Jönnek a varjak (rövidprózák)

Jönnek a varjak

‍

Visszafelé számol, nem akar gondolni semmire. Arra főleg nem, hogy mindenkinek vannak barátai, mindenkinek van kivel menni a gólyaavató afterre, őt kivéve. Úgy gondolja, ha elég gyorsan számol ezertől visszafelé, akkor elfelejt mindent, még azt is, hogy ki ő.

Mostanában nem írtam az álomnaplóba, gondolja lassan. Megfogja a biciklizárat, rátekeri a biciklije vázára, a kulcsot zsebre rakja. Mostanában nem álmodok semmit, ez a következő gondolata. Kitolja a biciklit a garázsból, lábujjhegyre áll, felnyúl, hogy lezárja a nehéz garázsajtót. Jó lenne újra álmodni, furcsákat, megfejthetetleneket, az osztálytársairól, a sorba függesztett, száradó vízfestményekről a rajzteremben, arról, hogy a festmények közül az övé a legrondább. Felül a biciklire, lassan tekerni kezd. Innen tíz perc a suli biciklivel.

Ahogy leér a háromsávos út mellé, meglátja, hogy jönnek a varjak. A városi tó felé tartanak. A gólyaavató afterre már megvette a jegyét, sőt már fel is rakta a karjára a puha szövetkarszalagot, pedig a buli csak pénteken lesz, aznap kedd van. És még az is lehet, hogy nem is ők nyerik meg az avatót, akkor aztán nem sok értelme lesz afterezni, bulizni, akkor mindenki dühös lesz inkább, meg egy kicsit szomorú is.

Jó lenne álmodni, olyan álmokat, amiknek van elejük, közepük, meg valami jó befejezésük is, hallotta egyszer, egy távolabbi ismerősétől, hogy létezik a tudatos álmodás, erre gondol, miközben jobban beletapos a pedálokba. Ha megtanulna tudatosan álmodni, irányítani az álmát, mint egy videójátékot, az lenne csak igazán izgalmas és jó, akkor minden éjjel alig várná, hogy elaludjon. Sőt, akkor nem is érdekelné semmi, ami ebben a hétköznapi világban van, ebben a kisvárosban, ami tele van ilyenkor varjakkal, nagy, fekete csapataik úgy köröznek az emberek felett, mint valami gonosz erő küldöttei, valami végső romlás előfutárai. Akkor nem állna a tükör előtt esténként varjúnak képzelve magát, mert a fekete algás szappant kell az arcára kennie, hiszen azzal lehet megelőzni a pattanásokat. Fekete arccal úgy néz ki, mintha ő lenne a varjak vezére, ő lenne a madarak nyelvén beszélő mágus. Mindig könyvekbe képzeli magát ilyenkor, ez a kedvenc része minden napban. Meg az, amikor hazafelé teker a suliból.

De sajnos nem este van, hanem kedd reggel, tapossa a pedálokat, igyekeznie kell, ha nem akar elkésni. Az első óra spanyol lesz, a spanyolt gyűlöli.

A legtöbb tantárgyat gyűlöli. Kivéve a törit meg a magyart. A nagyanyja erre mindig azt mondja, hogy menjen jogásznak, az az igazán tiszteletre méltó szakma, amikor ezt kimondja, kihúzza magát, felszegi a fejét is, majd hozzáteszi, ebben a családban úgysincs egyetlen jogász sem. Ő erre csak legyint, igyekszik minél gyorsabban törölni emlékei közül a szavakat.

A strand mellett teker el, innen még bő öt perc, háromszáztól kellene visszaszámolnia, és odaér a sulihoz. Ősz eleje van, a strand már kihalt, a medencéket leengedték, olyan, mintha soha nem is használták volna őket. Nem szereti a strandot, irtózik a hideg víztől, az úszás sem megy neki valami jól. Nem tudja olyan kecsesen emelni a karját, szabályosan kitenni a fejét a levegővételhez, mint a sportosabb lányok az osztályban. De legalább ha menstruál, akkor el lehet lógni az úszást, elég a lelátóról nézni, hogy a többiek igyekeznek a lehető legszebb fejesugrást bemutatni, nem kell újból megtapasztalni, ahogy az ő hasasát mindenki kineveti. Még nem is nagyon görcsöl a hasa, nem kell erős fájdalomcsillapítókat szednie, keverve az egyiket a másikkal, szerencsére.

