdő tehetségek felfedezésével tudtak villantani. Január folyamán aztán a teljes versenyprogram nyilvánosságra hozatalakor már sejtettük, hogy Tricia Tuttle-nek nem sikerült az, amiért leigazolták: a nagy amerikai stúdiók és elismert európai szerzők premierjeit Berlinbe vonzani. Így csak abban lehetett reménykedni, hogy a sok félig, alig vagy egyáltalán nem ismert film és alkotó azért került be, mert a válogatók rejtett gyémántokra bukkantak.

Ezzel a halvány reménnyel kevert aggodalommal szálltam fel a Berlinbe tartó éjszakai vonatra, ahol készpénzem áldozatul is esett a – mint később kiderült – hírhedt hálókocsis tolvajbandáknak, végül még én voltam hálás, hogy a tárcát a kártyákkal és iratokkal gondosan visszatették a helyére. A korai érkezésnek köszönhetően be is tudok érni a Forum szekció legelső sajtóvetítésére, nem feledve, hogy tavaly az egész fesztivál legjobb filmjével kezdtem – idén azonban nem volt ilyen szerencsém.

Meglepően érdekfeszítő és zavarba ejtő volt viszont Tom Tykwer nyitófilmje, akit habitusa és életútja alapján a német Luc Bessonként lehetne jellemezni: kezdeti szerzőibb, kísérletezőbb filmjeinek sikere után megpróbálja megteremteni (egy-két hollywoodi kitérővel) a nagy költségvetésű európai szupermozit. Tykwer most paradox módon egy nagy léptékű családi kamaradrámát készített, ami az egyéni kis tragikomédiák szintjéről emelkedik társadalmi, történelmi, sőt helyenként misztikus dimenziójúra, mígnem a képzelet szimbolikusan és konkrétan is elárasztja a film világát. Jómódú középosztálybeli berlini család afrikai projektet menedzselő szuperelfoglalt anyával, piaci és társadalmi ügyeken dolgozó szuperkreatív reklámszövegíró apával, kamaszként saját világukban csellengő ikrekkel, meg egy későbbi félrelépésből származó fekete kisiskolás féltesóval. A minden mindennel összefügg típusú dramaturgiában egy szíriai származású, mellékállásban fényterápiával gyógyító bejárónő lendíti mozgásba az eseményeket, amelyek mintha állandóan a realisztikusság ingoványos talaján csúszkálnának. Hogy a film eklektikusságát elképzeljük, talán elég annyi, hogy miközben néhány jelenetben bergmani típusú lélekelemzés zajlik, minden főszereplőnek jut egy esetlenre rajzolt, finoman karikaturisztikus musicalbetét. A Das Licht (A fény) giccset súroló időnkénti ízléstelensége ellenére izgalmas, mert kiszámíthatatlanságával állandóan interpretációs kísérletezésbe hajszolja a nézőt.

Délután a fent említett Perspektívák szekcióba válogatott magyar versenyző van soron: a Minden rendben is családi dráma, csak itt az előbbivel ellentétben minden szinten a szikárság és a morális kérdések felé mozdultak el az alkotók. Kialakulófélben lévő mozaikcsalád buliján történik súlyos baleset az egyik gyerekkel, melynek hatására a közeledés visszafordul, és mindkét fél saját érdekeit hajszolva magára záródik. A kortárs világunkban amúgy is válságban lévő szülői szerepek itt krízishelyzetbe kerülve tétetnek próbára, és kiderül, hogy tényszerűen hiába jön rendbe minden, mégsincs rendben semmi. Sós Bálint Dániel elsőfilmje ígéretes, formai koncepcióval is rendelkező, de nem átütő erejű kezdés.

Másnap reggel kapkodás kell a korai induláshoz, de sikerül elérni azt a kínai filmet, ami végül a versenyprogram egyik legkiemelkedőbb alkotásának és a legjobb rendezőnek járó díj nyertesének bizonyul. Kvázi középkori körülmények közt élő földművesek a kilencvenes évek elején a hatalmas Kína valamely agrárvidékén, ahova az iparosodó nagyvárosokba menekülő szülők évekre leadják a gyárak tömegszállásain nem elhelyezhető gyerekeket. Hősünk ekként kerül nagybácsikhoz, és bár megtapasztalja a természeti ritmus alapján működő életmód bizonyos szépségét, legalább annyira meghatározó számára a közösség kiüresedett rituálékra épülő kegyetlen önszerveződése. A Living the Land különlegessége abból fakad, hogy a maguk hétköznapjait élő egyének mikroperspektívájának lassú, repetitív és költői bemutatásán keresztül, alig érzékelhetően szimbolikus jelentőséget nyerő banális pillanatokban döbbenünk rá egy alapjaiban szétzilálódó társadalom csendes drámájára.

