Követve egy melóst

András László: Világos indul, MŰŰT Könyvek, Miskolc, 2016.

Cigiző alak látható a szürkeségben egy bérház udvarán András László frissen megjelent verseskötetének a borítóján. Fent a hold világít, és nem tudjuk, kora reggel van vagy már késő este, a melósunk (annak képzelem el ezt az alakot) munkába indul vagy épp onnan érkezik. Nem tudjuk, hogy a végén vagyunk vagy az elején.
„Világos indul, és lépésről lépésre sötétebb lesz” – olvashatjuk a kötet Sakkfeladvány címet viselő, egyetlen egysorosát, ami nemcsak a kötet formai, hanem tartalmi szerveződését is pontosan kijelöli, hiszen minek másnak, mint az életnek lehetne az allegóriája. De ha világos az irány, honnan a feladványjelleg? Ha az anyák lovaglóülésben a sír fölött szülnek, ahogy Beckett mondja a Godot-ban, mit kell még megérteni? Hát az életet, sugallják a kötet versei. És ezt nem heroikusan, patetikusan, hanem úgy, mint egy melós a bérház udvarán, cigire gyújtva: egy picit megfáradva, lestrapálva, de mégis bölcsen, szelíden.
Ugyanis ez az alaphangoltsága a kötet verseinek. Semmi cécó, semmi túlsrófolt líraiság, teljesen prózai ez a visszafogottan intellektuális versvilág. Néhány motívum átível a verseken: folyók, a hold, az álmodás, a mindennapi élet helyszínei, néhány városi törmelék. Ezekből épülnek fel a versek, szinte mindegy alapon, mert nem az anyag, az ábrázolt világ avatja jelentőssé a verseket, hanem az a mindegyik versben ott lévő csavar, felismerés, ami a legnehezebb kérdések közelébe lök. Mert hiába tartanak a sötétbe a lépések, azt sohasem szabad elfelejteni, hogy mindez a világosból indul, aminek fénye, ha megtanulunk rákérdezni, a legsötétebb helyre is elkísér bennünket. Ez a fény derengi át András László verseit, az elsőtől az utolsóig, aki az Egy medvekutató feljegyzései című kitűnő regénye után megint értéket teremtett.
Jó végigkísérni az útján a melóst, jó olvasni a kötet szerethető verseit.