Könnyű Katát táncba vinni

Kata a sarokban ült, összehúzódva, meggörnyedve. Senki sem kérte fel őt egy táncra. Zsinórban hatodik hete, hogy nem járatja lábait a táncparketten, ahogy a többi leányzó, menyecske. Azért minden második este ellátogat ide és szerencsét próbál. Misike volt az utolsó szerencsés ifjú, aki alkalmasint vállalkozott arra a feladatra, amire senki más: rendszerint megalázkodni, s táncra hívni ezt a megátalkodott, csúf, velejéig romlott bakfist. Misikéék portája elé a minap egy halottaskocsi parkolt, majd egy fehér lepedőbe bugyolált emberformával távozott, sűrű füstfelhőt hagyva maga mögött. Misike hülye volt, így mondják faluhelyen ennek a hogy is nevezik… rendellenességnek. Ösztönlény volt, szexuális ösztöneit a táncház nádfedele alatt élte ki: csárdás közben sokszor elkalandozott a keze, nyelvét furcsamód, kajánul öltögette, Katát a kelleténél szorosabban ölelte magához. A lány pedig hagyta, szótlan tűrte, hisz akadt egy legény, ki megperdíti, így mindenki jól járt valamelyest. Most pedig Misike sincs már…

Mert sok hibája volt biz ennek a leánynak. Nyurga egy teremtmény, a legrátermettebb legények is csak a melléig értek, oda is csak akkor, ha jól kihúzták magukat. Nehézkes is volt a járása, táncra nem alkalmas. Bicegett, idétlenül vonszoltatta magát, jobb-bal-jobb helyett bal-jobb-balt lépett, tá-tá-ti-ti-tá helyett tá-ti-ti-ti-ti-tát számolt, külső lába helyett a belső lábára helyezte az egyensúlyt, a magyarban (vagy ahogy nálunk mondják, a négyesben) felborította az egész rendet, és a díszes társaság kénytelen volt megvárni a sorvéget, hogy ismét elkapják a ritmust. Ilyenkor szúrós tekintetek kereszttüzébe került, válaszul pedig szégyenteljesen lesütötte a fejét. Mert annál nagyobb szégyen, mint egy görbe lábú, táncra alkalmatlan hajadon, nemigen akad minálunk. Akármilyen vagyonos is a család, legyen nekik sok hektár termőföldjük a forrószegi Kisudvarnaktól kezdve a felszegi Pirtócig, haszonállatuk, amennyit csak nem szégyellnek, egy ilyen szerencsétlenségért bizony fogta eleget a családapa a fejét. Így volt ezzel Márton bá’ is, kezdetben nádpálcával ütötte-verte leányát, majd miután az eltörött a derekán, fűzfapálcát alkalmazott, később technikai vívmányként cirokseprűt, övet. Az meg sehogy sem okult, így Márton bá’ feladta hasztalan atyai intelmeit, és megalázott lelke az italban találta a megnyugvást.

Kata problémás voltát tetőzte, hogy igen szeretett olvasni. Nálunk nincs nagy foganatja a tudománynak, betűkből itt nem lehet megélni. A tanító is majd halálra fagy télen a patkányokkal teli bérlakásban. A papunk is házszentelés, beteglátogatás, idősgondozás címen házal, és a testvériesség, valamint az adakozás tanát hirdetve, egy tábla füstölt, fokhagymás szalonnával, egy véka puliszkaliszttel, egy babos bögrényi habzó tejjel és egy elégedett vigyorral az arcán hagyja el a portákat. A polgármester az egyedüli, aki jól viszi, de belőle is csak egy van, nem is kell több, tökéletesen ellátja egyedül is a dolgát, sőt még annál többet is, mert az a hír járja, hogy besúgó, de hogy kinek súg be mit, s egyáltalán mit is jelent, azt nem tudom, csak a múltkor lefüleltem, ahogy a szomszéd János bá’ odaveti édesapának, hogy a kurva primar megint köpött, el kell jól dugni a disznókat, padlásra, pincébe hajtani, vagy levágni és elrejteni a füstölőbe, mert jövő héten jön a control, s mindent elvisznek a közösbe, amit találnak.

Szóval nem egy jó dolog annyit tudni erről a mocskos világról, mert amint megismered annak a játékszabályait, határait, te sem tudsz már visszalépni az egyszerű, kétkezi munkás emberek sorába, s ilyen időkben, amilyenek most járnak errefelé, jobb tisztességesen dolgozni, mint az apró betűket böngészni. Ezt azonban nem érti meg Kata, s egyfolytában olvas, senki sem tudja, hogy honnan szerzi be könyveit. Mari egyszer látta, amint egy jókora köteg petrezselyemmel benyit a tanítóékhoz, valószínűleg onnan cserkészi be olvasmányait, ezért-azért, hisz megtermelnek ők minden zöldséget-gyümölcsöt.

