.svg)
Lövétei Lázár László legfrissebb verseskötete 2024-ben jelent meg az Erdélyi Híradó Kiadó és a Sétatér Kulturális Egyesület közös gondozásában. A könyv megjelenését nyolc évvel megelőző Alkalmi után a verseskötetet Újabb Alkalmi címmel adják közre. Már a címválasztás is előre sejteti azt a két erősen domináns vonást, ami a verseket egységbe rendezi, és az értelmezés lehetőségeit egy meghatározott mederbe tereli: egyrészt párbeszédet ígér a korábbi művekkel, illetve az alkalmi költészet hagyományának vizsgálata felé orientál. A kérdés már csak az, hogy mi, olvasók kényelmesen befészkelünk-e ebbe a mederbe, ilyen módon engedve a csábításnak, hogy felvegyük a recenzens kontextusbogarászó magatartását, vagy éppen ellenkezőleg, feltett szándékunk lesz másfajta fogódzók után tapogatózni.
A címválasztás ráirányítja a figyelmet arra a törekvésre (vagy akár történésre, számolva azzal, hogy alkalmi versek lévén a koncepcióképzés lehet, csak utólagos gyakorlata a szerzői szándéknak), ahogy a kötet a Lövétei Lázár-életműbe organikusan beépül, párbeszédbe lépve a korábbi munkákkal. Másrészt, ahogy már utaltam rá, az alkalmi verseket elkezdjük első körben alkalmi versekként olvasni, ami egy masszív hagyománnyal rendelkező szerzői gyakorlat újrakontextualizálását is maga után vonja. Nem meglepő tehát, hogy a kötetet tárgyaló párbeszédek, javarészt az alkalmi költészet helyét általában és más jól körülhatárolható műfajokhoz képest állítják fókuszpontjukba.
(Laci, Kolozsvárról Barótra, Barótról Szentgyörgyre, Szentgyörgyről Kisbaconba, Barótról Kolozsvárra hordoztam magammal az Újabb Alkalmit, amíg kezdtem gondolkodni azon, hogy nem vétkezek-e ezekkel a versekkel szemben, nem mulasztok-e el valamit olvasóként, hogyha nem vagyok képes túllépni az alkalmiságukon. Hogy léphetnék könnyebben túl, mint hogy alkalmivá tegyem a saját szövegemet is, hogy neked ajánljam azt, hogy hány helyen és hányféleképpen olvastam azokat a verseket, amelyek egy adott személyhez, egy adott helyhez vagy helyzethez olyan szigorúan kapcsolódnak.)
Ezen a vastag hagyományon túl (amit a szerző is említ a kötet kapcsán: Horatiust, Csokonai Vitéz Mihályt, Arany Jánost, Kovács András Ferencet, Várady Szabolcsot sorolva) a versek alkalmi jellegén van egy olyan réteg, ami az alkotói műhelytitkokhoz való hozzáférhetőség lehetőségeként olvasható. Szembeötlő jellemvonásuk, hogy a versek szubjektuma és a szerző igencsak közel állnak egymáshoz, amit indokolt is, hiszen a saját pozíciójából, Lövétei Lázár Lászlóként kell hogy szóljon lányaihoz, pályatársaihoz, pályatársai emlékére. Így teszi felfejthetővé az alkotás körülményeit is: például ezzel a gesztussal a Farkas Árpádhoz címzett verset szép párhuzammal állítja párba a Kovács András Ferencnek írt szöveggel, olyan módon, hogy az előbbibe az utóbbi írásának folyamatát is beépíti.
A kötet két ciklusra tagolódik: -nak/-nek és -ról/-ről. A cikluscímek a kötetcímmel összhangban már szinte önironikus módon főképp funkcionálisak – mintha a ciklusszervező elv kizárólag ennyiben merülne ki: az első verscsomag az ajánlottak, a másodikban valamihez vagy valakihez erősen kötődő szövegeket fogunk olvasni. A második trükkös, mert nyilván, ha vers, akkor szó lesz -ról/-ről, és jó eséllyel nem kizárólag, hanem a látszólagosnál kicsit többről is, hacsak nem éppen így játszik velünk a szerző: ennyit mutatok, erről akarok beszélni, a versek lényege az alkalomhoz való viszonyuk, minden más csak belemagyarázás. (Laci, a kolozsvári bemutatón azt mondod – Nagy Eszter beszámolójában olvasom –, a -ról/-ről ciklusba olyan verseket hoztál össze egymással (ha már az összehozás gesztusa többször is felmerül Kirják Attila és John Smith kapcsán a Szőkíthető?-ben), amik valamiféle módon kilógnak a korábban koncepcionálisan tervezett szövegegyüttesekből. Hogy ennél pontosabban milyen formában – patkolt lólábként-e a nejlonzacskóból –, nem tudom, nem lehettem ott a kötetbemutatódon, ahol talán a válasz is elhangzott erre a kérdésre. De egy szuszra átolvasva a ciklust, ez a „kilógás” mégiscsak rokonítja ezeket a szövegeket, a tartalmi homogenitás a -nak/-nek ciklussal összeolvasva még szembetűnőbbé válik.)
