Kikelet (regényrészletek)

csempésztárs

‍

Marie nem egy forradalmár. Még csak nem is hagyományos értelemben vett lázadó – „ellenállásra hajlamos”, ebből következően gyanús elem, így hivatkoznának rá, ha valaha letartóztatnák. Marie úgy gondol magára, mint egy egyszerű lányra, annál kevésbé egyszerű vágyakkal. (…) Az asztal közepére fekteti az ötödik fotót, egyenesen a rettenetesen gyenge fényű lámpa alá. Ez egy különleges éjszaka. Már tíz óra körül jár az idő, és még mindig nem vették el az áramot.

Valahol felettük még egész Csernportban világítanak a fények. Marie hisz az apró csodákban és jelekben.

– Nekem nem tetszik, hogy ilyen kitüntetett figyelemben részesíted ezt a talpnyalót – jegyzi meg Vaszilij, és visszahúzza a többi fotó mellé a fiatal katona képét.

– Talpnyaló? – méltatlankodik Marie.

– Nos, a város nagyja tudja, ki ez – legyint Vaszilij a fotóra, majd karjait szorosan összefonva hátradől a székében. – Fél évvel azután, hogy végzett a főiskolán, már a kikötőbiztosi vizsgára jelentkezett, holott, és ezt egy baráttól hallottam, az előírások szerint legalább ötéves régiséggel kell rendelkezzen az, aki arra a posztra pályázik. És ez csak egy kritérium a sok közül, amit a ficsúr, fogadok rá, nem teljesített. Ez az egész a kapcsolatokról szól – dünnyögi megvetően. – Biztos vannak ismerősei a néptanácsban; elintézte, hogy eltüntessék az előző kikötőbiztost, aztán elintézte, hogy ő kerülhessen a helyébe, és úgy adják el az egész szabálytalankodást, mintha a nép javában tett kivétel lenne.

– Tehát nem retten vissza a szabálytalankodástól – vonja le a következtetést Kála vidáman.

– Ne forgasd ki a szavaimat!

– Egyetértek, Vaszilij – száll be a beszélgetésbe a szórakozott Mihali. – Engem is felettébb kiborít, hogy Marie az egyenruhások utáni epekedésnek nevezett ízlésficamban szenved.

– Elég legyen! – csapja a tenyerét az asztalra Marie. Felpattan a helyéről, és szüksége van pár pillanatra, mielőtt fel merne nézni és meg merne szólalni. Lángol az arca. A többiek hallgatnak. A csempészés ötletét ő vetette fel, ez az ő terhe.

Tudja, hogy Vaszilij nem akadékoskodó, csak elővigyázatos.

Mihali sem komolytalan, csak muszáj annak tettetnie magát minden egyes megbeszélésen, hogy elfeledje, a puszta jelenlétéért akár az életével is fizethet.

Kála nem csendes és amatőr, csupán elképesztően kimerült. (…)

Marie legszívesebben rárivallna Mihalira: undorodik az egyenruhásoktól! Tizenegy volt, amikor a Kikeleten állomásozó katonák beköltöztek a házukba, kis híján kiszorítva belőle a családját, de nekik még csak egy tiltakozó szavuk sem lehetett. Marie gyűlölte. Gyűlölte.

Bízzatok bennem, csendül fel a fejében a saját határozott hangja.

Bízzatok bennem, fogja könyörgőre.

Marie majd’ beleszakad, de erőt vesz magán, és száműzi a sértettségét az arckifejezéséből, a testtartásából, a hangjából. Állva marad, és higgadtan mutat újból a városi katona képére. – Az alportbiztos. (…) A neve Sztajkovics Vyljem. Huszonkét éves.

– Ami azt jelenti, hogy vagy nem élt még eleget ahhoz, hogy teljesen átmoshassák az agyát, vagy szerencsétlen módon pont azokat az éveit tapossa, amelyekben a leglelkesebben tud hinni a legmegátalkodottabb marhaságokban, amiket csak beetetnek neki – szúrja közbe Mihali, elnyomva a cigarettáját. Végül bocsánatkérő mosollyal illeti Marie-t. – Gondoltam, ez lényeges lehet. Folytasd csak, Nagyhercegnő!

– Valóban lényeges – ismeri el Marie. – Az alportbiztos eszes és fogékony az újra. Könnyebben elbánnék vele, mint egy begyepesedett társával. De ne szaladjunk előre! Sztajkovics huzamos ideje sántít, és úgy tűnik, nincs gyógyír a bajára, pontosabban nincs számára elérhető gyógyszer. (…) Én azt feltételezem, a felettesei tudják, hogy valami nem stimmel vele. Mégis, azt nem tudják róla, hogy Sztajkovics megpróbálja kikupálni magát, kimondottan… álszent módon.

