.svg)
Emlékszem, az óvodából úgy jöttem haza az első napon, hogy én oda többet nem megyek, mert az óvó néni meg akar tanítani csárdásolni. Hüppögni kezdtem, alig tudták kiszedni belőlem, hogy arról van szó, szüreti bált szerveznek nekünk.
– Csárdást fogsz járni!? De jó! – lelkesedett anyám.
Nem tudtam, milyen a csárdás, csak azt, hogy ehhez össze kell fogózkodni egy lánnyal, amihez semmi kedvem nem volt.
– Egy igazi székely gyerek kell tudjon táncolni! – biztatott apám is.
Ismét sírásra görbült a szám: arra gondoltam, inkább nem akarok semmiféle székely gyerek lenni, nemhogy igazi.
– Úgy járod majd te is a csűrdöngölőt, hogy jobb se kell! – néztek rám mosolyogva, biztatóan.
Kisompolyogtam a csűrbe, megvizsgáltam a földjét: annak agyagja kemény volt, mint a beton, gondoltam, ezen sok csűrdöngölőt eljárhattak már, nézelődtem, forogtam, megpróbáltam néhány tánclépést tenni, de sehogy se tudtam magam elképzelni csűrdöngölni: kicsi voltam, sovány, arra gondoltam, az én lepkesúlyomat meg se érzi a csűr földje. Szüleim szereztek székely harisnyát és kemény, rámás csizmát. Felhúztam, legalább két számmal nagyobb volt (kisebbet nem találtak), úgy éreztem, járni se leszek képes benne, nemhogy táncolni. Mindegy, tudtam, a kocka el van vetve, ezt meg nem úszom. Úgy éreztem, a tanító néni és a szüleim összeesküdtek ellenem, ráadásul bevették cinkostársnak Klárit is. Igen, ő az az osztálytársam volt, akit kiszemeltek nekem táncpartnerként. Nem tudom, neki milyen véleménye lehetett az egészről, mert meg se szólalt (ekkor még nem dívott, hogy mindenért tiltakozunk), de elég kelletlenül állt mellém. Ezt megérezve úrrá lett rajtam a frusztráció, amit úgy vezettem le, hogy próba közben folyamatosan csipkedtem az oldalát. Nem védekezett, nem árulkodott. Olykor rám nézett, szomorúan, értetlenül, és táncolt, beletörődőn. Én meg feszülten. Pedig a zene vidám, felszabadult volt; biztatott is a tanítónő, hogy legyünk könnyedek és mosolygósok, hogy a közönség is érezze rajtunk az erőt és vidámságot, de mi ketten úgy jártuk, mint akinek a fogát húzzák. És persze, az első próbákon nem is ment semmi, folyton lemaradtunk, hibáztunk, a figurák nem sikerültek, balra indultunk jobb helyett stb. Aztán lassan, amennyire csak lehetett, belejöttünk, hogy az előadást becsülettel letáncoltuk, nem bénáztunk többet a kelleténél (utóbb jöttem rá, ezt Klárinak köszönhettem, ő vezetett ugyanis, jelezte, mikor következik forgás, átdobás stb., mintha én lettem volna a nő és ő a férfi). Mindenesetre én újból leszűrtem a tanulságot, hogy a tánc nem nekem való, és ehhez tartottam is magam konokul.
Amikor nagyobbak lettünk, és osztálytársaim kezdtek diszkóba vagy néptáncestre járni, én csak fintorogtam. Ekkorra én nagy rocker lettem, megnöveltem a hajam, és a tánc annyit jelentett számomra, hogy körbeálltunk azzal a négy-öt „fajtárssal”, és ráztuk a fejünket A rock katonáira vagy A körre. Bizony, csupa négy-öten voltunk rockerek az egész iskolából, pedig annak ekkor még több mint hatszáz diákja volt. Abszolút kisebbségben, másságunk tudatában fitymálóan néztünk azokra, akik összekapaszkodva „degedtek” az Álmodj, királylányra. Mert mi aztán nem. Mi végigfintorogtuk az egész sulibulit, a fal mellett álldogálva, várva, hogy eljöjjön a mi időnk: íratlan szabály volt, a dj-k tartották is hozzá magukat, hogy a bulit – ami alapvetően diszkózenére ment, egy-két lassúval fűszerezve – nem „rontják el” rockkal, de az utolsó, legutolsó dal, amikor a szolgálatos tanár már bejelentette, hogy kész, vége, a mienk lehet. Ekkor odanyomakodtunk a kör közepére, és az alatt az egy szám alatt igyekeztünk kiadni mindazt a feszültséget, energiát, ami felgyűlt: olyan vadul lengetve sérónkat, léggitározva és üvöltve kedvenc sorainkat, mintha az életünk múlna rajta. Kicsit úgy is, hogy igen, megmutatjuk a többieknek!