Annak ellenére, hogyha Lövétei Lázár korábbi köteteit, akár a legutóbbi, Zákeus fügefáját tekintve, a koncepciózus tervezést részesíti előnyben, a Legújabb Alkalmi verseit főként az a sokat vizsgált gesztus rendezi egységbe, ahogy a szerző az alkalomhoz rendeli őket. Viszont a két ciklus egymáshoz képest és az idegenséghez való viszonyuk mentén mégiscsak világosan összetartozik, még hogyha nem is a szigorú koncepciótervezést követik. A -nak/-nek esetében az lehet az érzésünk, hogy a versek szubjektuma egy olyan kontextus ismeretét feltételezi az olvasójától, ami elsősorban szervesen az erdélyi magyar kortás irodalmi élethez kapcsolódik, de igényli az olvasónak a kulturális utalások és a korábbi Lövétei Lázár-kötetek világába való beavatottságát is. Nem függetleníthető ez az alkotói stratégia a közéleti történésektől sem, már mindjárt az első, Melyik Nap alatt? című vers végén Csíkszentdomokoson, 2020. május 5-én, Klaus Johannis ámokfutásai után és Mircea Dinescu A szabad mozgáshoz való jog (Dreptul la libera circulație) című versének fordítása esetében is, amit csillaggal kapcsol az előző szöveghez kiegészítésként. A lányainak szánt kötetindító szöveg után ajánl verset Kolozsi Tibor szobrásznak, Király Lászlónak, Bogdán Lászlónak, valamint Farkas Árpád és Kovács András Ferenc, Szőcs Géza emlékére is.
A személyes kötődés és a pályatársi közösségvállalás nem választhatók le egymásról, a megszólítottak nem kizárólag alkotókként vannak jelen ebben a szövegvilágban, hanem barátokként, a versbeszélő alakja a hozzájuk való viszonyulásban képződik meg. A legizgalmasabb két szövegnek mégis a ciklus három családi vonatkozású záróverse tűnik: a Csiriz, az Ének egy macskával (amit Lackónak ajánl, felejtés ellen), és a Szőkíthető-e? Amit korábban említettem az idegenség kapcsán – hogy kétféleképpen képződik meg a két ciklus esetében –, itt válik igazán jelentőssé. Bár nem gondolom, hogy a versek értékét csökkentené az, hogy a -nak/-nek esetében számos vers bizonyos értelmezési rétegei nem tárhatók fel a tájékozottság hiányában, viszont az az érzésem, hogy az olvasó helyenként kívül reked ezen a szövegvilágon. Ebben az esetben a befogadóé az idegenség, ami később – a -ról/-ről-ben – a versek szubjektumáévá lesz egy másik kulturális közeg, az Egyesült Államokba tett kirándulás kapcsán. Ez a három családi vonatkozású vers mégis hídként képződik meg a két ciklus között: a korábban a környezetét pásztázó perspektíva fokozottabban kezd önmagára reflektálni.
A Csiriz című vers felütése (Ez itt a reklám helye) nem sejteti azt a vallomásosságot, ami a későbbiekben egyre inkább teret nyer a versekben. A szöveg az idő múlását, az öregedéstől való félelmet a kútban tárolt liszttel állítja párhuzamba. A letűnt szokás és a versbeszélő önmagára tett reflexiója váratlanul és őszintén üti fel a fejét, amit bár a ciklus korábbi versei sem nélkülöztek, mégis azt érzékelhetjük, hogy a Csirizzel a versbeszélőnk még személyesebb hangra vált. Az ajánlás (Az enyéimnek) és a zárósor (vigyázzatok rám még egy darabig) képei már nem egy külső viszonyrendszerek által megképzett versbeszélő jelenlétéről számolnak be, hanem közelebb kerülünk ahhoz, akinek korábban főképp a tekintetét követtük. A -ról/-ről idegensége más: kelet-európai, háborús hírektől iszonyodik, saját gyászára reflektál, nyerészkedő navahókon vonja fel a szemöldökét. A versek sokféleségén túl az Egyesült Államokba tett kirándulás képei egyfajta folytonosságot rendelnek a ciklusnak. A -ról/-ről címe előrebocsátja, hogy reflektív költészettel fogunk találkozni benne, de a mindenhol azonos szűrő jelenléte oldja fel azt a sokféleséget, ami a versek tárgyát illeti. (De nem hibázom-e azzal, Laci, ha nem tudom levetkőzni a késztetést, ami a koncepciót keresi álladóan?)
(Végül is úgy döntöttem, nem érdemes kizárni az alkalmiságot, bár.) Az Újabb Alkalmi fogódzói nem adják olyan könnyedén magukat. Olyan költészet ez, amiben bár jócskán van játékosság, megjelölt tárgyaihoz egészen precízen és expliciten viszonyul. A további felfejthető rétegek viszont ott vannak, túlmutatnak az egyszerű -nak/-nek és -ról/ről-ön, mégpedig éppen azzal az érzékenységgel, amivel a versbeszélő ajánl vagy reflektál, a skála, amit ez a költészet mint lobbitevékenység (Tetőn) bejár, igencsak széles, Vagy itt ér véget? – akárhogy nézem, egészen szép ez az apró pontja a Földnek! (A névtelenekről).
Lövétei Lázár László: Újabb Alkalmi. Erdélyi Híradó Kiadó – Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2024.