A fürdőruháit is utálja, meg a béna úszósapkáit, pedig annyira nem is rosszak, a Decathlonban vette neki az anyja, színes minták futnak körbe rajtuk, kergetőző hullámvonalak. Csak persze a legtöbb lánynak ennél sokkal designosabb, drágább, vizesen is tökéletesen a testükhöz simuló úszódresszük van, sőt, az az igazán menő, akinek olyan kis nadrágban végződő van, mint a Hosszúkatinkának.

Utálja, hogy az úszósapka folyton hozzátapad a fejéhez, szúr egy ponton a feje, ott, ahol a legerősebben nyomja a kilapított lófarok, máshogy nem fér be a sapka alá, és borzasztó nevetségesen néz ki, ahogy kidudorodik a szilikon, állítólag a fiúknak is hasonlóan néz ki a merevedés.

Tapossa a pedálokat, visszafelé számol hatvantól, azt képzeli, hogy ő is jó úszó, olyan menő és szép és ügyes, mint a Hosszúkatinka, ahogy felgyorsul a bicikli, úgy érzi, tudna ilyen gyorsan úszni, biztosan képes lenne rá, ha sokat edzene, meg jobban bírná a hideg vizet. Az anyjától örökölte ezeket az örökkéfázó géneket, az anyját hibáztathatja ezért, legalább ezért. Elér az utolsó lámpás kereszteződésig a suli előtt, pirosat kap, lefékez, egyik lábát lerakja a betonra. Hál’istennek aznap nincs úszás, csütörtökönként szenvednek minden reggel a városi uszodában. Amikor zöldet kap, már a spanyolra gondol, a spanyolt még az úszásnál is jobban gyűlöli, mert minden hétköznap ragoznia kell az igéket, magolnia a szavakat, hogy aztán felelés után azonnal elfelejtse, de a legjobban a cések miatt gyűlöli ezeket az órákat, ez az egyetlen olyan óra, amin össze van vonva több osztály. És a cések kinézik őt, pont őt, mert megérzik, hogy benne van valami megfoghatatlan másság, vele nem lehet pletykálni, de még beszélgetni se, benne nincs semmi érdekes vagy izgalmas.

Könnyű préda. Nem védi meg senki. Á. talán megvédené, ő bárkinek visszaszól, nem is akármit, kreatívabbnál kreatívabb módon oltja szét a neki nem tetsző embereket, de Á. németre jár. Leszáll a bicikliről, lassan hozzáláncolja a kerekét a rozsdás fémállványhoz, gondosan elrakja a táskájába a kulcsot. Lépked fel a lépcsőkön, hiába keres a tekintetével valakit, bárkit, akibe kapaszkodhatna. A Kockásinges nincs sehol, keddenként nincsenek órái, Á. biztosan abban a kis teremben ül már a tetőtérben, ahol a németet tartják. Lehajtott fejjel gyalogol fel a lépcsőkön, visszafelé számol, minden lépcsőfok egy szám, ötszáztól kezdi. El is hiszi magáról, hogy ő a tökéletes áldozattípus. Sebzett őznek képzeli magát, ha kitörné a lábát, legalább használhatná a liftet, bár a sörét nem a lábba szokott fúródni, inkább a mellkasba, szétroncsolja a szerveket.