– Álszent módon? – visszhangozza Mihali, felszaladó szemöldökökkel.

Marie felfordítja a kikötőbiztos fotóját. Az öt csempészjelölt közül az ő képének hátuljára írta fel a legtöbb információt. Két, nagybetűkkel levésett szóra mutat. Kikeleti gyümölcs. – Titokban szokott hozzájutni – járatja végig tekintetét a barátain. És közben egészen mélyen elönti a sárga irigység.

A Kikelet szigetén termő bogyó íze édes, akár a mámor – Marie-nak így szokása emlékezni rá. A gyümölcs életeket menthetne. Felgyorsíthatná a gyógyulás menetét. Néhány szemnek ott lenne a helye minden házban, minden egyes reggelihez előkészített tányéron. Apró csodával érne fel a nyomorban tengő emberek életében. (…)

Kikelet alapvetően agrársziget, de kicsiny halászfalvak is elterülnek a partjain. Marie egy ilyen faluban látta meg a napvilágot a helység legmódosabb gazdájának harmadik utódaként és egyetlen lányaként. Legalábbis a faluközösségből mindenki tisztelettel viseltetett Berger úr iránt, habár a párt már a Marie születését és a háborút megelőző években kiforgatta a kemény munkával megszerzett és nemesi ágon örökölt vagyonából a családot.

(…) Marie-nak sok időbe került, mire megértette, miért csapott kezére az édesanyja, valahányszor a sziklák között, betakarítás idején a lány egy bokor takarásában nekilátott kikeleti bogyót majszolni. Ha megeszed, nem tudunk elegendőt leadni. Ha nem adunk le elegendő gyümölcsöt, bajba kerülünk. Többé nem vihetünk haza belőle egy félvékát sem.

Egy makacs kislány ezt nehezen nyeli le.

Egy büszke fiatal ilyesmit képtelen annyiban hagyni.

Lelkesen folytatja a magyarázatot Sztajkovics Vyljemről: – Sikátorokban és olyan környékeken szerzi be, amelyek távol esnek az otthonától, mégis, ha arra jár, senki sem kérdőjelezi meg, mit keres ott. Vagyis abban a körzetben, ahol a bordélyházak állnak. Nika jó párszor látta már őt betérni a Kék Rózsába.

Vaszilij egy becsmérlő horkantással nyilvánítja ki az undorát. Marie kénytelen osztozni a megvetésében. Jobbnak látja nem tenni említést arról, hogy az értesülései szerint az ifjú tisztnek már van szeretője, aki nem más, mint a városi katonaság által kirendelt lakásában dolgozó szobalány. Marie talán túl józan hozzáállással próbál magyarázatot találni arra, hogy mégis miért – kiért – látogat el Sztajkovics az információkért és beköpésekért cserébe szolgáltatott gyönyörök legzüllöttebb csernporti fészkébe? Mindig is hidegen hagyta a katonák és bármilyen elvhű férfi gondolkodásmódja. Kibogozhatatlannak és romlottnak tartja azt.

A kikötőbiztost viszont meg akarja érteni.

– A lényeg tulajdonképpen az, hogy szerintem csak igazán nagy dolgokért vállal az ember nagy kockázatot. Tudom, ez nem hangzik jól, de ha a lopott gyümölcsmennyiség egy kicsike hányadát hálából a közreműködéséért az alportbiztosnak ajánlanánk, szerintem nyert ügyünk lenne. Még csak azt sem szükséges közölnünk vele, hogy tudunk a lába feltételezhetően súlyos állapotáról. Egyszerűen felajánljuk neki. És láss csodát…

Az, aki egyenruhába bújik, mondta egyszer Marie apja, két dolgot habozás nélkül meg fog tenni. Teljesíti a parancsot, mert az a párt javát szolgálja, és enged a megvesztegetésnek, mert az a saját javát szolgálja, amire a párt soha, de soha nincs tekintettel.

– …el fogja fogadni! Meg fog fenyegetni, hogy megöl, ha kikotyogom a titkát. Egy katonánál, gondolom, az jelenti a becsszót, ha a töltények meg a puskapor hatalmára kezd esküdözni.

‍

szeretők

‍

Még egy ilyen bolondot, mint te, hol is találhatnék? Nadja próbál nevetgélni, ahogy felemelkedik Vyljem öléből; kattogó rugók roppannak össze a matracba fúródó térdei alatt a fiú két oldalán. Kuncogása kapkodott lélegzetvételektől szakadozott. Visszaereszkedik. Nem is oly rég még próbálta elhitetni mindkettejükkel, hogy közömbös a szeretkezés iránt. Mostanában kezdi felfedezni, milyen csudajó az, ha nem azt játssza, hogy úgy és azért szereti, ahogyan és amiért Vyljem is szereti: helyette meglepődik, bizsereg, akar; kajtatja és megragadja az örömöket, lebontva a gátat önmaga és a között a lány között, akiként a képzelgéseiben mer viselkedni Vyljem ölében.