A nap további részében egyedül egy 1974-es Wolfgang Petersen-film éjszakai retrospektív vetítése jelent felüdülést, hiszen nem minden nap szoktak tudományos plagizálásból bűnügyi filmet faragni. Másnap délben a fesztivál egyik leginkább várt bemutatója, az Élősködőkkel világhírhez jutó dél-koreai Bong Jong Hoo új poszthumán sci-fije következik egy megsokszorozódott Robert Pattinsonnal a főszerepben. Már az is aggasztó volt, hogy a film nem a versenyprogramban kapott helyet, és kiderült, a félelem nem volt alaptalan: a Mickey 17 néhány húsba vágó futurisztikus problémát enyhén parodisztikusan és nagyon felszínesen dolgoz fel. Ez az a pont, amikor először elkezdünk panaszkodni, és azon aggódni, hogy mi lesz, ha ez a sorminta folytatódik a fesztivál végéig.

Közben Berlin lassan kihűl, az első napok intenzív havazására mínusz tíz körüli fagyok következnek, de vasárnap reggel a brazil versenyfilm képes felforrósítani a hangulatot közeljövőbe helyezett disztópiájával, amely végül a zsűri nagydíját érdemelte ki. A The Blue Trail egy puhán fasisztoid társadalomban játszódik, ahol az időseket kötelezően obskúrus telepekre költöztetik utolsó éveikre, amit – mikor sor kerül rá – a karizmatikus és energikus hősnő nem szeretne elfogadni. Miközben bakancslistájának utolsó darabját, a repülést hajszolja a deportálás előtti napokban, szép lassan felismeri, igazából lázadni szeretne. A magával ragadó főszereplő road movie-ra emlékeztető, helyenként pszichedelikus kalandjaiból egy megható, finoman társadalomkritikus történet áll össze, ráadásul a fesztivál néhány legszebb képe – az aranyhalak viadala – is ebből a filmből származik.

Több mint húsz éve egy cannes-i mellékszekció vetítésén figyeltem fel a mexikói Fernando Eimbcke szenzációs elsőfilmjére (Kacsaszezon), a Panorama szekcióba elvetődött mostani, valamivel könnyedebb és kevésbé karcos darabja üdítő pillanata volt a Berlinálénak. Új-mexikói lepukkant külvárosi tinédzserek tengődnek egy bulival kecsegtető szombaton, amit csak az tesz bonyolulttá, hogy a nélkülözhetetlen túlórapénzért hétvégi műszakot vállaló anya híján nekik kell vigyázniuk a munkahelyi balesetben (remélhetőleg csak ideiglenesen) lebénult apjukra. Az egészségi, gazdasági, párkapcsolati megalázottságból fakadó, gyakran egymásra tevődő szorongások ábrázolása megrázóan pontos az Olmo című filmben, amelyet csak a sablonos, kiszámítható történetvezetése akadályoz meg a kiteljesedésben.

Csalódások újabb hosszas sorozata következett, melyek alatt a berlini tömegközlekedés különösen gyakori utasaként két­óránként a város egyik szegletéből a másikba száguldoztam, ugyanis a korábbi fesztiválközpont, a Potsdamer Platz lassú elnéptelenedésének a környékbeli mozik is áldozatul estek. Ilyen gyorsváltások révén keveredtem el az idei Berlinálé legbizarrabb filmjére, ami olyan volt, mint egy germán mágikus-realista film kafkai felhangokkal. A szöcske csókjának főhőse érzelmi kifejezésdeficittel küszködő magányos szövegíró, aki halálosan beteg apjával és időnként felbukkanó szeretőjével próbál inkább kevesebb, mint több sikerrel viszonyt fenntartani. Elvileg a film el kellene idegenítse nézőjét, azonban folyamatosan azon kapjuk magunkat, hogy magába szippant ez a ridegségében, képileg rendkívül intenzív univerzum. Az azeri származású Elmer Ivanov tökéletesen találja el a narratív, az atmoszférikus és a vizuális elrajzoltság fokát és ezek egymáshoz illesztését, ezért nem igazán lepődünk meg azon, hogy háziállatként egy birka üget be a nappaliba, vagy hogy egy emberméretű szöcske tűnik fel a partizók között. Ha egy igazi felfedezést kellene megneveznem a fesztiválról, ez lenne az.