Felér a spanyolteremhez, öt perc múlva nyolc. A cések már leültek, az egyikük hajójáról beszélgetnek éppen, meg arról, hogy jó lenne a hétvégén lemenni a Balatonra. H. azonnal kiszúrja, ilyen a szeme, ehhez ért a legjobban. Na mi van, szólítja meg, fodrásznál voltál. Ő nem felel, nem is érti a kérdést, nem is jár fodrászhoz, a nagyanyja vágja a haját otthon. Nagyon jó a hajad, folytatja H., bár inkább végigmennék rajta egy nullással, teszi még hozzá. Ő remegve leül, próbálja végre embernek képzelni magát, nem sebzett őznek, de elég nehézkesen megy, úgy érzi, a füle mellett süvítő sörétek H. szavai. Remélem, máshol is hasonlóan összevissza állnak a szőreid, ott is adok neki fazont, megsajnáltalak, belécsapódnak H. szavai, nem érti, miért nem nyíltak még fel a sebek a testén.

Röhögnek a cések, elmélyülten tanulmányozza a padján körkörösen szétnyúló évgyűrűket, nem tudja, mit csináljon a kezeivel, rájuk ül, nyomja a csuklóját vékony combja. H. nevetve vágást imitál az ujjaival, de ő a gyorsan mozgó mutató- és középső helyett már mást lát. Az uszodában van, a béna, merevedéses úszósapkájában, csapkodja, kavarja a vizet ügyetlen karjával, de ott van mellette H. is, a hosszúkatinkás dresszében, H. elfelejtett úszni, kapaszkodik a sávok között kifeszített műanyag kötélben, ujjai olyanok, mint a vékony, csontfehér giliszták. Odaér H. mellé, megragadja a vállát, és minden erejével a víz alá nyomja, ő sem tud úszni, de mégis fennmarad a felszínen, H. fenntartja, pedig épp fordítva kellene lennie, az izmos H.-nak kellene lenyomnia őt, de nem érdekli, csak nyomja, nyomja lefelé H.-t, száztól számol visszafelé, várja, hogy végre elernyedjen H. teste, de hirtelen lehúzza őt is a súly, riasztó sebességgel süllyed a medence fenekére, talpát felsérti valami, pedig az uszodában semmilyen éles tárgynak nem kellene lennie a felszín alatt, ekkor már azt hiszi, álmodik, érzi, hogy H. a vállára térdel, úgy nyomja egyre közelebb az émelygőskék csempéhez, mintha bele akarná egyengetni teljesen, gyűlöli H.-t, pontosabban H.-nál csak saját magát gyűlöli jobban, a merevedéses úszósapkájában, a bénán csípőjére tapadó úszódresszében, legszívesebben a fekete algás szappannal dörzsölné be az egész testét, akkor olyan lenne, mint egy mágus, a varjakkal suttogó mágus. H. térdel a vállán, nem kap levegőt, mindjárt kiszakad a tüdeje.

A spanyoltanár az ő nevét mondja, jöjjön ki felelni. Homályos szemekkel, szédelegve teszi meg az öt kis lépést a tábláig. Visszafelé számol, de csak tíztől. Ősz eleje van, nyitva van az ablak. Olyan erősen szorítja a krétát, hogy szétroppan, porhanyós darabkákra törik tenyerében. A tanár kimondja az első magyar szót, valamelyik csonkkal fel kellene írnia spanyolul a táblára. A falnak támaszkodik, így jobban rálát a keskeny égszeletre az ablakból. Lassan, méltóságteljesen, mintha csak odaképzelné őket, jönnek a varjak.

‍

‍

Nem volt igaz

‍

Csütörtök este van. Egyedül fekszik a koliszobában. Ő akarta másik városban kezdeni a gimit, a szülei pedig lelkesen támogatták, felidézték, hogy nekik is hasonlóan teltek ezek az évek, havonta egyszer mehettek haza, de jó is volt! De a kimenő végéig csatangolhattak a városban, ez volt az igazi szabadság, most majd ő is megtapasztalja!

Émelyítő szaga van a mosószernek, amivel az ágyneműjét mossák. A menzakaja nem jó, az ő finnyás ízlésének legalábbis nem, de már egyre többféle ételt megeszik. A káposztától viszont annyira irtózik, hogy azt még éhesen is inkább odaadja valakinek.