Persze az élet nagy mókamester, ekkoriban kezdtem megérteni, mit is jelent az, hogy a tánc egy vízszintes vágy függőleges kifejeződése: megtetszett nekem is egy lány, és láttam, csak úgy kerülhetek közel hozzá, ha felkérem egy lassúra. Totyorásztam valahogy a zenére, nem feltűnően bénán, talán egy Beatles-dal szólt, ha jól emlékszem, a lány el volt ájulva tőle, és nem is lett volna semmi baj, ha közben nem akartam volna még udvarolni is, rohadtul bénán, fülébe lehelve, hogy én is szeretem ezt a zenét. A lány megállt tánc közben, firtatón rám nézett – tudta jól, hogy megveszekedett rocker vagyok –, aztán megkérdezte, melyik dalukat szereted még? Mondanom sem kell, egyetlen Beatles-dal címe se jutott eszembe (csoda is lett volna), totális égés volt, csak hebegtem-habogtam, a szám végén elég kurta-furcsán köszöntünk el egymástól, hogy aztán ne is keressük többé egymás társaságát. Ennyi nekem elég volt, hogy újból eldöntsem: a tánccal végeztem. Évekkel később, amikor feleségemmel megismerkedtem (nem, nem buliban, hanem valami előadáson), kikötöttem neki, hogy csak akkor, ha nem kell táncolni. Ő csak mosolygott (azóta is gyakran), valahogy úgy, hogy ha a többi klappol, akkor ezzel meg tud békülni. Vagy úgy, hogy majd meglátjuk? Házasságunk előtt egyszer, egyetlenegyszer elmentünk egy rendes szüreti bálba, az ő unszolására, olyan alapon, hogy jár még ez neki utoljára lányként. Az elején egy-két lassúbb számra elténferegtünk, de amikor a csárdásokra került volna sor, sürgősen lemenekültünk a táncparkettről (pontosabban: lemenekültem én, kedvesemet is magammal vonva). Már a zene hangjaitól úgy éreztem: bogozódnak össze a lábaim. A folytatásban nem is nagyon forszíroztam a dolgot, inkább beszélgettem és ittam a helyi legényekkel, míg a kedvesemet megtáncoltatták mások. Viszonylag hamar hazamentünk, megegyezve, hogy immár ez is kipipálva: leánybúcsú, legénybúcsú, táncbúcsú megvolt.
Teltek az évek, és nekem tényleg sikerült megúszni a táncolást (igaz, közben lassan derengeni kezdett, hogy a tánc olyan, mint az élet: nem megúszni kellene, hanem megélni); nem azt mondom, hogy néhány családi, rokoni összejövetelen becsületből nem lejtettem egy-egy kötelezőt a feleségemmel, de semmi több. Az sem hatott meg, hogy lassan felnőtt a lányom, és ügyes néptáncos lett belőle, egyik fellépésről a másikra járt.
Aztán nemrég valami megváltozott bennem. Mintha átkattant volna egy kapcsoló. Kezdett erőt venni rajtam az érzés, hogy egy csomó mindenről lemaradtam, s hogy ezen sürgősen változtatni kell. Hogy például sok eltáncolatlan tánc maradt a lábamban. Ezért hát a minap beiratkoztunk feleségestől egy felnőtt-tánctanfolyamra. Jól mondják, hogy ötven körül elmegy az ember esze… Immár meglátjuk, mi lesz: addig én nem akartam a táncot, hátha ezúttal ő lesz az, aki nem fog akarni engem?!