Épp a sarokban olvasott most is, a két pad L alakú találkozásánál, szemei majd összefutni látszottak, szája mintha rigmusokat szavalt volna, átkokat erre a reményvesztett és kitaszító világra, erre a semmirekellő, kilátástalan közösségre, emberiségre, melybe akaratától függetlenül belecsöppent, s melyből egyhamar kilábalni nem tud. „Ragály az élet” – gondolhatta –, „egy sebhelyes fekély”, mely anyáról gyermekre száll, és végső gyógyulást egyedül a koporsó biztosít, az, ahova Misike is került vagy sem, mert hivatalos temetésről azóta sem esett szó, a szülei is eltűntek, egy ideig az a hír járta, hogy az anyaországba menekültek egy jobb élet reményében, mert hallották, hogy valami Nagy Imre rendet teremt és történik valami, holott ennyi erővel kár volt a szökési kísérletért, mert mindenhol történik valami, nincs olyan parányi része ennek a földgolyónak, ahol ne történne semmi.

Egy különálló, lakatlan planétaként, távol a Tejútrendszer civilizációjától, a közösségi kereteken túl, ott ült Kata és olvasgatott. Egy darabig gondolkodtam, hogy mibe áshatta így belé magát, mélyebbre, mint a hagyma a nedves talajban. Vajon kosztümös kisasszonyos könyvet olvashat? Túlságosan bátor és veszélyes lépés lenne egy ilyen kisszerű lánytól, mint ő, pláne ezekben a cudar időkben. Román irodalmat? Ugyan, honnan a teremtő jó égből tanulhatott volna meg románul?

Vastag, nőietlen lábszárán felcsúszott a fersing, a pendely java része is kilógott, idétlenül, falunkhoz méltatlanul állt rajta a gúnya. Az ing rajta lágy volt, lágyabb, mint a viselőjének a jelleme, a harmonikaráncok sem látszódtak rajta. Sárgásnak is látszott, koszosnak, a nyakánál feketéllett az izzadságtól. A lájbi szűknek tetszett, meg merem kockáztatni, hogy be sem érte volna, ezért hagyta gombolatlan, nem pedig meggondolatlanságból, érdektelenségből. Egyik válláról hiányzott a rózsa, de ez még a kisebb problémák nagyságrendjébe sorolható. A gyűrött, néhol lyukacsos keszkenő félrebicsaklott kobakján, mi csak úgy mondjuk, hogy kajácsul állt rajta. Gyötrelem volt őt nézni, mégsem vettem róla le a szemem, hanem egyre jobban pásztáztam, tekintetemmel követtem minden apró rezdülését, magyarázatokat keresve természetellenes létére.

Éjfélt ütött az óra, mikor egy kocsimotor zúgása egyre közelibbnek és közelibbnek tűnt, s noha eltörpült a hangos muzsikaszó mellett, a cigányok hirtelen megálltak a zenéléssel, csak Herța húzta tovább a bőgőt, mert nagyothalló volt, s nem figyelt fel rá, hogy társai már egy ideje a sor közepén letették hangszereiket, végül őt is leintették, a villanyt lekapcsolták, s mindenki lélegzet-visszafojtva várta a kocsi elhaladtát. Mit lehet tudni, milyen besúgót küldtek a nyakukra, főleg ezekben a nehéz időkben. A kocsi azonban a vályogház utcára néző ablaka alatt megállt, a sofőr komótosan kiszállt, megigazította ünnepi öltönyét, elegáns nyakkendőjére rászorított, majd a hótakaró friss felületén, recsegő léptekkel közelített a bejárathoz. Magabiztosan nyitotta ki az ajtót, tapogatóznia sem kellett, egyből rátalált a villanykapcsolóra. Semmit sem kérdezett, meg sem hökkent a látványtól, velünk ellentétben. Egyenest Kata felé vette az irányt, élettelen, fakó testét átkarolta, felemelte, és szó nélkül távozott.

Sokkal kisebbnek, karcsúbbnak és szebbnek tűnt Kata, mint bármikor. Piciny teste elveszett az ismeretlen óriási karjában. Hat hét után ismét táncolhatott Kata, nagy vígságban és kurjongatva. Lehet, még Misike is felkéri majd őt, s test nélkül, a lélek csupaszságában nehéz lesz a kezeinek elkalandozniuk, vagy hogy a nyelvét kiöltse.

Annyi biztos, hogy könnyű Katát táncba vinni…

‍