Tesizni a folyópartra járnak le, a betonozott rakparton kell futniuk. Szereti ezeket az órákat, a jó futók mögött lemaradva, egyedül kocog, ilyenkor kiürül a feje, mint annak idején a hintát lökve a kertben. Hamar elfárad, a füle is gyakran hasogat futás után, főleg, ha hidegben mennek ki. De mielőtt elnehezülne a tüdeje, úgy érzi, nincs is teste, csak lebeg a napsütötte rakparton, ha úgy tartaná kedve, belebeghetne a zöld vízbe is, elvitetve magát a folyóval egészen a tengerig.

A kimenőket néha a szobatársával tölti. Á.-nak hosszú, fenékig érő haja van, és világoskék szeme. Teljesen az ellentéte. Nem egyke, sok testvérének köszönhetően azonnal feltalálja magát, és soha nem bizonytalanodik el semmiben. Mindketten szeretnek olvasni, bár nem teljesen egyezik az ízlésük. Á. a fantasyt szereti a legjobban, a sárkányokat például, ő meg azokat a történeteket, amikben nincsenek nagy csaták, nem halnak meg hatalmas áldozatokat hozva a szimpatikus karakterek, csak egymásra találnak a szerelmesek, annyira egyszerűen és tisztán, hogy az a való életben teljességgel lehetetlen. Ő legalábbis nem tudja elképzelni, hogy lehetséges lenne.

Á.-val néha szoktak veszekedni is, de úgy gondolja, ez minden barátságnak fontos ismérve. Az osztálytársaik olyan drámákat rendeznek, mintha minimum szappanoperákba képzelnék magukat, színpadiasan kiabálnak, egymáson töltik ki azokat a megmagyarázhatatlan kamaszfeszültségeket, amik szinte szétfeszítik a bőrüket. Aztán jön az, hogy nem beszélnek egymással hetekig, nagyobb dráma esetén hónapokig, de még csak most közeleg az első gimis évük vége, érettségiig még rengetegszer összevesznek és kibékülnek majd.

Á.-val többnyire semmiségeken vesznek össze. Hogy melyikük takarítson a fürdőszobában. Hogy ki falazzon már megint a másiknak a kimenője alatt – mert mindig ő falaz Á.-nak, aki valami fiú után mászkál, de neki azt kell mondania, a szüleihez utazik haza, vagy egy helyi barátnőjénél alszik. Á. nem falaz neki, bár nincs is miért, és valamiért azt hiszi, hogy ha egyszer is megkérné, a lány elárulná. Csak azért is. Hogy legyen valami pletyka. Legyen valami kellemetlenség végre körülötte is, hogy végre valami miatt igazán kinevethessék, hogy ne csak ez a nagy büdös semmi, ez a zavart hallgatás legyen a tesiöltözős beszélgetéseken, amikor megszólal vagy szóba kerül a neve. Ő már csak ilyen, semmilyen, átlátszó. Lehet, azért szeret futni, mert átlátszónak érezheti magát. Így hallgatja ki az osztálytársait mindig, így ússza meg a feleléseket, mintha ott se lenne. A koliba is bármikor besurranhatna kimenő vége után, nem vennék észre a nevelők.