Kedden délben Richard Linklater adja meg az alaphangot Blue Moon című, egészen jól sikerült életrajzi kamaradrámájával, amiben egyetlen alkoholos szomorúságba torkolló este segítségével képes megkapóan elmesélni a klasszikus musicalszöveg-író életének teljes tragédiáját. Este viszont Radu Jude Kolozsvár-filmjének nagyon várt sajtóvetítése következik, ahol a ránk vetülő külső tekintettel való azonosulás ellentmondásos helyzetével szembesülünk. Egyrészt megtapasztalhatjuk, milyennek látnak bennünket a „románok”, hogyan néz ki románokkal szembeni izolációnk retorikája odaátról. Másrészt a maga pőreségében tárul elénk egy nagyjából kritikátlan „Nyugat”-ideát hajszoló, a siker egyetlen fokmérőjének tekintett anyagi jólétért és annak látszatáért robotoló város zaklatott önkizsákmányolása. Ráadásul ennek a jólétnek az öncélúsága akkor lepleződik le végleg, mikor főszereplőnk (Tompa Eszter) az anyagi állapot és az újépítésű lakóparki apartman szükségleteivel igazolja az általa is morálisan problémásnak érzett végrehajtói munka fenntartását. Az önigazolás ismétlődő rituáléi adják a történet gerincét, húsát pedig napjaink Kolozsvárjának urbanisztikai látképe-sorozata – azonban a Kontinental ’25-ből számomra kissé hiányzik a zsigeri otthonosság, az alámerülés autentikussága és az a kirobbanó energia, ami a Bukarest-filmeket jellemezte.

A fesztivál utolsó teljes napjára fordulva lassan a kétségbeesés kezd úrrá lenni rajtam, hogy a kitartó keresés ellenére sem sikerült igazán emlékezetes, a kérészéletű fesztiválsikeren is túlmutatni képes remekműre bukkanni. Ennek jegyében határozom el, hogy a nagyobb számú film becserkészhetősége érdekében befejezés előtt fogom otthagyni azokat a filmeket, amelyeken egy óra elteltével sem érzek kimagasló művészi kvalitást. Így járt a bután illusztratív és sekélyesen tabusértő, a formanyelvi invenciót hírből sem ismerő norvég versenyfilm a reggeli sajtóvetítésen, amelyről egy bő óra elteltével fürge léptekkel távoztam: a Dreams (Sex Love) végül az Arany Medvét nyerte. Így viszont sikerült egy kísérleti filmet is közbeiktatni, mielőtt a Tiergarten közepén álló, néhány éve felújított Haus der Kulturen der Weltben berendezett gigantikus vetítőteremben megnézhettem a fesztivál legkísértetiesebb filmjét. A film megnézése után is enigmatikusnak maradó című If I Had Legs I’d Kick You legnagyobb truvája, hogy képes a narratíva magját képező, plafonon tátongó hatalmas lyukat végig konzekvensen leképezni a vizualitásban és a néző számára megteremtett diegézisben, amitől a szorongás feltárhatatlan oka a gyomrunkat húzza össze.

Az utolsó napot a BVG (a berlini közlekedési vállalat) totális sztrájkja határozza meg, amire reagálva azonnal le is mondom a Potsdamer Platztól nem gyalogos távolságra lévő vetítéseket. A csütörtök reggel vetített ukrán versenyfilm – Timestamp – volt az előzetes tutibiztos tippem az Arany Medvére. Végül egyetlen aprócska díjat sem kapott, pedig egy női rendező dokuja a háborúban álló ország szükségállapotban is üzemelő iskoláiról predesztinálva volt az elismerésre. A fesztivált stílusosan a kultikus Berlinálé-kedvenc Hong Sang-soo legújabb szösszenetével zárom, amiben végképp lebontja a moziképet: a fesztivál legnagyobb termének óriási vásznán végképp életlen pixeleire esik szét a programatikusan igénytelen kép. Ez a mozi önfelszámolása.

Utolsó délután elengedtem a mozitermeket, és jól tettem, mert a Nann Goldin fotóit diavetítésekben bemutató kiállítás bizonyult a legkinematografikusabb élménynek idén Berlinben, Gerhard Richter lenyűgöző minikiállítása ugyanott, a ­Neue Nationalgalerie légies Mies van der Roth épületének alagsorában pedig az emocionálisan és intellektuálisan legintenzívebb vizuális tapasztalatnak. Ez pedig mindent elmond egy csalódást keltő, tudatos programtervezést, kurátori koncepciót és valódi filmeket jobbára nélkülöző, felejthető Berlináléról.

‍