Kevésben a sok

András László: Rasszista utazások, Scolar Kiadó, Budapest, 2018.

„n_v_ll_k” – áll a magán­hangzoktól megfosztott műfaji megnevezés a kötet címe alatt. Ez a meghatározás nem véletlen, ugyanis pontosan jelzi András László már az előző verseskötetére is jellemző tendenciát, ami most a rövidpróza kötetében is tetten érhető: kevéssel mondani a sokat.
Azonban nem fogyatékosságra kell gondolni a kevés alatt. A kevés itt a mondás, az írás természetességét jelenti, a helyzetek felvázolásának, a jelenetezésnek a magátólértetődőségét, hogy semmi nincs feleslegesen túlbonyolítva, túlírva a szövegekben, semmi nincs túlértelmezve, ugyanakkor a témák kiválasztása, kiélezése révén ezek a szövegek mégis képesek kimozdítani hétköznapi, banális helyzeteinket vagy akár súlyos kérdések közelébe vezetniük bennünket.
A kortárs irodalomban Kemény István költészete mutat rokonságot ezzel az írásmóddal: eszköztelenség és redukció, nem a hatás kierőszakolása, hanem a valahonnan távolról – mintegy szőrmentén – érkező katarzis.
Sok minden fér bele ebbe a kevésbe. A szövegek változatos témái átcsapnak téren és időn, az álapostoli kinyilatkoztatások, újraírt bibliai történetek keverednek budapesti helyzetképekkel, de van bolognai, tunéziai jelenet, Kádár-kori skicc és még sok minden más. Na meg írónia és humor, esetlenség meg találékonyság, ahogy a nagy mondatok is benne vannak a szövegekben, amelyektől akár beszakad az asztal, de nem kiemelve, kihangsúlyozva, hanem szinte mellékesen odavetve, ahhoz hasonlóan, ahogy a kocsmában is döndülni tudnak a sok fecsegés közben elejtett mondatok. Utolsónak pedig ott a Mikor van vége? című szöveg, ami nyugtalanítóan írja szét a vég állapotát, ennyiben a kötet hatását is hagyja bennünk maradandóan kifutni.
A címmel azonban nem igazán volt mit kezdjek. A rasszista utazások éppen hogy nem rasszisták – talán ez lenne a poén. Talán csak szemtelenek, tabudöngetők, és ahogy minden jó irodalom, az emberi egzisztencia rejtelmeibe vezetnek.