A lányokat szereti figyelni. Á.-t a szobájukban, ahogy kifésüli hosszú haját, az olvasólámpa fényében a szőke új árnyalatai sejlenek fel a tincsek között, aztán el is tűnnek egy pillanat alatt, elég, ha Á. egy kicsit más szögben tartja a fejét. Á.-t, amint olvas, nem veszi észre, hogy nézi, a képzelt világban jár, abban a hülye sárkányos-tündéres mesében, az arcán végtelen nyugalom, a homlokán kisimul a töridolgozatok idején elmélyülő ránc. Á.-t, amikor öltözködik, fehérneműben próbálja eldönteni, hogy milyen outfitet válasszon aznapra, ő pedig már rég kész van, mert felhúzza az első pólót és farmert, ami a kezébe akad. A többi lányt még gyakrabban figyeli. Úgy érzi, Á.-val van köztük egy soha ki nem mondott megállapodás, hogy mivel szobatársak, joguk van belenézni egymás életébe, egymásba, és ez az összezártságuk miatt teljesen természetes. A többiekkel viszont nincs ilyen megállapodása. Őket csak titokban lehet figyelni, óvatos oldalpillantásokkal láthatja csak meg, hogy matekóra közepén le van sírva a sminkjük, vagy hogy annyira várják a hétvégi bulit – amire ő természetesen nem hivatalos –, hogy még új ruhákat is vettek, és direkt azokban jöttek el, hogy mindenki láthassa. Szereti figyelni, hogy mennyire szégyellik a bőrüket, a pattanásaikat, mennyire igyekeznek takargatni az esetleges hibákat az arcukon, tetszik neki ez a bizonytalanság, amit úgy tűnik, mindannyian megélnek, csak beszélni nem lehet róla, legalábbis az ő füle hallatára nem.

A fiúkat nem veszi észre. Legfeljebb akkor, amikor nagyon hangosan beszélnek valamiről, vagy amikor már mindenki elrohant órák után ebédelni vagy kimenőre, és csak ő pakol lassan a padjánál, és néhány fiú dobálja egymást kenyérmorzsával a teremben. Akkor feléjük fordul, végignéz rajtuk, nem érez és nem gondol semmit, egy perccel később el is felejti, hogy mit látott vagy hallott.

Az egyetlen érzés, ami néha elfogja, főleg tesióra után, amikor az egész osztály leizzadva dől a padokra, és megcsapja őt a fiúk szaga, az az undor. Kirázza a hideg, olyan erős a szaguk, hogy semmilyen dezodorral, parfümmel nem tudják elnyomni, sőt még zuhanyzással sem. Béklyóba fogja ez a szag, émelyeg tőle.

Vannak a fiúk között is nagyszájúak, igazán hangosak, meg kicsit nyugodtabbak is, de az mindegyikükben közös, hogy folyamatosan hazudnak. Kitalált történetekkel szórakoztatják egymást, versenyeznek, hogy mennyire tudnak hihető valótlanságokat beadni a többieknek. Ő ezeket szó szerint meg sem hallja, elég, ha a lányok beszélgetésére koncentrál, miközben lassan forgatja a szájában a szendvicsét, és a fiúk hangja egyszerűen elhalkul.

Talán egy fiú van, aki minimálisan érdekli. De azért nem túlságosan. Ő is részt vesz a kötelező nagyotmondóversenyeken, és összeméri testi erejét a többiével tesiórán, de egyébként sokkal komolyabb náluk. Ő már azt tervezgeti, mit fog csinálni érettségi után, hogyan fog elhúzni külföldre, minden politikai hírt elolvas a sajtóban, órák alatt is az újságokat böngészi a telefonján, korlátlan mobilnetje van, a szerencsésekkel meg is osztja, persze ő nincs a szerencsések között. Néha, ha nagyon unatkozik, szereti elképzelni, hogy ezzel a fiúval beszélget. Egyikükkel sem váltott egyetlen szót sem, amióta elkezdték a gimit, talán csak néha köszöntek egymásnak. De vele, K.-val, biztosan jól el tudna beszélgetni. Azokról a politikai hírekről, amiket ugyan ő sem olvas el, de majd K. elmagyarázza neki az összefüggéseket, meg azt, hogy melyik hír miért fontos, hogyan hat a külpolitika a belpolitikára. Olyan egyszerű és valószerűtlen lenne, mint azok a romantikus regények, amiket olvasni szokott.

Csütörtök este van, már elmúlt a kimenő vége. Az ágyában fekszik, tudja, aznap is hiába várja haza Á.-t, ott alszik ezúttal is annál a titokzatos helyi fiúnál, akit ő nem ismer, hogyan is ismerhetné, mikor idősebb náluk, legalább két osztállyal felettük jár.

