Költészet napjára (versek)

Költészet napjára

A magyar költészet napján

teszem magam, hogy Ady Párisában

verset körmölök, úgy ám,

de közben gyanakvón pislogok,

hogy merről döfik belém a kést,

míg körös-körül kis logók

meg reklámplakátok csüngenek.

A magyar költészet napján

a gatyám még mindig a dróton

szárad vagy ázik, apám

is megmondta anno, mit sem ér

a visszeres láb, érd be a fával,

ha egyéb nincs, mert a hús és a vér

gödörbe lök naponta százszor.

A magyar költészet napján

babér csak levesembe hull,

íze is annak van, hangom nem tulipán,

rózsa vagy egyéb szar, de szögesdrót,

rács, nincs menekvésem,

addig hegyezem, fenem a szót,

míg szívbe, lélekbe nem hatol.

Vers-eb

Apróhal rajokban találtam rímet,

Petőfit a Szamos uszadékán,

Adyt a bolondok házában – nahát!

Kiaknázatlan lelkek lebegnek,

sodródnak végeláthatatlan,

papíron, vásznon, emberek,

állatok bérelt fészkeiben.

Almáimban nincsenek észérvek,

magok, amelyek felfelé hullnak,

üres üvegemben semmi országlás,

szaglásom is a vérebé.

Hazárd

Pengeéles minden kártyalap,

dákók, láncok, értetlen testek

és pókerarcok – a krupié

zöld ravatalozója alatt

foltosra rugdossák a bokád.

Meg tudod adni magad? – kérdem én,

az ajtón kívüli fortélyos kibic,

akire még a kilincs is acsarog,

na ja, mondod, mire pofán váglak,

hogy meggyógyuljon a nyelved.

Így sötétülünk világításkor,

a bűn hideg, később megtisztulunk

egymás felhergelt habjaiban,

a tudat pecsétes gyolcsa alatt

húsok, bőrök éroszi illata leng.

‍