Ma éjjel ámulatba ringatja annak felfedezése, milyen tökéletességgel illeszkedhet egymáshoz két test. Az ujjai közötti űrbe Vyljem ujjai fonódnak, betöltik azt; a csupaszsága nem retteg a fiú csupaszságától, helyette keresi és vágyja az összes pontot Vyljem testén, amit ismerősként fogadhat – bordái nem domborodnak különbül Nadja bordáitól, forró ágyéka felett a hasában ugyanúgy feszülnek az izmok, akárcsak Nadja hasában is dobol a görcs. Elernyedést kíván. Amikor picit felemelkedik és lehajtja a fejét, szájának ugyanúgy óvatosnak kell lennie, amilyen figyelmességgel bánik vele Vyljem. Hiszen a csókjai és fogai között a fiú ütőere ugyanolyan feltűnő és védtelen a nyakában, amilyen védtelennek érzi önmagát Nadja, miközben Vyljem ajkai alatt puhán melegszik a melle, a megszédült szíve.

Öle az ölében, Nadja ráérős, kutat egy helyet a fejében, ahol ennek az éjszakának az emlékét nem érhetné el a hétköznap, az ébrenlét árnya.

Tenyere Nadja derekának völgyében, majd ahogyan siklik a lány hátához préselve fölfelé, és ujjai fennakadnak a borzos kontyban, Nadja mocorgása pedig szorosabb ölelésre, kapaszkodásra kényszeríti, Vyljem még sosem vallott be magának efféle, ekkora, kéjelgéstől elvetemedett kétségbeesettséget.

– Tudod, mik vagyunk mi? – szólal meg halkan. Nadja összerezzen a szavaitól. Libabőrös karjai magához húzzák a fiút, miközben pihenőre kényszeríti magát. Feje megtelik a kimelegedett arcokat cirógató orrokkal, egymásba hajoló ívekkel, két egyszerre érzett, egymást kergető pulzussal. Tarkón ülő ujjbegyek, össze-összetalálkozó szemek és kacsintgató csillagok hagynak benne lenyomatot, a felharapott, lihegő, cserkész ajkaik zsigeri benyomása, a talpaiban csiklandozó, megmásíthatatlan tudata annak, hogy Vyljem mélyen a részévé vált, és a fiú sem moshatja le sohasem magáról Nadja emlékét.

– Na, mik? – suttog Nadja. Egymáshoz lapuló mellkasaik megküzdenek a légszomjjal. Vyljem átszellemült felelete felér minden megálmodott élvezettel:

– Politikai bűnözők.

A lány hátraveti a fejét, így szabadul ki belőle a nevetés. Vyljem kezének szorítása az egész testében megfeszíti, Nadja gyorsan a tenyerei közé veszi az arcát, majd ajka az ajka fölé hajol – ismerős, megfelelő ívpárok viszontlátása –, nyelve nyelvért nyúl előre, Vyljemért. Szabad neked ilyet mondanod? Mi lesz így belőlünk, velünk most, hogy életre hívtad az igazságunkat?

Politikai bűnözők. Apró, egyre mélyebbről érkező nyögések. Csókokban megfojtott, elképedt, bájolt kuncogás. Fergeteges gondolatok, melyek befejezetlenül foszlanak el a cuppanó ajkaik között és a bőrbe mélyülő, átharapott vágyban. Politikai bűnözők. A kezek nem találnak a helyükre, a mozdulatok egymásba ütköznek, a zihálás belegabalyodik a szapora szeretkezés ritmusába. Politikai bűnözők. Alkothat két szó ennél szebb párt? Vyljem ölében Nadja világa összerándul, és abban a percben a lány ennek a parányi, lüktető világnak a csúcsán érzi magát. Mert ezen a helyen csak ők élnek igazán, Vyljem és Nadja. Politikai bűnözők.

Maradandó, szemérmetlen, büszke nyom, feltűnő véraláfutás a meztelenné nyúzott létükön. Állandóan bekövetkezik. Állandóan azok.

Ez a nyár végtelen, hitte a tikkadt éjjeleken Nadja. De mennyi választja el a végtelent a véges végzetestől? – tűnődött olykor, magányos estéken.

Két puszta szó, halál az Egységben: politikai bűnözők. Szeretni valakit. A szabadon kalandozó hűség.

Hát mi más, Nadja?

