Jegyzetek az írásról, olvasásról III.

Jegyzetfüzetet kellene írni egy soha meg nem írt jegyzetfüzetre emlékezve, olyan jegyzetekre alapozva, amelyeket soha el nem készítettek, olyan eseményekről tudósítva, amelyek soha meg nem történtek, hogy azokat, akik utánunk születnek, olyan dolgokról tájékoztassuk, amelyek nem mögöttük, hanem előttük állnak.

*

Az epikusok és az epikureusok közötti különbség abban áll, hogy az utóbbiaknak még nincsenek irányelveik. (A kulturális sokszínűség előmozdításával foglalkozó bizottság nyilatkozata.)

*

Minden „nemzeti” irodalom a világirodalom élő testének élő része: vért kap és vért ad, bekapcsolódik az általános vérkeringésbe. A kísérlet, hogy ezt az élő részt elszigeteljük az élő egésztől, a rész halálához vezet. Az eredmény egy mumifikálódott valami; egy elszáradt, erőtlen kéz, amelytől azt várják, hogy egyedül és önállóan tegye azt, amire csak a test egészének együttműködése révén képes.

*

Hogyan öntik szonettformába a halálsikolyt? (Fiatal írók munkacsoportjának tudakozódása a berlini német írószövetség tudományos osztályánál).

*

Ó, milyen szépségesen rossz, mondanám mindig azokról a könyvekről, amelyeknek a realitása csak a papírjuk, nyomdafestékük, vászonkötésük kézzelfogható jelenlétében áll.

*

Vannak újságok, amelyek csupán a vádemelésről tudósítanak, a felmentésről nem; az ítéletről, a megkegyelmezésről nem; csak a rosszról, a jóról soha, és nem veszik észre, ha a világ olyan lenne, amilyennek tükrözik, egy óránál tovább nem létezhetne.

*

Milyen erőtlenül vészeljük át néha a napokat. Mennyi energiát kell ráfordítani, hogy legalább ezt az egy oldalt megírjuk. Az első sor első szavának első betűje előtt széles árok húzódik, amelyet ez a megsemmisítő kérdés alkot: MINEK? Hogyha csak kételkedés lenne, a hitetlenség előfoka; a kétely ugyanis még nem tartalmazza az ilyesféle homályos cselekedetek értelméről való meggyőződés teljes kioltását, mint a papírra vetett mondatoké. Enyhe sérülés, részleges bosszúság előbb-utóbb mindenkiben bekövetkezik, aki ír, de ahogy csökken a meggyőződés, vele arányosan növekednek a nehézségek, amelyek a szék asztalhoz való helyezésével, a leüléssel, a lap írógépbe való befűzésével, az ujjak billentyűre helyezésével járnak: a megsüketült embert nem érik el a hangok, amelyeknek, magába olvasztva őket, hangot adhatna. A Boden-tavon átkelő lovas balladája erre az állapotra nézve elveszíti parabolikus érvényességét: az ember már a hiányzó talaj tudatában lovagol, valójában folyamatosan holtan kellene leesnie lováról, mert a felismerést, hogy semmi sincs alatta, már nem tudja titkolni önmaga elől. Ez az a pillanat, amikor az ember már semmire sem vágyik, ha van hozzá ereje.

*

Jóllehet az ember folyamatosan és kitartóan ismétli önmagát írásaiban, egy középpont körül kering vagy egy helyben forog, ha írás közben többé nem tudja egészen pontosan, vajon ismétli-e önmagát, ezt a váratlan bizonytalanságot figyelmeztető jelnek kell tekintenie.

*

Feltűnt, hogy az összes jelentős író az időre mint olyan elemre vagy dimenzióra reflektál, sőt meditál róla, amely meglehetősen feltáratlan, netalán feltárhatatlan. Legalábbis sokféle színezetében jelenik meg, csupán Brechtnél mutatkozik kizárólag történelmi minőségként, történelmi folyamatként, úgymond mindig egy előadás lefolyásaként, amelynek eleje és vége van, és ezért számunkra kissé régimódi és megható.

*

Gyakran gondoltam arra, amikor láttam, hogy az olvasók – talán te magad is – a „történelmi regények” iránt érdeklődnek: a múltba menekülnek. Mígnem rájöttem, hogy a jövőbe is lehet menekülni, az erkölcsi könyvek segítségével, mert: a kiteljesedett erkölcsiség utópia. Hol marad a jelenből menekülők átsegítése elleni törvény?

*

Minden jó, ha vége jó – ez, éppen ez a mondás, ahol kevés a „jó”, egyáltalán nem minden, ahol semmit sem javítanak visszamenőleg, késztet arra, hogy ne tegyek pontot a végére, az utalásokat lógni hagyjam a metaforikus levegőben, és elforduljak az olvasótól, de úgy, hogy megmaradjon a kapcsolat, vagy legalábbis annak a látszata…

*

Vannak könyvek, melyeket a szavak rozsdája emészt meg; az összes oldal olyan, mint elhanyagolt falak, melyeket penész jár át; minden egyes mondat, bár még mindig úgy néz ki, mint egy mondat, mint egy tégla a fertőzött pincében, amely téglának tűnik, míg hozzá nem érsz: de aztán, akár a könyvben a mondat, összetömörült massza, szétmorzsolódik a kezed alatt. Az ilyen könyvek múló olvasóik futó pillantásaiból élnek, akik már tovább is haladtak a szövegben, mielőtt még az első szánalmas mondattani demonstráció az agyukba hatolt. Az ilyen olvasók csak pontatlanul érzékelnek, és megelégszenek a felszínes benyomásokkal: miként az életben, akként a könyvben is.

BENŐ ESZTER fordításai
1973, Marosvásárhely. Kolozsváron él.

‍