Jegyzetek az írásról, olvasásról I. (Benő Eszter fordítása)

Mi célból írja mindezt, Kunert úr? Hiszen senki sem hallgat Önre. Igen, ezt magam is jól tudom, de rossz a kérdésfelvetés, mivel nincsen más cél (és értelem), mint hogy az írás által éberen tartsa magát az ember, kiszabaduljon az általános letargiából. Amit teszek, kendőzetlenül kimondom, teljesen öncélú. Fontos, hogy ne hagyjuk belesüllyedni a tudatunkat a meglévő dolgok olcsó elfogadásába. Fontos, hogy mozgásban tartsuk a gondolkodást, elkerüljük a szellemi holtpontot, hogy a közösséges emberi dolgokkal szembesülve – és csupán egyetlen betűt kell kicserélnünk – a közönséges emberi dolgok igazi természetét felfedezzük. Nem éppen bölcs dolog ilyesmit állítani, de az igazsághoz ragaszkodni amúgy sem túl okos. Az igazság bűvkörében mozogni veszélyes. Eléggé egyedül van ott az ember. És mivel egyedül van, zavartalanul, jobban felismeri önmagát és helyzetét, mint a társasági élet nyüzsgésében. Hogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak, hogy a többségük lemond az irodalomról, és magát a színes és értelmetlen képáradatnak átadva sodródik, szintén tagadhatatlan igazságnak bizonyul a múlt század és az azelőtti század emberi erőforrásának állapotát tekintve. Egy rajzfilmfigura szavai egészen közel állnak az említett helyzethez: „I love mankind…, it’s people I can’t stand…”

*

Egy író élete merő pótcselekvésből áll.

*

Kezdetben volt a szó – a végén az utószó.

*

Természetesen a felejtés ellen írok, elsősorban a feledékenységem ellen. Semmi másra nem szolgál most számomra az írás, mint a memória edzésére. Ahogyan más idős emberek keresztrejtvényt fejtenek, úgy foglalkozom én az irodalom előállításával. Hogyan is fogalmazott Kurt Tucholsky? „Távfutás egy helyben.” Ez pontosan annyit tesz olyasvalakinek, aki már nem tud jól járni.

*

Montaigne minden szerző elé ugyanazt a tanulságot tárja: az életrajzi adat az egyetlen talentum, amellyel jól sáfárkodhatunk.

*

Theodor Lessing egyik könyvének címét parafrazálva: A sors mint az értelmetlen lét értelme.

*

Az írók remek festőnek tartanak, a festők remek írónak. Többre nem is vágyhatnék.

*

Ha félbeszakítanak írás közben, roppant zavaró. Olyan, mintha valaki közösülés közben megkopogtatná a válladat, és megkérdezné, mennyi az idő.

*

Tegnap ebéd után meglátogatott Reiner Kunze, gondoskodóan, talán éppen aludtam. Jobban megértettük egymást, mint a való életben. Bár képtelenség volt, elmagyaráztam neki, milyen kellemes az íróasztalomtól a zöldbe kinézni. Tudtam, hogy onnan, ahol lakik, a Dunára lehet látni. Ennek ellenére áradoztam, ő türelmesen végighallgatott. Az irodalomról egy szó sem esett. Egy szó sem az író helyzetéről az erotikus bestsellerek és elektronikus szellemességek idején. Alighanem sok mondanivalónk lett volna egymásnak, de ő szelíden eltűnt, amikor a nyitott teraszajtón át megérintett a hideg szél. Milyen kár.

*

Halálos véget ért egy vita két részeg orosz férfi között a költészet és a próza értékeiről: a vita a két férfi között olyannyira elfajult, hogy a költészet védelmezője halálra szúrta a próza rajongóját – közölték szerdán a Szverdlovszki terület nyomozói.

Tehát mégiscsak igaz: az irodalom nem marad hatás nélkül. De hogy éppen ilyen erős legyen, erre voltaképpen nincs szükség. Korábban úgy gondolták, hogy az irodalom formálja és alakítja az embert, ám nem ad hoc hullává. Ez mindenesetre az irodalomhoz való olyan mély kötődésről tanúskodik, amilyet mi Közép-Európában már régen nem ismerünk. Csak azok a népek képesek nyomtatványokért kockáztatni az életüket, akik az alkohol szeretete mellett a megindító szó iránti szeretetüket is megőrizték. Le a kalappal az ilyen magatartás előtt, még ha nekünk, frusztrált civilizációs termékeknek kissé túlzónak is tűnhet.

*

Már jó ideje kialudt a szépirodalom iránti érdeklődésem. A valóság minden fantáziát felülmúlt, és kiütött a nyeregből. Tragédiák és komédiák, féltékenységi drámák és szerelmi zűrzavarok – a valóság sokkal megrázóbb és mulattatóbb módon írja le mindezt, mint ahogyan egy író képes lenne rá. És amit a tehetséges, írásban jártas történészek nyújtani tudnak, bármelyik kriminél izgalmasabb. Mert a megtörténtekről szóló helytálló beszámolókból megtudhatjuk, miért olyanok ma a dolgok, amilyenek. Szépirodalmi művek olvasásakor nem lehetsz és nem válhatsz személyesen érintettebbé.

*

Az irodalommal való találkozás a szülői házban kezdődik, az iskolában legfeljebb bővíteni lehet az ismereteket. De ha már a szülők a tévé előtt töltötték az idejüket húsz évvel ezelőtt, hogyan ismerkedjenek meg a gyermekek a könyvvel? Aki gyermekkorában vagy egészen fiatalon nem került kapcsolatba a nyomtatott szó világával, az valószínűleg később is elveszett a könyvek számára. Vagy csupán a szakkönyvvel foglalkozik, mert az munkájának vagy pályafutásának a részét képezi.

Az irodalom nem más – vagy volt egykor? –, mint a jelentésteremtés utolsó jelentős eleme. Most, hogy az alapelvek elveszítették egyetemes érvényességüket, és az etika egyéni erkölcsiséggé vált, elharapózott a dezorientáltság. Az értelmet már sehol sem közvetítik. Az élet értelmére gondolok, általánosan az emberi lét értelmére, amelynek részeként láthatta az egyén önmagát. Az irodalom ennek az értelemnek a megjelenítésére vállalkozott, ezáltal legitimálja tulajdon létezését az olvasó. Ezt a feladatot – ha már ezt a gondolkodóba ejtő szót a művészettel kapcsolatban a szánkra vesszük –, hogy az olvasót a maga sajátos módján önmagával összhangba hozza, és idegen, noha fiktív sorsokban részesítse, a tömegtájékoztatási eszközök gyorséttermi ínyencségeivel való versenyben az irodalom már nem tudja betölteni. Ebben a versenyben egyre inkább lemarad, amint azt a tények is alátámasztják.

Benő Eszter fordításai
1973, Marosvásárhely. Kolozsváron él.

‍