‍

vodkarulett

‍

Volt egyszer, hogy Vyljem hitt sok, sok mindenben. Szép, mesterkélt szónoklatokban és apai ígéretekben, és lányoknak, akik azt mondták, hogy márpedig létezik a változás, és hangoknak a fejében, amelyek szerint a világa tisztességes hely, itt többé nem fog igazságtalanul vér folyni, amennyiben Vyljem hű marad önmagához – meg mindenki máshoz, akinek valaha hűséget esküdött.

Most már egyik sem tarthatja vissza. A körme tövét harapdálva forgatja a másik kezét, benne a pisztollyal, bámulja, mintha sosem használta volna, mintha semmi rémisztő sem lenne benne. Sztajkovics Vyljem, Csernport Alportjának, a Második Provincia legfontosabb tengerparti városának kikötőbiztosa halott. (…) Aki benne élt, kimúlt, a maradékkal csak játszadozik, testét a fegyvere elé veti, hadd legyen egy lövedék sírhelye.

Két sorra emlékezik a vodkarulett verséből. Az élet öl meg, mondd, viszlát! / Szánj rá egy végső kortyocskát.

Az utolsó percig szeretne kemény maradni, ebben nem hazudtolhatja meg önmagát. A zokogástól legyengülten csúsztatja kezét az asztalon át a kisebb üvegig, a szájához emeli azt, de alig kezdi meg leerőszakolni a maradék vodkát a gyomrába, máris visszaköpi az egészet, az asztalára öklendezi a tüzet a torkából. Pocsék dolgok jutnak eszébe önmagáról, elrothadó kikeleti bogyókról meg a főparancsnok elvtárs édes jó anyukájáról is – egyáltalán nem nemesek utolsó gondolatoknak…

De ha ő nap mint nap meghozta annak elhatározását, hogy az Egység és a párt nagyságát fogja védelmezni, miért nem jár neki cserébe segítség? Tulajdonképpen, hol volt a párt hét évvel ezelőtt, amikor a robbantásban leszakadt a lába, mi a francért nem volt képes azóta minden egyes lázadót elsöpörni a világ színéről? És hol van most, amikor Vyljem részegen szűköl az irodájában, és egymagában játszik egy hatszereplős rulettet?

Nem mer a talprakászálódással próbálkozni. Dühös, nemes egyszerűséggel, zsigerből dühös, és ez a legtisztább, legérthetőbb érzése hónapok óta; felhúzza az orrát, már remegés nélkül folynak a könnyei. A sötétben haloványan csillogó négyszögre mered az ajtó fölött, aminek Grobatian portréjának kell lennie, és arra gondol, hogy amint pisztolyát a fejéhez emeli, az felér egy tisztelgés elfuserált hasonmásával.

Örvendtem, világ, szorítja össze a szemeit, csak egy pici ujjmozdulat lenne az egész, emlékei között felbukkan az alkoholtól átázott, fiatalabb, lét és nemlét között vacilláló Anton. Barátja félt, Vyljem nem teheti.

A kibiztosítás kattanását egy nyíló zár gyengéd kattanása visszhangozza. A fiú nem érti. Attól még bódult ösztönből felnéz.

– Vyljem? – suttogja az ajtóban álló alak. Válla keskeny, hangja puha, a nyakából egy óvatos ívet és a kerek arcának szegélyét ezüstösen emeli ki a holdfény, nem takarja el a haja, hisz sosem engedi le, csak a fiú társaságában, Nadja már csak ilyen, ő az, Nadja, Nadja, Nadja…

Vyljem elhatározása kiadta a parancsot, a lány túl későn érkezik: hozzá szeretne szólni, elmerülni abban a temérdeknyi érzelemben, amelyek maguk alá teperik a ráismerés tizedmásodpercében, amely a tűz! végrehajtásának tizedmásodpercével csúszik össze.

Erőszakos csattanással borul sötétségbe és kap lángra minden Vyljemben, a lövés ereje két külön irányba rúgja a fejét és vállát, elkapott egy golyót, végre!

A fiú az íróasztalára vágódik, a kiköpött vodka, megcsapolt üveg, a bárányvéres bicska, az összekeveredett éles és hamis töltények körébe. A hajába és a szemébe vér patakzik. Nadja a vállát rázza, de ő nem érez az egészből semmit, lezsibbadt a nyaka, félájultan mered a mellette fekvő keze és fegyvere reszkető körvonalaira.

(…) Hosszú, hosszú ideig egyetlenegy dolog létezik számára, és az Marie Künisch emléke, valamint a hamis töltényeinek feledhetetlen, kesernyés vérszaga… Vyljem kétségbeesetten szabadulna tőle, de az emlék, az illat a tudatára nehezedik. Kellemetlen átmenet egy másvilágba, amiben sosem hitt.

‍