Á. nélkül néha unatkozni szokott esténként. Az a kedvenc szórakozása, hogy meghallgatja Á.-tól azt a rengeteg furcsa történetet, amiket a felsőbb évesekről hallott a fiújától. Csavargatja a haját, már a válláig ér, ideje lenne újra rövidre nyírnia. Olvasni már nem akar, pár órája befejezett egy kamaszregényt, ami ugyanolyan volt, mint a többi, amit a közelmúltban olvasott. Úgy dönt, korán elalszik, legalább kipihenten vág majd bele a péntek reggeli matekórába.

Fekszik az ágyában, hullámzik a csíkos takarója, álmodik. Félni szokott ezektől az álmoktól, amik teljesen olyanok, mintha a valóságban játszódnának, mindig úgy kezdődnek, hogy fekszik az ágyában, mintha ébren lenne, de aztán elkésik valahonnan, vagy el sem tud indulni, hozzáragad a lába a padlóhoz, vagy egyszerűen csak elfelejti beállítani az ébresztőjét másnapra. De most nem ijed meg, felül az ágyban, a szemébe világít égve hagyott olvasólámpája. Á. ágyára néz, az továbbra is üres, de érzi, hogy nincs egyedül. Nyílik a szobaajtó, K. jön be. Egy nyomtatott újságot szorongat, pedig olyat már csak az öregek olvasnak. K. az ágyához lép, úgy ül le a lába mellé, mintha ezredszer csinálná, és ő nem ütközik meg ezen. K.-nak fekete haja van, göndör is kicsit, és ugyanolyan kék szeme, mint Á.-nak. K. nem mond semmit, csak odateszi a kinyújtott lábára az újságot, ő érte nyúl, de a nehéz szagú, szürke lapok elporladnak, ahogy a bőréhez érnek. A papírdarabkák kavarognak a levegőben, mintha a bőre darabolta volna fel az újságot. Bocsánatot akar kérni K.-tól, amiért nem tudott semmit sem elolvasni, de a fiú ekkor már lerántja róla a takarót, magához húzza, és csókolja, közben a gerincét simogatja. Nem tudja, milyen érzés csókolózni, nem is érdekli, de az álomban nagyon kellemesnek és valóságosnak tűnik. K. nem szól hozzá egyetlen szót sem, csak gyorsan, gyakorlottan levetkőzteti. Ő az újságra gondol, az ócska, nedves papírra, amiről egyetlen szót sem tudott elolvasni, butának érzi magát.

Amikor reggel csapzottan, csatakosra izzadva felébred, nem emlékszik, hogyan folytatódott az álom. Miközben lassan húzza fel az előző este gondosan kikészített csíkos harisnyát, rá a fodros sárga szoknyát, aztán alig gömbölyödő melleire a fehér, csipkés szélű melltartót, amit csak hosszas könyörgés után vett meg neki az anyja, mert nem hitte el, hogy minden lánynak van már rajta kívül, nem jut eszébe semmi arról, hogyan nyúlt hozzá az álomban K. Ahogy ügyetlen, hirtelen ötször vastagabbnak érződő ujjaival próbálja becsatolni a melltartó kapcsát, nem tudja felidézni, hogy lefeküdtek-e K.-val, vagy legalább látta-e meztelenül, de szinte majdnem biztos abban, hogy nem, mert azt hallotta egyszer valakitől, hogy csak az lehet benne egy ember álmában, amit már a valóságban is látott. Kellemetlenül siklik a fém a fémen, amikor végre be tudja csatolni a gerincén a melltartót. Ráveszi a bandás pólót. A koliszoba ajtajához lép, ügyetlenül, guggolva próbálja felhúzni a bakancsát, ez is nehézkes. Eszébe jut az a furcsa, öreg újság, K. újságja, biztosan neki hozta be, de ő egyetlen szót sem tudott belőle elolvasni. Pedig biztosan fontos lehetett.

‍